Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-12 / 110. szám
1990. május 12. i| KeletA Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Szamos-parti május H a máshol nem, hát az álmok világában életre kél egy ilyen falu. Ahová a távolsági busz hátsó ülésén zötyögtünk, édesanyánk azért veszekedett, hogy mindenkit összerugdosunk a nagy fészkelődésben, s ha nem tudunk megülni nyugodtan a fenekünkön, akkor a kalauz kilyukasztja a fülünket. De akkor kit érdekelt a másik nadrágja, amikor néhány nagy kanyar után nagyot szusszantott a busz, s megérkeztünk oda, ahol minden zug idegen volt, de a nagyszülők öregség adta nyugalma kísért, felhőtlenné téve az új izgalmát. Az én falum, ifjúkorom nyarainak faluja, a Szamos és annak holtágának ölelésében fekszik. Szamosújlak. Ott, azon a bizonyos hátsó ülésen alig vártam már, hogy feltűnjön az a bizonyos első ház. Mert az csak Szamosújlakon lehetett, sehol máshol a környéken. Egy emeletes ház! Ez nagy szó egy alig több mint ötszáz lelkes faluban a hetvenes évek közepén. Mintegy hurok, amiből három madzagvég lóg ki. így hálózzák be az utak a kis falut. Egyiken be, a másikon ki, s ha a harmadik madzagvéget nem vennénk, anélkül végig lehetne sétálni rajta, hogy meg kellene fordulni. Mint a Szatmárban olyannyira elterjedt egyutcás falvakban. Nincs más, mint a főutca, azt szegélyezik a házak, a mellékutcák alig futnak néhányszáz méterig s már ott is a falu vége, de a főutca 9z majd három kilométeres. Újlaknál ez „bekunkorodott”. A hurok csomójánál pedig ott van minden, ami egy faluban kell. Például a bolt. De ez már nem a régi nyarak boltja. Amikor még a kocsmával osztozott egy másik épületen, az egész falu egyszerre szállt kerékpárra, egyszerre indult el gyalog, ha jött a hír: itt a kenyér. A kétkilós. Utánozhatatlan színe volt a héjának, jellegzetes a formája. S egy jókora karéj járt ki a frissen fejt tejhez, vacsora gyanánt. Talán Loncinak hívták a tehenünket. Az egyetlen Holstein-Friz az egész faluban, úgyhogy fekete-fehér foltjai már az utca végén kivillantak a csordából. Lassan kolompoltak hazafelé, alig bírtak lépni jól megtelt tőgyüktől, s minden kapunál befordult legalább egy, hisz tudta, merre kell mennie. A fejés és a tej leszűrése után kanna a kézben, irány a tejcsarnok. Ami hol lenne máshol, mint a hurok csomójában, a kocsmával átellenesen. A kicsi tejeskönyvbe nap mint nap kerültek újabb literek bejegyzései. A tejcsarnok maradt, a bolt új helyre költözött, új épületbe. Helyét a kocsma vette át. Mint mindenhol, itt is úgy a legköny- nyebb megtalálni, hogy sok biciklit kell keresni. Kicsi a falu, mindenki testvér, koma, sógor, ha más nem, akkor névrokon. Bírók, Kanyók, Bégányok, Simaiak, Tukacsok. Nehéz az idegennek beilleszkedni. Talán ezért volt mindig olyan magánakvaló Szász tanító úr. A feleségét 44-ben nevezték ki kántortanítónak, az öreg Bakó Péter tiszteletes mellé. Ő akkor még Kolozsváron járt jogi egyetemre, aztán Debrecenben fejezte be. Végzettsége miatt a faluban csak úgy emlegették: „doktor Szász". „Doktor Szász” érezte, hogy az értelmiségiekre kicsit ferdén néznek a világháború utáni új világban, nehezen terem nekik állás. Beállt hát tanítónak a felesége mellé az osztott iskolába. Alsó tagozat együtt, a felső együtt. De a gyerekek száma lassan csökkenni kezdett. A fiatalok nem tértek vissza, nem telepedtek le a faluban, hiszen szüleik úgy gondolták, ha már ők egész életükben a földet túrták, a gyerek tanuljon valamit, kerüljön be a városba. Természetes ezek után, hogy először csak a felső tagozat, aztán az orosz tanítás miatt a negyedik osztály is, végül mindegyik a körzetközpontba, Cégénydányádra került. Ott épült egy általános iskola, amely igazán színvonalasan okítja a kis nebulókat. Atanító nyugdíjba ment. Ami hivatásához kötötte, s köti ma is, az a könyvtár, s a kultúrház. Az utóbbi azonban már lassan lakatlanná vált. Legfeljebb lag- zik alkalmából telik meg emberekkel. Amíg néhány lelkes ifjú bálokat szervezett, addig volt benne élet máskor is. De a mozi se marad sokáig. A televízió tönkretette. Ma már jó, ha hat kisgyerek ül a vászon elé. A kéthetenkénti filmvetítésből havi rendszerességü lett. Semmi csoda nincs abban, hogy egyre több fiatalt látni a kocsmában. Bálok nélkül meghal a közösségi élet. Pedig milyen jó volt a Fehérgyarmatról beutazott együttes zenéjére táncolni, aztán egy kiadós verekedés valamelyik lány miatt. Ma már se bál, se lány nem kell hozzá, van anélkül is. Nemcsak a fiatalok idegesebbek. Amikor a mindennapi munka nem ad olyan megélhetést, amit elvár tőle az ember, irigykedő szemek méregetik azt, akinek sikere van. S ha egy perlekedés beindul, azt nem lehet abbahagyni. Testvér a testvérrel, szülő a gyermekkel, szomszéd a szomszéddal. Az utcákat azonban nem a harag ürítette ki azon a májusi szombaton, amikor legutóbb ott jártam. A munka. A Szamos töltése mellett kiosztott kisháztájikban hajoltak kapájuk fölé az emberek. A föld az, ami ezen a vidéken megélhetést adhat. A fiatalabbak bejárnak Fehérgyarmatra dolgozni, de mindenkinek van a háza körül gyümölcsös, vagy valamilyen kert, amiből „mellékest” kereshet. Bár ha az alma ugyanúgy fizet, mint tavaly, egyre több fa kerül olyan sorsra, mint a bolttal szembeni területen. Gyökerére süt a nap. Nem sokáig, mert ma már hatalmas fóliasátrak jelzik a gazda vállalkozó kedvét. A Szamos nem látszott az őt szegélyező fáktól, amikor a töltésen sétáltam. De nem is vagyok rá kíváncsi. Már nem szép. Sötétbarnán suhan a rendkívül nagysodrású folyó. Élettelenül. A határon túlról érkező szennyezés tette ilyenné. Nem tudom, lejárnak-e még fürödni a falubeliek a palajra, amióta ilyen koszos. De 70- ben, itt ezen a töltésen volt az egész falu népe. Homokzsákokkal erősítették a gátat, hogy falujukat el ne mossa az árvíz. A falu szerencsés fekvésének köszönhető, hogy a gát nem ott szakadt át. Pedig csak centik hiányoztak hozzá. A folyón nemhogy horgászt, de még halászt sem lehet látni. Annál többen áztatják a zsinórt a holtágon. Ez az apró halak paradicsoma. A nagyvadakra várók most persze legyintenek. „Apró keszegek, mit lehet velük kezdeni.” Ezek az „apró” keszegek olykor fél kilósnál is nagyobb dévérek, cigányhalak. S az amur, amely sajnos kipusztította a gyönyörű nádi világot egy helytelen telepítés után, még a legprofibbakat is megizzasztja. Annak idején egy ócska harisnyával, egyszerű bottal, s paprikás kenyérrel fel- szerelkezdve riogattam a halállományt. Az már az én két- balkezességemnek köszönhető, hogy a partközeiben megakasztott nagyobb potykák vígan elszöktek tőlem. Később komolyabb felszerelés mellett sem hozzám pártolt a szerencse. Igaz, volt mikor jobban érdekelt, hogy ki dézsmálja a horgászkukoricámat. Akkor lepődtem meg igazán, amikor a kapásra várás csendjében egy barna hátú, csíkos egér bukkant elő járatából, s tőlem fél méterre újfent elkezdett lakmá- rozni. A töltésről nézve a háztetők pirosa közül a templom szürkébb lett. Talán nemsokára megújhodhat. A müemlékfelügyelőség megígérte, hogy alapos feltáró munka után rendbehozza. Falán emléktábla jelzi ezt. Mert nem mindenkinek volt olyan szerencséje, hogy a távoli fogságból 1948- ban hazatérjen. Felejthetetlen pillanat lehetett, amikor az itthon maradt asszonyok egyszer csak megpillantották lesoványodva a ház felé gyalogolni azt a férfit, akiről már lassan lemondtak. Gyerekek álltak apáik előtt, akiket sohasem, vagy nagyon régen láttak. Azonban egyvalamit a műemlékfelügyelőség sem tud rendbehozni a templom környékén. Ebben a faluban nehezen marad meg a pap. Talán a kislét- számú gyülekezet miatt van, hisz lehetnek vagy ötvenen ebben a református faluban, de az istentiszteletek általában húszegynéhány szemközt zajlanak. Varga Árpád tiszteletes munkája, aki már több mint öt éve itt szolgál, nem kevés. Még két falu tartozik hozzá. Istentiszteletek, keresztelők, esküvők, temetések. A tavalyi évben annyi embert keresztelt meg, mint az azt megelőző négyben. Volt köztük, aki 17 évesen állt a keresztvíz alá. Most a konfirmációra készíti fel tanítványait. Az idén tízen vannak, de csak két év múlva lesznek újra ennyien. Tapolcai Zolt n Barangolás | ________________11
