Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. május 19. A KM vendége A ramocsaházi esperes Április 27-én iktatták be tisztébe Sipos Kund Kötönyt, a református egyház új espe- fesét. A fiatal ramocsaházi lelkészt 67 egyházközség választotta az egyházmegye fejévé, 75 szavazatból 71- et ő kapott. 1943-ban Született Kisújszálláson, édesapja szintén lelkész, teológiai magántanár. Hét testvére Van, valemennyien az égyházi pályát választották hivatásul. Az esperes mosolyogva sorolja testvérei nevét: á legidősebb bátyja Ete Álmos, őt követi Árpád Edömér, majd Tas Töhötöm, Koppány Kadosa, itt következik az esperes, Kund Kötöny, aztán Bulcsú Botond, Előd Attila, s végül az fegyetlen leány: Tünde Emese. A ritka keresztneveket az apa adta gyermekeinek, mégpedig azért, mert annak idején, amikor ő Amerikában járt, a professzor az ő nevét (István) nem tudta helyesen kimondani. Ekkor határozta el, hogy a gyerekeit magyar nevekre fogja keresztelni. Sipos Kund Kötöny 20 éve lelkész Ramocsaházán, s egy éve a magyar református lelkészegyesület alelnöki tisztét is betölti. Felesége pedagógus, három gyerekük Van, Katalin, Melinda és Péter. Mindhárman általános iskolások. — Nekem hallatlanul szokatlan, hogy esperes úrnak szólítanak — mondja a lelkész —. A faluban a gyerekeknek mindig Köti bácsi voltam. Rangra, címre sosem pályáztam, soha nem akartam kitűnni, csak végeztem a munkámat. Hogy miért választottak engem? Azt nem tőlem kellene kérdeznie, hanem azoktól, akik megválasztottak. Bizonyára szemet szűrt, hogy szeretnek a gyerekek, és volt olyan is, hogy Ramocsaházán íratták be a megyében a legtöbb gyereket vallásoktatásra. —Az elmúlt időszakban nem vették jó néven, ha valaki templomba járt, s a gyerekek is titkolták az iskolában, ha hittanra jártak. Megváltozott a helyzet. Hogyan készül fel erre az önök egyháza? — Most, hogy ismét lehet vallást oktatni az iskolában, égetően szükséges egy missziós központ kialakítása, ahol a továbbképzést el tudjuk végezni. Szükségünk van úgynevezett katekétákra (lyermekmunká- sokra). A lelkipásztoroknak „teljes gőzzel” kell dolgozniuk, hiszen sok faluban már nem is volt hitoktatás az elmúlt években. Hogy meg tudjanak élni a lelkészek, kertészkedniük, kapálniuk kellett. Sokhelyütt azt mondták: „idegyün a pap, adunk neki fődet, abból májd megél.” Most viszont végre azt kell csinálnunk, ami a hivatásunk. A többi terhet le kell tenni. Egyedül azonban képtelenek leszünk elvégezni a temetést, a hitoktatást, a beteglátogatást, istentiszteletet, konfirmációt. Segítségre van szükségünk. — Kikre számítanak, számíthatnak ebben a munkában? — Pedagógusokra, s főképp az óvónőkre. Hisz az ő kezük között nő fel a gyerek. Ramocsaházán volt egy óvónő, aki nagyok sok imádságot, éneket tanított meg a kicsinyeknek. Hisz apró gyermekkorban kell megkezdeni a nevelést. Ezenkívül minden gyülekezetben vannak elhivatott személyek. Őket szeretnénk a missziói központba vinni, ahol lelkészek, teológiai tanárok, kiképzett oktatók részvételével nyári tanfolyamokon megindulhatna a katekétaképzés. Az országban már több ilyen van, és nagyon jó eredményeket érnek el. Tervezünk nyári gyermekkonferenciát az egyházmegyében szolgáló lelkészeknek. A hatvanhét gyülekezetben 45 aktív lelkészünk, s összesen 1250 presbiterünk van. — Ebből az is következik, hogy sok helyütt nincs helyben lakó lelkész. S amiket az előbb felsorolt, azokhoz pedig pénz kell. Honnan lesz pénzünk ? — Amerikában sem kapnak állami támogatást, az egyházak, Magyarországon sem. Összeül a gyülekezet presbitériuma, felméri mire van szükség, s vállalja az anyagi javak előteremtését. Ez így természetes. Minden gyülekezetnek nagy a felelőssége ebben. Csak a saját erőnkre támaszkodhatunk, de meggyőződésem, 67 gyülekezetnek el kell tudni látnia egy missziós központot. Nem tartom erkölcsösnek, hogy nyugatra spendírozzunk. Úgy tudjuk megbecsülni azt, amink van, ha magunk építjük, a magukéból. — Egyre több a szegény az országban. Régi tapasztalat, hogy ilyenkor többen fordulnak a valláshoz, mert hiszen mi másban is hihetnének... — Én elmondtam akkor is a gyülekezetemnek, mikor mennél több dolguk volt, annál jobban fordultak el az egyháztól, hogy az Istennek arra is van hatalma, hogy kivegye a zsebükből, amit beletett... Jártunk kint Erdélyben. Nem egyszer a cipőm talpában vittem ki a leveleket. Beszélgettem az ottani barátaimmal, akik azt mondták, soha nem lesz vége a szenvedésüknek. Azt válaszoltam nekik: Isten egy szempillantás alatt el tudja törölni az egészet. — S ha ez így van, akkor miért hagyta Isten idáig fajulni a helyzetet? . foWyntáMEbf im — Mert Isten az embernek szabad akaratot adott, de emellett megvan a maga üdvterve. Senkit nem akar kényszeríteni, tiszteletben tartja az elhatározását. Bár minden ember úgy tartaná tiszteletben a másik akaratát, mint Isten! Pedig sokszor üzen nekünk, de nem is vesszük észre, mert tűi hangosak vagyunk. — Újabban mintha úgy tűnne, sikk templomba járni. Sokan kérkednek azzal, hogy ők annak idején is templomba jártak, mások viszont hirtelen vallásossá lettek. — Engem az döbbentett meg, hogy a pártok folyamodtak egyszerre Isten nevéhez, zászlajukra tűzték. A Bibliában is van ilyen: Isten és Gedeon nevét egyszerre írták a zászlóra. A győzelem után viszont már csak az állt a lobogón: „Gedeonért”... Ettől félek. Azt mondom, minden párt jól gondolja meg, mikor írja lobogójára Isten nevét. Én nem hiszem, hogy elbeszélgettek volna erről egyházi vezetőkkel. — A megváltozott helyzetben mit tud nyújtani az egyház? — Azt, amit eddig. Amit kétezer éve. Most mindenki az egyháztól várja a megváltást. Mindig el szoktam mondani, a kereszténység nem vallás, hanem életforma: úgy járni és úgy élni, ahogy Jézus Krisztus élt. Ehhez az embereknek meg kell változniuk. De ha az emberek szívükben és gondolkodásukban nem akarnak változni, ha továbbra is ilyen közömbösek maradnak, akkor jöhet akármilyen kormány. Kétségbeejtő, milyen üresek az emberek. — Súlyos szavak. Mégis minek kell történnie, hogy ne legyenek tovább üresek és közömbösek az emberek? — Nagyon nagy a felelősségük a templomba járó embereknek. Hogy „só és kovász legyen”. Amikor tisztességesen dolgozik valaki, és a munkahelyén megkérdezik tőle, hogy miért teszi, akkor merje azt mondani: mert én református, templomba járó, hívő ember vagyok! Ebben áll az ő felelőssége. És vegye komolyan a tízparancsolatot. Mert a népegyházból át kell mennünk a hitvalló egyházba. Cservenyák Katalin Film Rose-ék házi háborúja Ha valakinek A rózsák háborúja cím a legklasszikusabb angol drámai hagyományokat juttatná eszébe, nem jó nyomon jár. DeVito filmjéhez képest még a Szomszédok is shakespeare-i mélységeket hordoz. Bevallom, kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy jegyzetem címéül ezt írom: A lehugyozott hal esete és egyéb csacskaságok, de aztán úgy döntöttem, nem kockáztatom szerkesztőim jóindulatát. Mert van, ami elmegy a szöveg közt apróbetűs formában, de ugyanaz kiemelve, centis betűnagysággal esetleg sértené egynémely olvasó erkölcsi érzékét. Pedig ez a tervezett cím nem túloz. S a filmen nemhogy írva vagyon, hanem látvány formájában is megjelenik nemcsak a végtermék, hanem a folyamat is. A Michael Douglas játszotta boldogtalan ügyvéd ilyeténképp áll bosszút hazudo- zó hitvesén, s hervasztja le a vacsorára váró vendégek étvágyát. A harcias nej (Kathleen Turner játssza az ügyhöz méltatlan buzgalommal) személyében újabb önmegvalósító nővel van szerencsénk megismerkedni. Nem volt nekünk elég ebből a fajtából Shirley Valentin? Itt az újabb kiadás! Nem az önmegvalósító nőkkel van bajom, hanem azzal, ahogy ezekben a filmekben felvezetik őket. Húsz év békés házasság, idill, kövér gyerekek, és azután egyszer- csak minden előzmény nélkül, hipp- hopp! őnagysága bejelenti, hogy holnaptól vége, önálló életet óhajt élni, maga fogja előteremteni a betevő pástétomot. A való életben nem szokott ez a dolog így működni. Ennek előzményei vannak mind a jellemben, mind a cselekvésekben. Ostoba filmek motiválatlan fordulata — ez a minősítés illik erre a megoldásra, ami A rózsák háborújában is látható. A nő válni akar, a férj nem. Ismerős képlet, s ha valahol a világon, hát nálunk ez aztán igazán aktuális. Utána lehetne nézni, hány ember van Magyarországon, aki átélte már ezt a helyzetet. De a filmbeli helyzet mégis más. Itt gazdagék nyavalyognak, hisztériáznak! Nem tudok egyikükkel sem sorsközösséget vállalni, fényévnyire vannak tőlem mindenféle értelemben. Hazudnak, pózolnak, bájolognak, fényűznek! Kinek drukkoljak kettőjük közül? Focimeccset sem lehet úgy nézni, hogy ne legyen a szimpátiám valamelyik csapaté. Van ugyan, aki azt mondja: mindegy, ki győz, csak szép legyen a játék. De a filmbeli játék, azaz „háború” alpári, ocs- mány, szellemtelen. Az altesti humor (lásd: „kopasz főhadnagy”) lealacsonyítja az alkotót és a nézőt egyaránt. A történet primitív keretjátékba ékelődik. Egy enyhén lökött káder (maga a rendező, aki nem csekély önbizalomról téve tanúságot, hosz- szú szerepet osztott magára) meséli a szótlanságra kárhoztatott vendé- gének. Ha bárki úgy vélné, elvetem a sulykot DeVito minősítésével, meg kell nyugtassam: a rendező jel- lemezte így saját magát (lásd: Film Magazin 1/18.), én csak — egyetértéssel — őt magát idézem. Ennek a keretjátéknak a világon semmi dra- matikus funkciója nincs, legfeljebb arra szolgál, hogy negyed órával hosszabb legyen a film. Hogy DeVito úr mennyire palira veszi a nézőt, annak legjelesebb példája a felnövő gyerekek bemutatása. Látjuk őket egészen aprókként, majd serdülőként, s végül húszéves koruk tájékán. Ehhez a megoldáshoz nyilván három szereplőpáros kellett. A középső pár gusztustalanul kövér. Azért van rájuk szükség, hogy igazolni lehessen anyuka csokoládés együgyűségét, amely elhangzik a film elején, amikor még aprócskák a nebulók. A kérdés már csak az, miféle fogyókúra vagy inkább biológiai csoda folytán lesz a két pufiból ifjú a film végére. Sokan sírva könyörögnének a receptért. S ha valaki netán azt a komplikált kérdést is feltenné, miért kell a fi- nomlelkű Mrs. Rose-nak terepjáró autón közelednie, akkor a válasz ismét nem a helyzet logikájából, hanem az alkotók kificamodott ízléséből, körmönfont dramaturgiájából következik: mert egy Limousine nem tud fölmászni a másikra, és így elmaradna egy „falrengető” poén. A helyzetben igazán az a szomorú, hogy a jelenlegi forgalmazási rendszerben nincs olyan fék, amely- lyel ki lehetne védeni az ilyen, üzleti indíttatásból a közönségre szabadított terméket. Hamar Péter Könyvespolcunk A mozikban az Erotikus fantáziák cimű színes, olasz film. Irodalom a ködben Azért van minden, azért ír, hogy Önmagához közelebb jusson — vallja Huszár Sándor, az ismert próza- és drámaíró, aki saját sorsából megtanulta azt is: „...a történelem kisebb-nagyobb igazságai sok időt töltenek óvóhelyen” és hogy ,,nem feltétlenül az épp érvényesülő csoportmorál jellemez egy kort.” E bemutatkozó gondolatok után érdeklődéssel veszi kézbe az olvasó Huszár Sándor: Irodalom a ködben című esszékötetét, mégha azt is meg kell jegyeznünk, amire az olvasó úgyis rájön, a könyv nem valószínű, hogy az agyonolvasott művek közé sorolható, nem tartogat rendkívüli izgalmakat, az esetek többségében feltételezi az alaposabb jártasságot a romániai magyar irodalomban, amelyről az átlagolvasó, az ismert okok miatt, viszonylag keveset tud. Mégis szegényebbek lennénk egy irodalmi élménnyel, ha nem vennénk kézbe és nem gondolkodnánk el Huszár Sándor könyvén, amely a romániai forradalom előtti köz- és irodalmi állapotokat ábrázolja. A Bukarestben megjelenő Hét című hetilap alapító főszerkesztője, Huszár Sándor olyan esszégyűjteményt adott közre — a Magvető Könyvkiadó gondozásában — amely a romániai — elsősorban erdélyi — magyar nyelvű irodalom nagy alakjaival való gondolati találkozás különböző fázisait tükrözi, átszűrve a szerző legszemélyesebb énjén. Olyan korszakok tanulságos és példaadó személyiségeit és műveit elemzi, mint Petelei István, Bánffy Miklós, Szabó Dezső, Méliusz József, Kacsó Sándor, Nagy István, Balogh Edgár és mások. A tanulmányokon végigvonul a kínzó kérdés, vajon a romániai magyar irodalom kény- szerűségei miatt, népmentő buzgalmáért nem fizetett-e egyetemességével. A kérdés tulajdonképpen nyitott marad és aligha lehet igennel, vagy nemmel válaszolni rá. Az viszont egyértelművé válik, a kötetben szereplő írások alapján is, hogy a véres diktatúra szellemi munkásai, az írók, költők, szerkesztők, irodalomszervezők — ha magyarul szóltak — ezért nagyobb árat fizettek, minta románok. Őket még az is külön sújtotta, hogy magyarnak születtek... Huszár Sándor legmegragadóbb esszéje Méliusz Józsefről szól, aki az elnyomatás éveiben úgy szólt a magyar kisebbség szörnyű helyzetéről, hogy más lehetőség nem lévén, felidézte a királyi Magyarország románellenes, elnyomó politikáját és azok hatásait. Ezzel akarván abszurddá tenni, hogy ami Romániában hosszú évekig a szocializmus címszó alatt történt a magyarsággal, az tarthatatlan. „Méliusz számára talán nem is a végső és cáfolhatatlan igazság megtalálása a cél. Van annyira eretnek, hogy nem is mindig hisz az effélékben. Számára az Európa nagy hagyományaihoz méltó gondolat keresése a lényeg...” —írja róla aszerző. Méliusz,,Sors és jelkép” című művének elemzéséről mondja Huszár Sándor: Méliusz legfőbb gondja, hogy a háború végletes és gyűlöletre alapozott körülményei között, utólag tisztázza a román néphez és a többi nemzetiséghez való viszonyunkat. Majd személyes élményével folytatja: annak idején, a bécsi diktátum előtt és közvetlen utána — tíz, tizenegy évesek voltak, a gyerekeket állandóan verték. Ugyanis előítéleteik nem lévén, hol románul beszéltek, hol magyarul, mikor kinek, hogy jött jobban. S a gyerekek, sohasem tudták pontosan, épp miért verik őket, azért, mert románnak nézték őket, vagy ellenkezőleg, azért mert magyaroknak hitték őket. „Én azóta tudom, hogy a bánat vagy öröm, amely függetlenné tud lenni az együttélő másikétól, nem tarthat igényt az örök emberi érzés rangjára. Méliusz ezt régebben megtanulta..." Mint minden művet, az Irodalom a ködben címűt is csak gondolkodva, közben más olvasmány és személyes élményeket is felidézve lehet igazán megérteni. Ez az irodalom, amely a magyar szellemiség egy fájdalmas, de máig élő szigete a határon túl, ne vesz- szen el a ködben. Része az egyetemes magyar kultúrának. Ezért viszont az anyaországnak is sokkal többet kell tenni. Páll Géza II Kelet ■■ a míuprorszás
