Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
8 || Kelet a Wíi(jy3PorsZíMj HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. május 5. Főszerepben: a nép Az 1956-os forradalom utáni bosszúállás vihara a Nyírségbe soVajon Danton győzelmét hozza a jövő? Ilyés Róbert, Földi László és Gados Béla A színház díszletraktárát hatalmas fémtraverzek osztják több részre. Különféle polcokon sorakoznak itt a kellékek. Egy-két évad bemutatóinak díszletei várakoznak a sorsukra. Lehet-e színpadi tér, amelyik amellett, hogy alkalmat teremt a játékra, a nézők figyelmének is fókusza? Gaál Erzsébet, a Danton rendezője nem szereti a negyedik oldalról nyitott teret, ahol a színészek a közönség felé fordulva, a közönségnek játszanak. Mozogjanak a művészek a természetes térben, minden gesztusukkal teremthessék meg önmaguk és a játszott figura világát! Gaál Erzsébet elutasítja a görög színpad beláthatóságát, Shakespeare játékterének többrétegűsége ellenére is megélhető helyszíneit. A díszletraktár több apró terecskére szabdalt világában helyezi el a Danton cselekményét. A nézőktől húsz-harminc méterre zajlanak az események, amelyek alig láthatók, a párbeszédek kevéssé hallhatók. De nem is ez a baj! Inkább az, hogy minden kis térben mindig történik valami, amire az ott ülők figyelnek, így a többi „helyszín" kiesik a figyelmükből. Olyan ez — a befogadó szempontjából —, mintha egy vers minden harmadik, negyedik sorát olvasná az ember. Pedig minden műalkotás, így természetesen a színpadi játék is totalitás, jelentése a maga teljességében fogalmazódik meg. A bevezetőben feltett kérdésre tehát úgy válaszolhatunk, hogy a díszletraktár érdekes kísérlet helyszíne lehet, de igazából nem alkalmas színházi előadásra. Nagy kár, mert a rövid életű Georg Büchner Dantonja fontos dolgokról beszél: a forradalmi magatartásról, a hatalom és a nép viszonyáról, erkölcsről, hitről, hűségről, következetességről. Büch- nemek voltak forradalmi tapasztalatai, hiszen, amikor szülőföldjén kitört a felkelés, 6 fogalmazta meg a jelszót: „Békét a kunyhóknak, háborút a palotáknak!” Üldöztetése idején 1835-ben írta a Danton halálát, amelyben már történelmi távlatból képes elemezni a francia forradalmat, Danton és Robespierre küzdelmét. Ekkorra az emberek már kiábrándultak a forradalomból, csalódtak benne, hitüket vesztették. Az előadás ezt úgy jelzi, hogy éles el lentétet fogaim az meg a nép mindennapi élete, megalázó nyomora, kiszolgáltatottsága és a forradalmárok magasröptű társalgása között. Nincs kapcsolat a két tábor között, a politikusok a nép megkérdezése nélkül döntenek. Aki egyszer bekerül a hatalomba, teljesen megfeledkezik arról, honnan jött. (Tartozunk az igazságnak azzal, hogy tisztázzuk: a bemutatón nem a Danton halálát láthattuk, hanem egy Büchner műveiből készült ösz- szeállítást, amelynek csak a gerince a Danton halála.) Az előadás Robespierre és Danton küzdelmét mutatja, bár a második részben Robespierre eléggé „kívülreked” a játékon: Danton belefárad az ítélethozatalokba, a forradalom eredményeire kíváncsi, vágyik a jobb, szebb élet után. Robespierre és Saint- Just nem nézhetik ezt tétlenül, és leszámolnak vele. Robespierre az erény társadalmát akaija felépíteni, de azt mondja, hogy az erény rémuralom nélkül semmit sem ér. Gaál Erzsébet a profi és az amatőr színjátszás legjobb erényeit akarta egyesíteni. Ez jórészt sikerült is neki. Az már szemléleti kérdés, hogy nem várunk-e többet a színháztól, mint a valóság hű mását, forradalmi rohangálást, eséseket? A profikról. Földes László Dantonja erőtől, szenvedélytől duzzadó figura volt. Olyan lázadó, aki tudja, hogy a harc nem önmagáért folyik. Safranek Károly Ro- bespierre-figurája olykor a háttérbe vonult, átengedte az események irányítását Saint-Justnek. Safranek egy kissé fáradtnak, ener- váltnak tűnt. Kellemes benyomást gyakorol Ilyés Róbert Desmoulins szerepében, kíváncsian várjuk tőle a folytatást. Saint-Just Rékasi Károly volt. Nagy belső indulatokat akart megfogalmazni, jelentékenyebb figurát, mint amit a szerepe megengedett. Jó volt Gados Béla és Petneházy Attila is, tökéletesen kitöltötték azokat a kereteket, amelyek játéklehetőségül kínálkoztak. Mindnyájan kiválóan kúsztak a traverzekre, ugrottak le a magasból, kúsztak összekötözött kézzel, lábbal a kövezeten. Az amatőrök. Ok voltak a civilek, eljátszották a nép nyomorúságos sorsát, rohangáltak ide-oda lelkesen, önmagukat nem kímélve. Nagy élményt kaptak a színház világából, a közös munkából. Dicséret illeti őket. Az előadás létrehozói között feltétlenül meg kell említeni Darvas Ferencet, aki a zenéért volt felelős, és Zsótér Sándort, aki a dramaturg feladata mellett a rendezőt is segítette. Csorba Hona a Természet leányaként énekével megpróbálta közös mederbe terelni a szélsőséges indulatokat. Nagy István Attila ogy mit meg nem él az emH ber! És hányán, hány százezren vagy millión éljük meg mostanában! Milliók, akik 20-30-40 éven át csináltunk valamit, amiről hittük, éreztük, hogy tiszta, tisztességes és emberi. Aztán most, új emberek más értékrendje szerint minden szolgálatunk bűnné silányul. Pár napja szemembe mondták: Erkölcsiségem és emberi hitelem hátán óriási púp, hogy társadalmi szónokként szolgáltam a bukott rendet, toltam annak szekerét. Nem hosszú jövő életem remélt értékét és abba vetett hitemet megfelezte, vagy lefejezte azok értékítélete, akik semmit nem csináltak életükben. Tehát nem vétettek, nem hibázhattak. Tiszta, jó emberek maradtak. 41 éve vetett szeszélyes sorsom egy dunántúli bányavárosba. Minden új, szokatlan volt körül rajtam. De legjobban akkor lepődtem meg, amikor megkeresett két fiatalember, hogy búcsúztassam el hirtelen halt édesapjukat. Csak ezután, amikor egymást követték a hasonló kérések, tudtam meg, hogy új lakóhelyemen évszázados szokás, élő, mindennapi gyakorlat a halottak munkatársi búcsúztatása. Gyászzenét játszott a bányászzenekar, énekelt a pedagógus énekkar, és néhány keresetlen, emberi szóval méltattam a halott érdemeit, emlékeztettem élete értékeire, és elbúcsúztattam tőle szeretteit, barátait, tisztelőit. Az egész aktusnak ugyanúgy nem volt semmi köze a párthoz, mint nekem. Emberi volt, közösségi, természetes. Ötágú síp Magyar vers Szlovákiában 1948 decemberében jelent meg a háború utáni első magyar nyelvű újság — az Új Szó — Szlovákiában, s az újságban 1949. szeptember 4-én lát napvilágot az első vers Dénes György tollából. A szétzilált és megalázott magyar kisebbség négy év után először a líra müne- mében talál magára, s ettől kezdve egymás után jelennek meg versek a szaporodó magyar lapokban. 1949 márciusában megalakul a Csemadok, az irodalom olvasói bázisának jelentős szervezője, s ennek lapjai, a Fáklya, majd jogutódként a Hét — egészen az Irodalmi Szemle (1958) megindulásáig — az írók fontos fórumaivá lettek. A forma és a személyiség, a romantikus költöszerep előretörésére figyelhetünk a második nemzedék legjobbjainál, akiket a Tur- czel Lajos szerkesztette Fiatat szlovákiai magyar költők (1958) című antológia mutat be. E generáció (a Nyolcak) három kiemelkedő alkotója Tőzsér Árpád, Cselényi la Anikó, Varga Imre, Kulcsár Ferenc nevét kell e költőnemzedékből említeni. KözülükTóth László, aki il- lúziótlanul nézett szembe a világgal, lebontva azt elemeire, a nyolcvanas évek közepén áttelepült Magyarországra. A nemzedék legjelentősebbjének Varga Imrét véljük, aki komplex költői kifejezésmódra törekszik, a kiépséget és a zeneiséget próbálja szintetizálni. A nyolcvanas évek elején ő is áttelepült, s Magyar- országon kiadott könyvében kísérletet tesz az elvesztett történelem tudati, képzeleti rekonstruálására. Két nemzedék is egymásra torlódik a nyolcvanas években. 1980- ban Megközelítéseimén lát napvilágot egy antológia, Tóth László és Kulcsár Ferenc szerkesztésében. E könyv költőinek világa oldottabb, lágyabb a korábbi generációénál. A személytelen felé haladnak, verGál Sándor: * * seikben feloldódik, arcát veszti és tárgyiasul a költő. Barak László neve a legismertebb ezen alkotók közül, de Kövesdi Károly, Bettes István, Karsay Katalin neve Sem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyar lírára figyelők körében. A nyolcvanas évek közepén új nemzedék, az „iródiások” nemzedéke jelentkezik. (A szó — Iródia — eredeti jelentése a fiatal, kezdő Írogatok negyedévenkénti érsekújvári találkozóját jelöli 1983-tól.) „Az Iró- dia kihívás az alkotásra és az együttgonidolkozásra" — fogalmaz a program az Iródia Füzet második számában. 1986-ban a Főnix Füzetekben jelent meg közös antológiájuk Próbaút címmel, s ez az a sorozat, amely a pályakezdő szlovákiai magyar írástudókat útnak indítja a nyolcvanas években. Lászlóés Zs. Nagy Lajos, az induló Tőzsér a József Attilával és Illyés Gyulával fémjelzett vershagyományból indul ki, később versei világát az önelemzés irányába tágítva alakít ki egy sajátos és elvon- tabb költői beszédet. Cselényi is a népi iskolával indít, a világgal való szembenézés költői programjával. A második nemzedékhez később csatlakozott Gál Sándor és Tóth Elemér. Ami Gál Sándort nemzedéktársai fölé emeli, az a nemzetiségi lét versbefogása, s hogy ezt a „köznapiság" szintjén tudja elmondani. A közösség mindig ott lelhető verseinek mélyén, lírájában ott munkál a küzdelem az intenzívebb és teljesebb életért, a történelem rejtélyeinek feloldásáért. 1970-ben újabb nemzedék jelentkezik, őket az Egyszemű éjszaTíz emberöltő foglya ha volna hova akkor se mennék el innen nincs lehetőség más csak az ittmaradás a zuhogó tél fehérségét fél évszázada élem úsznak csipkés jégtömbök a dunán én tudom hogy már jogom van a halálra kiérdemeltem kegyelmét öt évtized öt bazalttömb elég lehetne a megváltáshoz de én nem feloldást várok hanem jogot hogy dönthessék magam felől s szabhassak magamnak határt átléphetett az idő az én ujjaim közül pörögjön alá szándékaim pereméig ha volna ka antológia mutatja be. A nemzedék nem egységes; ami összekovácsolja tagjait, az a tagadás. Elutasítják az örökséget, úgy látják, nem alkalmas a valóság kifejezésére. Nem meglepő ez, föllépésük a neoavantgard virágzására esik. Keszeli Ferenc, Tóth László, Mikohova akkor se mennék el innen szavaim itt tartanak öt évtized havazásában öt évtized jégtömjeiben csontjaim itt sárgállanak a temetők agyagjában tíz emberöltő egyetlen pillanatba gyúrva Asztalos János Palást nélkül dorta megtiport életemet. Alig rakta az szabolcsi fészkét, utolért a dunántúli szokás. Szinte egyszerre érkeztünk erre a tájra. És úgy látszik, hogy a rólam, múltamról szóló hírek, információk között ez is szerepelt: Elmondott jónáhány gyászbeszédet különböző beosztású halottak ravatalánál. Csak ezzel magyarázhatom annak okát, hogy rövidesen felkeresett a pedagógusok legrangosabb járási főnöke, és kért, hogy búcsúztassak el egy tragikusan elhalt traktorost, akinek hozzátartozói hadilábon állnak pappal és egyházzal. Nem kérdeztem, de járási főnököm hozzátette: nem volt párttag a halott. így kezdődött az a három évtized, melynek során mintegy há romszázszor álltam ravatal mellé, hogy .kommunista pap”-ként embertársamtól búcsúzzak. Nehéz lenne egyetlen okkal magyarázni a társadalmi temetések mind gyakoribbá válásának okát Nem hiszem, hogy az ok egyedül és kizárólagosan ideológiai tényező. Hiszen a közreműködésemmel temetettek több mint fele párton kívüli volt. Ha mégis arra késztetnének, hogy háromszáz tapasztalat alapján egyetlen okot fogalmazzak meg. talán legáltalánosabb magyarázatom így szólna: Nagyon kevés a szépen szóló, a halott mellett szép szóval búcsúzó pap. A szép, tiszta, őszinte, emberi szóra pedig annyira szomjaztak az emberek, amennyire csömörük támadt a száraz, semmitmondó, panelmondatoktól, melyek mögül hiányzott a szeretet, minden érzés, a hit, az őszinteség, melyek mögött kongott az üresség. * Fiatalasszony halt meg hirtelen, váratlanul. Két kezével kereste kenyerét a termelőszövetkezetben. Vallásos volt egész családja. Két pap búcsúztatta. Férje hozzám küldte barátait. Szóljak néhány szót a ravatalánál. A közösség nevében, melyben dolgozott, élt, azoknak az embereknek a nevében, akik gyászolták. Több pap temette az idős orvost is. Tökéletes, méltóságteljes volt a szertartás. De az özvegy felsóhajtott a hantolás után: Akkor kezdődött férje temetése, amikor a társadalom nevében megszólalt a személyre szóló, csak a halottat méltató emberi szó. A maga nemében minden halál, minden temetés küiön dráma. Előzménye az élet, ami a temetés során lepereg a gondolatban, mint vastag könyv ujj-pergetett lapjai peregnek. Általános iskolai tanárnő halt meg egyik pillanatról a másikra. Férje és sógora keresett meg másnap. A férj is pedagógus volt. Nem voltak párttagok. De úgy érezték, hogy a temetésen résztvevő sok száz tanítvány lelkében kétségeket, zavart keltene az egyházi szertartás. Tanárnőjük történelmet tanított. Férje biológiát, természettudományt. Úgy, abban a szellemben, világnézetben, ahogy kellett, ahogy őket is tanították. Kérték a gyászolók, legyek nagyok körültekintő, tapintatos, mert a halott szülei vallásos, meghurcolt, sértett emberek tele tövissel, sőt tőrszúrásokkal. Hat hold földjük mellett kis kocsmájuk is volt. Gondosan ápolt szőlőjük termését így értékesítették dolgozva látástól vakulásig. Szorgalmukat, vagy annak eredményét kulákság- nak minősítette a rendszer. Lakásukból kiköltöztették őket. A községi pártszervezet titkára költözött bele. Bútoraikat, ruhadarabjaikat adogatták el, hogy két lányuk befejezhesse a megkezdett iskolát. A világ legtermészetesebb érzése, hogy ódzkodtak a társadalmi temetésnek még a gondolatától is. Aztán a temetés után szokás szerint összejött a rokonság, a család. És beszélErényes rémuralom? Bemutató a díszletraktárban
