Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-19 / 116. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. május 19. Az osánok néprajza A régi Szatmár népei S zatmár megye nagy kiterjedésű területén a svábok, ruszinok, rutének, horvátok, szerbek, zsidók mellett a két fő elem a ma­gyarság és a románság volt. *4 vár­megye alföldi részét magyarok, a hegyes részt románok lakták. A ke­leti románságnak előre nyúltak tele­pei a színmagyar sík vidékre, vi­szont a hegyes tájakon voltak ma­gyar szórványok is. Az átmeneti pontokon az alföldi románok telje­sen magyaros életet éltek, míg a hegyvidéki magyarok az elrománo- sodás felé haladtak. A régi megye északkeleti részén jfestői völgykatlan ékelődik be a Vi- horlát-Cibles erdős, trachyt-vonula- tába. Óriási néptelen terület manap­ság is, csak a Szamos mente van sűrűn rakva falvakkal. Vadregényes Vidék... Móricz egy emberöltővel ezelőtt még így látja a tájat: ..Kemény vidék. Népen látszik meg legjobban, amely bocskorban. vászonruhájában, csaknem félvad állapotban a ter­mészet és az ember közötti harcnak az utóbbira való szomorú eredmé­nyét mutatja. Hajdan magyar fal­vak. legalábbis magyar telepítésűek voltak e vidéken. A románság a nagysomkuti, nagybányai, szinér- váraljai járásokat egyedül bírja, áradata átömlött már túl ezen a határon is. Az erd'ódi. nagykárolyi és szatmári járás innenső része szin­tén velük van tele. A szatmári ro­mánság az erdélyinek édes testvére. Van azonban egy területrész az Avas. melynek népe egészen önálló, s tipikus képet ad a románság erede­ti életéről. Az Avas a hegyvidék és­zaki ré- szén terül el, körös-körül hegyek zárják körül a völgyet, mely­ben 16 község van közel egymáshoz. Avasújvárost és Köszegremetét re­formátus magyarság lakja. Magya­rok vannak még Vámfaluban és Ró- gsttpallctgón, a többi tíz község telje- - Né'n romáit: a stiját'súgbs ofátlók lak­helye.” Az osánok polgárista kisdiák korom óta érdekelnek, először 1942-ben a nagybányai vásárban pillantottam meg szálas alakjukat — ahova Mátészalkáról édesanyám- jnal együtt érkeztünk egy MA- TEOSZ rozzant teherautó tetején. Az elmúlt évtizedekben, — amíg 1981 nyarán Avasújváros előtt egy tíz tagú rendőri osztag ..ollóba nem fogott”, 30—40 alkalommal jártam közöttük Gunda Béla, Bóna István és mások társaságában. Tanulmá­nyoztam életüket, népi műveltségü­ket, szokásaikat, életmódjukat. Falvaik a hegyoldalakon, domb­hátakon, erdős enyhelyeken, bozó­tos irtásokon, szétszórva épültek, Városnagyságnyi területeken. A régi pázak fából, ritkábban vályogból készültek. Magas tetejűek, szalmá­val, vagy zsindellyel fedettek. Még napjainkban is jócskán találunk égyosztatú, egy helyiségből álló, kémény nélküli épületeket is. Bútor- £átuk is egyszerű. A mai 70—80 eves osánok mondják, hogy gyer­mekkorukban szüleik a bútorokat maguk készítettöt az erdőn. A ház­ban volt egy vagy két ágy, asztal, lócák, karosláda, szentképek és a kemence. A ház díszeit a saját készí­tésű, jó ízlésű^vászppkendők adták, melyeket . fái hu • körül hulfiii+i#&n ThÍ elmúlt időszakban a völgyekben kanyargó Szatmámémeti-Márama- rossziget közti betonozott kövesút mentén gombamódra szaporodnak a csipkéstornyú, kastélyszerű, többszintes, betonalapzatú, fehér, nagyméretű téglából készült, vakí­tóan fénylő, horgonyzott lemezbo­rítású rangos épületeik. Sokszor még látszik a portán a félig lebon­tott, kémény nélküli, egy vagy két osztató régi lakóház, mely fából készült, egyszerű keresztkötéses, fagerenda vázzal, melyet sárral ta­pasztottak be. A bádogtomyú házak — tor- nyocskáikon számtalan lemezcsip­ke, lemezvirág, bordák özöne, belül bútorraktárra emlékeztetnek. Gondos kidolgozású, nemes fá­ból készült, sokszor faragott, vagy faragást utánzó „stílbútorzat”, drá­ga szőnyegek, edények sokasága mindenütt. (Az osánok a birka hú­sából, bőréből és gyapjából pénzel­nek, valamint minden családból va­laki bányában is dolgozik, ahonnan pénz és sokféle anyag kerül ki!) A Negresti hétfői vásárok alkalmával a bikszádi út mentén egy-egy jó vevő esetén az osán 15—20 pár birka gyapjút is előszerez csipkés térítőkkel „díszített” Dáciájából, vagy gázolajtól illatozó Arájából. A vásárban az osánt azonnal meg le­het különböztetni a másvidéki ro- mánoktól. A férfiak magasak, erő­sek, barnák, az öregek még ma is váll ükig érő hajat viselnek. Baju­szukat rövidre nyírják. Orruk alatt kissé leberetválják, szakálltalanok. Durva, vagy pamutos vászonból készült „púpig érő” rövid inget hordanak, hasonló anyagú gatyá­val, télen gyapjúból készült nadrá­got húznak. Az ing gallérja és kéze­lője aprólékos gondossággal készí- tett hímzéssel van díszítve. Akkor teljes az öltözet, ha a kurta-gubát, a summent is magára kanyarította az osán, s fejére tette a kis kerek kalap­ját, illetve a feje búbjára illesztette. Persze nem osán az osán bőrtarisz­nya és bőrtüsző nélkül. Az előbbit vállán veti át, az utóbbit derekára csatolja. Ebben tartja írásait, pénzét bicskáját. Lábbelijük a maguk ké­szítette bocskor, melyet hosszú fe­kete zsinórral, vagy szíjjal erősíte- ' nek lábszárukra. Ma már nem ritka a bőr, vagy gumicsizma, fél vagy szárascipő sem. Az osán nők inkább alacsonyak, tövesek. (zömök testalkatúak) ke­mény húsúak. rendkívül teherbí- róak. az elfáradást nem ismerik, szívósak, kellemesen barnák. Ru­házatuk fényűzőbb a férfiakénál, melyek a kivarrásokban és a gyön­gyökben mutatkoznak meg. Finom vászonból készült inget hordanak, bő ujjakkal, alsónemű nélkül, szok­nyával, melyre még rávesznek egy virágos mintás kartonszoknyát is, ha templomba mennek. Finom box- bőr csizmát húznak lábaikra, vagy panglis cipőt fehér harisnyával. A fehér kurta-guba a suman a nőknél is általános. Táplálékuk a kukorica, a bab és a tej. Fia ezek megvannak, az osán nem érez szükséget. Szinte hét- is^ámra-ja málélisztből kíyjlt ma- Jiffal^jTiŐeszik tejjel, Va|y (tihtúró­val. A babot sós vízben megfőzik, liszttel.behabarják, ecettel ízesítik, A húst főve fogyasztják. Kedvelik a pálinkát is. Az osán juhosgazdáknak az Avasban állandó legelőik vannak, hagyományos, vagy kijelölt tanyákkal, strunga-val. A szegődött pásztorok az avasi falvakban átve­szik a gazdáktól a tulajdonjegyük­kel ellátott juhokat és felhajtják a juhtanyára, amit már jóelőre rend- béhoztak. A pásztorok egymásközt megválasztják a legtapasztaltabb társukat főnöknek, aki kijelöli a tahyák helyét és a szinbrát, a juh- pásztorok fogadásának, avatásának, a juhok megszámlálásának, a fejés kezdetének és a sajtkészítés rítusá­nak ünnepét. Lényegében a juhtanyán beindít­ják a munkát, majd másnap evéssel- ivással, dallal-tánccal feledhetet­lenné teszik, hisz ez egyben a megú­juló természet előtti tisztelgés is, hisz almavirágzás van, a bérc is zöldell. A iuhtanyák ünneplő népe egyre virágosabb hangulatban egy­mást látogatja, tanyáról-tanyára jár, szinte a végkimerüiésig, majd jólla- köttan, fáradtan megindulnak völ­gyeken át falvaikba, hogy egy kerek esztendeig legyen miről beszélniük, felidézve a mókázást, sokszor véres verekedések pillanatait, drámáit. E zt az osán szokást fejlesztet­ték mesterségesen a román szatmár megyei hivatalos szervek 1969 óta huta-certezei ün­nepségekké (a „dák múlt” jegyé­ben) mely valóban monumentális és látványos. Az elmúlt években azon­ban már az egész bérc oldal a „ve- zér” embemagyságot meghaladó képeivel és több rőfnyi hosszúságú textilre írt látnoki mondataival volt tele, a sör kevés és meleg volt, a cujka vadabb és az ünneplők csak kelletlenül táncoltak a füvön terített abroszasztalok mellett. A nagy szín­padon dübörgött a rítustánc, a mega- fohok vadító hangzavarát a bércek visszahangozták, s halkan dúdolva fel-felhangzott egy-egy balladai strófa a zsibongó tömegben: „a csendőr sincs vasból, hogy a kés ne járja át”­Farkas József Felhöszékek: Laborcz Fló­ra. (A Sóstói Nemzetközi Éremmüvé- szeti Alkotó­tábor mun­káiból.) Kell-e a ,,Kozák lovas”?-\ r\C sf október 26-án a 1 V JO. népharag - te­kintve, hogy Le­nin, Szamuelly, Münnich, Vorosi- lov szobrai még nem álltak —, csak a Felszabadulás téren állb alkotás, a „Kozák lovas" szobrp ellen fordulhatott Nyíregyházán. Á szobrot teherautóra kötött drótkö­téllel lerángatták és összetörték. Azt hiszem, nem árulok el titkot, amikor elmesélem, hogy a nyaká­ban az elmaradhatatlan fényképe­zőgéppel az esemény minden részletét K. Gy. tanár úr örökítette meg, aki egyébként a szobor fejét megmentette és a Jósa András Múzeumba adta be. A későbbiekben a tanár úrnak gyakori látogatói voltak a negatí­vok miatt mindaddig, amíg azok „hivatalos kezekbe” nem kerültek. A fotók egyike — másika a szer­ző nevének elhallgattatásával (s természetesen honoráriumot sem fizetve) megjelent az ún. megyei Fehér Könyvben 1957-ben. Bár többször is kezdeményeztem, hogy jó volna a negatívokat visz- szajuttatni Nyíregyházára, a Jósa András Múzeum gyűjteményébe — így őrizve meg őket az idők végezetéig —, kísérleteim kudar­cot vallottak. Ma már tudom, hogy a pozitívok egy teljes sorozata a Debreceni Katonai Bíróság B. !. 261/1957/33. számú iratához van csatolva. Ugyanúgy jártam el a „Nyírvidék” című napilap 1940. II. félévtől az 1944-es megszűnésig tartó számai eseteben is, mely új­ságot az állambiztonsági szervek átvételi elismervény ellenében vit­tek el 1950-ben a múzeumból, ki­szűrendő az új rendszer szem­pontjából osztályidegen elemeket. Utolsó híradás szerint a Debreceni Katonai Ügyészség forgatta szor­galommal lapjait az 50-es évek­ben. De térjünk vissza a „Kozák lo­vashoz”. Az eredeti szobrot Mali- novszkij marsall rendelte meg Párí zay Pál szobrászművésznél, akij minden segítséget megkapva, igen rövid időn belül készítette el az ország első felszabadulási em­lékművét, melyet all. világháború befejezésének napján, 1945. má­jus 8-án avattak fel a művész je­lenlétében. Ezt a szobrot a ledön­téssel 1956-ban megsemmisítet­ték. A szobor ismételt felállításá­hoz — ahogy ezt Koroknay tanár úr pontosan megírta—Pátzay felhasz­nálta ugyan az eredeti gipszet, de annál nagyobb méretben készítette el (nem pedig a fej utánöntése történt meg, ahogy ezt Balogh Géza mű­vész úr véli). A köznyelvben tévesen felszaba­dulási emlékműnek tekintik a szob­rot, pedig aki a szobortalapzat cirill- betűs, orosz nyelvű feliratait elolvas­sa, az könnyen rájöhet, hogy 1945- ben a német csapatok kiűzését Ma­gyarország területéről legfeljebb csak „mi" tekintettük „felszabadu­lásnak”, az orosz hadsereg azt bi­zony megszállásnak fogta fel. En­nek ellenére a Pátzay-szobor mű­vészi szempontból jó alkotás, csak szemellenzős ideológiával lehet benne „ellenséget” látni. De vajon szükséges-e ledöntésre méltó — el­lenfelet keresnünk a szoborban, mint jelképben? Két példával szeretném véleményemet alátámasztani. Az egyik Bécs példája. Az ottani szovjet hősi emlékművet, mely mint műalko­tás a nyíregyházi nyomába sem lép­het (magas gránitobeliszk), Bécs város nálunk valamivel kulturáltabb lakossága nem döntötte le az 1955- ös békeszerződés után. Ma is ott áll Bécs egyik legforgalmasabb főterén mint idegenforgalmi látványosság fi­gyelmeztetve az arrajárót — nem 45, hanem csak 10 évi — nemzetközi politikai konstellációira (a négy nagy­hatalom postdami döntésére). A másik emlékmű Róna József szobrászművésznek a budai várban álló lovasszobra. A Habsburgok ka­tonáját, Savoyai Eugént ábrázolja hadvezéri külsőségek közötti 1897- ben, a zentai csata győzőjének állí­tották, az ütközet 200. évfordulóján. Róna egyik legkitűnőbb alkotása sem kerülte volna el sorsát az 1945 utáni várbeli „tisztogatáskor”, — ha hinni lehet a szóbeszédnek — maga Révai József, a Rákosi-éra rettegett kultúrpolitikusa nem jelentette volna ki: „De hiszen ez egy jó szobor!" (Most nem akarok elmélázni arról, vajon miért áll közel kétezer éve Marcus Aurélius lovasszobra a ró­mai Capitoliumon?) Tehát először gondolkodjunk, s csak azután cselekedjünk. Nem kell elrejteni a „Kozák lovast” a Művé­szeti Szakközépiskola udvarán, jó helyen van az ott, ahol van, legfel­jebb a környezetén lehetne igazítani, így legalább mindennap figyelmezte­ti az arrajárót, hogy volt egy 45 esz­tendő, melyre nékunk nemet mon­dott. Volt egy 45 év, melyet szobor- döntögetéssel sem lehet senkiből sem kitörölni. , Eddig jutottam el e kis írással, amikor olvasom a megyei tanács legutóbbi ülése kapcsán, hogy a díszterembe visszakerült az a Szent István kép (a Lenin dombor­mű helyére), amely már 1945 előtt is ott függött a falon. Úgy látszik, le­gendaköltésben elsők között kell számontartani bennünket. Bár ma­gam is hallottam, hogy volt, aki megesküdött arra, hogy a Szent Ist­ván képet ott látta már korábban is, biztosíthatom az illetőt, hogy optikai csalódás áldozata. Ugyanis a vár­megye házának elkészülte után—a kor szokásainak megfelelően — az uralkodó, I. Ferenc József portréját rendelte meg a vármegye, s füg­gesztette ki a díszteremben, a főfal­ra. Az I. világháború után, konszoli­dálódván a helyzet, a keretből kie­melték az apostoli királyt, s helyére Horthy Miklós kormányzó Aba-No- vák Vilmos által festett életnagysá­gú, ellentengernagyi zubbonyban pompázó alakja került. 1945-tel nemcsak a kormányzó úr őfőméltó- sága tűnt el, de a keret is: igaz, ez csak egy röpke időre. Ugyanis nem nehéz ezek után kitalálni, hogy ki is került a vastag, aranyozott, békebeli rámába. Természetesen Rákosi Mátyásra pillantottak a megyei hon­atyák a tanácsüléseken, igaz, csak hat esztendeig 1956-tól kopáran állt a fal, vele szemben három magyar: Rákóczi, Széchenyi és Kossuth. Közel harminc év után népesedett be újra a főfal: Isten nagyobb dicső­ségére megyei tanácstagságunk, vagy annak csak végrehajtó bizott­sága döntése alapján Lenin bronz domborműve foglalta el akkor mél­tónak tekintett helyét, Rátonyi Jó­zsef szobrászművész talán legpo­csékabb müve, ehhez képest még a tucat gipsz-Leninek is műalkotás­nak nevezhetők. Ezt váltotta npost fel a Szent István kép, a Jósa And­rás Múzeum tulajdona a másik, há­rommal együtt, egy osztrák festő­nek 1820 körüli alkotása, amely va­lamikor egy szabolcsi katolikus templom föoltárképe lehetett. Amire az ember csak annyit mondhat: a műalkotásoknak is sorsa van! Németh Péter Vendégünk volt: Parti Nagy Alig tizenegy évesen lengette meg a siker szele, látta nyomtatásban első versét. Szekszárdon született, Pécsett szerzett tanári oklevelet, Budapesten él. A Magyar írószövetség titkára. Vásáros- naményban járt, s ott kertük beszélgetésre. Egy üres szoba rejtekébe húzódtunk, s míg cigarettára gyújt, eszközeimet rendezgetem. A csönd övez bennünket. . S a bútorok, mik az egyszerűségben céltalan „rendjükkel” inkább lüktetést, vibrálást hangsúlyoznak. Azt a feszültségoldó sistergést, ami Parti Nagy Lajost körüllengi baráti körben. — Miért ír Parti Nagy Lajos? — kezdem beszélgetésünket. — Erre valószínűleg azt lehet vá­laszolni, hogy muszáj. — A korsza­kán mögé rejtett fanyar mosollyal erősíti személyes véleményét. — Ilyenkor azt is szoktam mondani, hogy van Kassáknak egy mondása: „Az írásnak oka van és nem céljai” Amit aztán többféle módon lehet magyarázni és ki is lehet forgatni. Ez is igazolja, milyen nehéz megfogal­mazni azt, amiért írni kell. Azt hi­szem elsősorban valamiféle belső szükséglet, amit nagyon sokan sze­retnek misztifikálni. Nem- szeret­ném, ha félreértenének: Írok, mert minden embernek vannak, s kell legyenek olyan szándékai, hogy ke­resi az önmegvalósítás, az önkifeje­zés lehetőségeit. Azt, hogy kifejez­ze magát Pontosabban: ez nem ön­kifejezés dolga elsődlegesen, ha­nem az őt környező világ kifejezése, az arról közvetített felfogás, felvilá­gosítás. Ennek viszont számtalan formája van a bélyeggyűjtéstöl a sporton és a faragáson át az írásig. Az emberek nagy részénél azonban ez megmarad hobbiszinten, míg mások egy-egy ilyen foglalatossá­got beépítenek munkájukba. Azt hiszem — elvben — mindenki meg­találja a maga kifejező eszközét, s abba belopja, beépíti saját egyéni­ségét. A művészember törekvése pedig, hogy megmutassa azt a vilá­got, a valóságot, melyben élünk. Fe­lelősséggel, szakmája eszköz- rendszerének fölhasználásával. — Mit ért írói, ha úgy tetszik szel­lemi nyitottságon? — Azt, amit a kifejezés maga mond, lényegében a zártság ellen­téteként a befogadókészséget és a reakciókészséget. Tehát a lehető legnagyobb figyelmet az emberi kö­rülményekre. Ugyanis közvetlen környezetünk és a tágabb világ más-más magatartásformát, a meg­mutatott jelenségeinek eltérő keze­lésmódját igényli az embertől. Emiatt e kifejezés értelmezése is más egy amerikai vagy egy spanyol ember életében. A hazai, a magyar társadalompolitikai viszonyok kö­zött kiemelten fontosnak tartom a le­hetőség szerinti legnagyobb tole­ranciát, mert a nyitottságnak az is eleme, hogy a sokszínűségben el­térő —, s azok közül nem vállalt — eszmék, nézetek kezelésére alkal­masak, képesek legyünk. Szükségesnek tartom azonban rögzíteni: ez a szellemi nyitottság napjainkban azért kap erőteljesebb hangsúlyt, mert még nem tisztáztuk — talán magunkban sem —, miért van ennyi szellemi zártság. Mert azok vezetnek az intoleranciához is. Bár ezek rendszerint viszonylago­sak, eltörölni mégsem lehet, mert nem lehet élő organizmus az az ember sem, aki száz százalékosan toleráns. — Hogyan kezdődött? A gyer­mekkortól egyáltalán vezetett út az irodalom felé? — Átlagos út vezetett, melyen szűkebb környezetem semmi külö­nös késztetést nem adott. Csalá­dom, közvetlen rokonságom köré­ben nem akadt senki, aki közvetlen irodalomközeiben élt volna. — S, mint aki már jól megtanult takaré­koskodni, gyorsan, de tagoltan sor­jázza meggyőző kétségeit. — Nem tudom, mikor... Talán véletlenül kez­dődött. Vagy egyszerűen, mert az emberben vannak képességek, adottságok? Én írtam már verset gyerekkor­ban is. Úgy, mint minden gyerek, aki szeretné mindazt kipróbálni, amit mások csinálnak, hátha neki is sike­rülne. Ilyen egyszerűen, a vágyak vezettek engem is. Emögött nem fel­tétlenül kell nehéz családi körülmé­nyeknek megbújhi. Az idő múlásá­val aztán a gyermeki tevékenység formagazdasága csökken. Egyes cselekvésformákat elhagy az em­ber. másokat tovább is folytat. Ilyenformán maradt meg bennem is az anyanyelv ismerete iránti igény, s így esett, hogy magam is írtam verseket anélkül, hogy ebben bárki segített volna nekem. Vettem a bátorságot és elküldtem folyóirat­hoz. Csak utólag tudtam, tanultam meg — mivel a Jelenkornál dolgoz­tam hat évig —, mekkora szerencse is kell ahhoz, hogy egy vers megje­lenjen nyomtatásban. Nekem tizen­egy évesen ez megadatott. Nos, amikor első versem nyomtatásban megláttam, akkor bennem semmifé­le művésztudat — a maga felhang­jaival — nem volt. Legfeljebb inspi­rált a megjelent vers, hogy újabba­kat csináljak. S én folytattam. írtam újabbakat, s azok is megjelentek. Később úgy 24—25 évesen már tu­datosan érzékeltem, hogy érdemes írni. Ekkor viszont már egészen biz­tos voltam, hogy én valami ilyesmit fogok csinálni. — Visszatérve a személyes em­lékeidre: az íróvá válás útján az is­it Kelet mm ^ MäQySHK’SZäp 8 _____

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents