Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
1990. május 19. y Keleta___HÉTVÉGI melléklete Szombati Galéria Soltész Albert: Magányos fák Kiss Benedek Pillanatkép, este, tavasz Mit kezdjek ezzel az estével ebben a nagyvárosban? Az asztalon ezernyi lim-lom, fényképek, könyvek, mappák, Szokratesz-szobor, az ablakban a fokföldi ibolya megbolondult, és csak lilul, Iliül, lilul, az ablak mögött nagy tavasz <an, galambok homálylanak a fákon, s a fák most préselik ki magukból a nyomelem-hiányos csöpp leveleket, buszok húznak el megfáradt hazaigyekvőkkel, fél óra múlva itt mindent villanyfény permete sápaszt, — mit is kezdjek ezzel az estével ebben a nagyvárosban? Itt élek, de lelkem a G^-as gyorsvonattal szabad mezőkön száguldozik mint reklám-autókon városszerte a választási kampányba bonyolódott szabad demokraták, itt élek, s várom, hogy a nyugati dombság fölött a Nap tűzgolyója kitegye ez után a nap után is a pontot Lajos költö kola mit kínált számodra? Mennyiben gyorsított alapozásban, világlátásban? —Átlagosat nyújtott. Annyi muníciót adott, amit az iskola kínálhat. Nem többet és nem kevesebbet, mint az életre történő felkészítésben képes adni. Székesfehérvárott éretttségiztem, jó nevű gimnáziumban, ahol voltak jó tanáraim. Aztán Pécsett végeztem a tanárképző főiskolán — akkor főiskola volt — a magyar—történelem szakon. Ott is voltak jó tanáraim. Nem tudom... Lehet, hogy tévedek: amikor mások arra hivatkoznak, hogy az iskola ennyi, meg annyi mindent adott, én arra gondolok, hogy valami egészen különöset kell adjon az iskola. Ennek ellenére a válaszom, hogy adott valamit. Talán mások egyszerűen a mesterség tanulásának lehetőségeit tulajdonítják az iskolának. Én ezt valahol természetesnek tudtam, különösebbnek nem. Vallom: sokkal többet adhatott volna, ha az ember egészen fiatalon igyekszik mesterekre találni, akik mesterségük, szakmájuk titkait tanítgatják. Segítik a pályára indulókat. — Mit jelent a Magyar írók Szövetsége titkárának lenni? — Azt hiszem, semmi egyebet, mint amit fölvállaltam tavaly, s úgy gondolom, hogy ez a munkakör —, a vidéki irodalom titkársága — azt jelentheti, hogy fiatalként, volt vidékiként jobban eltudom látni, mint aki egész életében Pesten volt. Én 13 évet Pécsett, abból évtizednyit az irodalom közelében éltem. Tehát ismerem a vidéket, ismerem az ottani körülményeket. Az írószövetség titkárának lenni mégsem jelent ma olyan típusú felelősséget amit olyan elemien éreznék. hogy akármi lesz velem, el kell látnom, mert egyedül vagyok érte felelős. Ma olyant nem jelent Tulajdonképpen személyes felelősséget a vidéki irocsoportok működéséért nem kell vállalnom, mivel azok öntörvényi működése „kívülről” kevéssé befolyásolható. Miként is lehetnék felelős felnőtt, írástudó, értelmiségi emberek csoportjaiért? Én azért vagyok felelős, ha valami gondjuk van — főleg a vidéki városokban — a központi helyről segítsek azt megoldani. Feladatom, hogy ezt a csekély lehetőségek között is tegyem meg. Tehát e beosztásomnak van presztízsrésze is. — A verseidből megismert világlátásod a perben-haragban álló ember érzelemváltozásait hordozza. Nyugalom és indulat között széles a skála („...olyan furcsán van a szemem/néz nézd dörzsölöm nem fáj néz / egyik tenyeremből a másikba...") Az alapvetően békességes természeted ismerve kérdem: a ,,kinyílt felnőttkor” sem kínált nyugalmat? — Az embernek természete, hogy a jelenben élve a megélt múltjának tapasztalataira alapozva elgondolkodik a jövőjén is. Ez azonban lehetőség is, de teljesen mindegy, hogy a múltbeli tapasztalatok milyen értékorientációt tartalmaznak. Úgy vélem, hogy a változás lehetőségét a jelen megadja. Ennek megvalósítására közös összefoNyíregyházán, a Sóstói úton sétálva, túl a kórházon, amerre még háborítatlan az erdő birodalma, a tölgyek és akácok között található egy keskeny utcácska. A földút egy hangulatos erdei portához vezet, egy művész otthonához. Krupiczer Antal szobrász- művész lakik itt, meghitt, személyes kapcsolatot teremtve a fákkal. A ligetes, tágas udvaron mesebeli formák, fába faragott óriások, székely népmesefigurák születnek. Élő csonkok, farönkök hevernek mindenfelé. A kert szélében parányi műhely, inkább csak a szerszámok tárolására. Bárdok, szekercék és vésők minden mennyiségben. Itt csak a kisebb munkák készülnek. Az egyik asztalon egy harangláb makettje, amely a finn testvérvárosunk, Kajaani városának készülő ajándék kicsinyített mása. Cserébe adjuk majd, a tőlük kapott szaunáért. Az udvaron földre fektetve egy óriás szoborkompozíció fából, középen egy túlvirágzó tulipánminta fedezhető fel, amelyet két faragott fa vesz A művész alkotás közben gással képesek is vagyunk. Ám a jövő kilátásai már mást is mutatnak. Azt hiszem, hogy ez nem valamiféle választás kérdése. Ez a világ, ez a 10—15 év, vagy nem is tudom pontosan hány év, ami még előttünk áll, a nyugalomból keveset ígér. A mostani fiatalok számára több társadalmi-gazdasági szituáció katasztrofálisnak tűnik. Egzisztenciális bizonytalanság, a lakáshoz jutás ellehetetlenülése, a munkanélküliség okkal fenyegető réme, mind-mind lehangoló. Hazánkban most olyan folyamatok zajlanak, melyek csak a messze jövőben ígérnek anyagiszellemi boldogulást. Ilyen a világunk. Ezért nem érzem, hogy én perben-haragban lennék a világgal, vagy jobban elkeserednék a bizonytalan jövő miatt, mint bárki más. Nem egyedül látom-érzem a változtatás kényszerét. — Hogy érzed magad ezen a vidéken? — Néhány alkalommal megfordultam már a megyében, igaz szá - momra is kevés alkalommal. Ezen túl élnek itt jó barátaim is. Bereg- ben viszont először járok, s úgy találom, hogy csodálatosan szép vidék. Számomra egyedi varázsa van. Emiatt vonzó a táj. Nagy kár, hogy az „országtól" ennyire messze van, s az is nagy kár, hogy a történelem ennyire feledékeny volt iránta, hogy a régi állapotában felejtette. Nemcsak kár, igazságtalan is, mert messze földeken híressé lett értékei vannak, s ezek elsősorban emberiek. Miklós Elemér közre. A művész — mint mondta — a fiatalságot, a lendületet igyekezett megmintázni. Ugyanakkor féltést, óvást is kifejez a mű, a magyarságtudat és a nemzetiségi sorsért való aggódás is belefoglalódott. (A köztéri szobor az örökösföldi általános iskola elé került a napokban.) Nem véletlenül hoztuk szóba a nemzetiségi ügyet, hiszen Krupiczer Antal másfél éve vette kezébe a vándorbotot, hogy „az elhallgattatásból a megalázásból, a diktatúra sötét hatalmából a szülőföldtől való elszakadás árán is menekvést keresve” a páratlan természeti szépségű Erdély után nálunk, Magyarországon találjon új hazát. Vadregényes tájról, a festők városából, Nagybányáról telepedett át Nyíregyházára, ahol otthont és munkát adtak neki. A FEFAG-nál, az erdőgazdaságnál kapott munkát, megbízást, úgy, hogy emellett művészi tevékenységét is folytatni tudja. (A FEFAG Sóstói úti szép központi helyiségében látható az Ötbe szakadt magyarság című kompozíció, valamint egy dombormű is, a művész eredeti tehetségét dicsérve.) A házigazda láthatóan lélekben még mindig otthon, Erdélyben él. — Szomorú dolog volt átjönni a hazámból, otthagyva mindent, a hosszú évek munkájával kialakított műhelyemet, otthonomat. De leginkább azok aremberi kapcsolatok, barátok hiányoznak, akiktől elszakadtam. A tanítványok, akik elfogadtak mesterüknek, az erdélyi emberek, a Székelyföld. —Nem véletlenül születnek ott fából olyan csodálatos dolgok — mondja a művész. Hiszen szinte mindenki ért ehhez az anyaghoz, maga készítette a házat, a kerítést, a zsindelyt, a kanalat, a széket, az asztalt, a korlátlanul rendelkezésre álló fából. Krupiczer Antal bronzból, kőből, márványból készített munkáit is megnézzük, de ilyenek csak elvétve akadnak, mert ez nem ragadja annyira magával, de annál inkább a fa. A lakás bútorzatát is saját maga faragta. A fáról beszélgetünk, amely élő anyag, mindaddig, amíg szénné nem válik. Megmunkálva is él, minden anyag közül a legközelebb ez áll az emberhez, melegséget áraszt. — A legnehezebb alkotó munka a fafaragás—hallom a nehéz kezű művésztől. Az anyag nem tanulmányozható, még a munka kezdete előtt meg kell látni, mi rejlik benne. Nem olyan például, mint a bronz. Ha már valamit lefejtettünk róla, azt visszatenni nem lehet. Fantasztikus koncentrálást és nehéz fizikai munkát kíván — mondja. Az erős testalkatú művész azonban mindemellett napi tíz órát dolgozik, mindig akad tennivaló. Türelme irigylésre méltó, amiről nemcsak a munkája árulkodik, hanem az emberekkel való bánásmódja is. — Csak nyugodtan lehet előre haladni, a kapkodás semmi jót nem szül. Romániában egyébként is negyven év alatt megtanulta az ember, hogy türelmes legyen, hiszen mi mást tehetett volna. Tűrni tűrtem, ha kellett, de megalázkodni sohasem alázkodtam meg. Ez persze nem mindig vált előnyömre. Mindezek ellenére Krupiczer Antal elismert szobrászművész volt régi hazájában. Sok külföldi látogatót, újságírót még Bukarestből is hozzá küldtek, ha valami eredeti dologról akartak élményt szerezni. Lidérc Számtalan újságcikk foglalkozik művészi tevékenységével, alkotásaival. Munkái a Román Nemzeti Múzeumban is megtalálhatók. Beszélgetésünk minduntalan vissza-visszakanyarodik az erdélyi magyarsághoz. Már csak azért is, mert mostanában ismét többen érkeznek hozzá Romániából jobb sors reményében. Nagyon sokan éppen Krupiczer Antalt keresik fel, aki segít tanáccsal, olykor étellel, néha szállással is. Ám a művészt a szülőföld is visszavárja. A mára- marosi megyei demokratikus magyar nyelvű lap egyik februári számának például a vezércikke hívja vissza a művészt, Anti! Visszavárunk címmel. Mint a lap írja, Nyíregyházán hazatérő testvérként fogadták, elismerték, nagyra értékelték tehetségét. Bodnár István Kompozíció Krupiczer Antal szobrászművésznél Fában testet öltő álmok 9
