Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-29 / 100. szám
10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. április 29. A szakképző szakember B uta — de legyünk tinóin abbak: képzetlen, műveletlen — emberekkel nem lehet piac- gazdálkodást csinálni. A számunkra sem ismeretlen alapigazságot igazán kompetens személyiség, dr. Alex László, az NSZK Berlinben és Bonnban működő szakképzési kutatóintézetének vezetője erősítette meg a minap azon az eszmecserén, amelyet Nyíregyházán, a pedagógiai intézetben tartottak a szakképzés jelene és jövője, az NSZK- beli tapasztalatok iránt érdeklődőknek. Mint a megjelentek is érzékelhették, Aléx úr nemcsak az NSZK-beli képzési rendszerről tudott igen érdekes és számunkra is tanulságos információkkal szolgálni — alaposan ismeri a mi helyzetünket is, amiben nyilván része van annak is, hogy nyelvi problémái nincsenek. — Magyarországon érettségiztem, 1956-ban mentem ki az NSZK-ba, az egyetemet már ott végeztem. Közgazdász vagyok. Egy ideig tanítottam az egyetemen, majd volt egy kis kutatóintézetem, és négy évig a minisztériumban is dolgoztam tanácsadóként. 1977-től vezetem a szövetségi szakképzési intézetet, amelynek 360 munkatársa van. Munkaerőpiaci kutatásokkal, előrejelzéssel, statisztikával, tervezéssel, oktatáskutatással foglalkozunk. Mindent összevéve, én már 32 éve dolgozom ezen a területen. Nálunk nagyon komolyan veszik a szakképzést, amelynek helyzetét a kormány is évente megtárgyalja. Ezt hiányolom Magyarországon. Véleményem szerint az itteni egyetemek, főiskolák világviszonylatban is megállják a helyüket. Tehát most nem elsősorban ezekkel kellene foglalkozni, hanem az alapfokú oktatással és még inkább a szakképzéssel. Ezzel szemben Alex úr úgy tapasztalja, hogy nálunk a szakképzés helyzete, problémái, jövője valójában csak az iskolákat, az oktatókat érdekli, holott ez mindenekelőtt a munkaadókra és a szakszervezetre tartozik. — Ha majd itt is sok vállalkozó, erős szakszervezet lesz, akkor bizonyára javulni fog a szakképzés színvonala is — véli vendégünk. — A munkaadó és a szakszervezet számos esetben szemben állhat egymással, de a szakképzés kérdésében mindig kialakítják a konszenzust! Ez ugyanis mindkét felet érinti. A munkaadónak az az érdeke, hogy jó szakembereket képezzem, lehetőleg minél olcsóbban, a szakszervezet pedig azon őrködik, hogy ez azért ne legyen túl olcsó, vagyis ne menjen a színvonal rovására, és a fiatalokat se használják ki. Ez a szisztéma a Német Szövetségi Köztársaságban mindenesetre remekül bevált. A nyolcvanas években évente egymillió fiatal fejezte be tanulmányait. Egy részük — többnyire a lányok — aztán valamely szakképző iskolában, elsöprő többségük — 700 ezer fiatal — pedig üzemben, vállalatnál szerzett szakmát. A kínálat bőséges: 380 szakmából lehet választani. S bár a szakképzésre jelentkezőknél elvileg nem kérik számon a jó bizonyítványt, sőt, még az iskolai végzettséget sem, azért ha teheti a vállalat — bizony válogat. Egy időben péJdáu^plyan népszerű volt a bankszakma, hogy lassan telítődik, és most már csak az érettségizett jelentkezők pályázhatnak a siker reményében. Mint ahogyan egyébként a nagyüzemekben, nagyvállalatoknál, a kereskedelemben is általában a tízosztályos iskolát végzettek és az érettségizettek jelentkeíhék szakmát tanulni, mert ennek a képiesi formának van a legnagyobb értéke és presztízse. A szakképzés 3—3,5 évig, az érettségizettek számára, illetve bizonyos szakmák esetében ennél egy évvel rövidebb ideig tart. A képzés további rövidítését nem helyeslik, mert akkor túl korán kellene a fiataloknak teljes értékű munkát végezniük, amit viszont még nem szabad tőlük elvárni. A 3,5 éves tanulmányi idő alatt egyébként fizetést kapnak a fiatalok: a kőművestanulók bére a legmagasabb (havi 1100 márka), a kis szabólányoké a legalacsonyabb (233 márka). A vállalatok összesen 70—80 ezer márkát költenek egy-egy fiatal képzésére. Ehhez semmiféle állami támogatást nem kapnak. (A kisvállalkozóknál szakmát tanuló fiatalok területi képzési központokban egészítik ki ismereteiket — ezek a központok részesülnek állami támogatásban.) Arra a kérdésre, hogy az üzemeket, a vállalatokat mi ösztönzi a költséges és nyilván ott is sok vesződséggel járó szakképzésre, a következőket válaszolta Alex úr: —Az egyik a tradíció. A másik pedig a gazdasági érdek. A vállalatok úgy gondolkoznak, hogy még mindig olcsóbb kiképezni egy fiatalt, aki aztán rögtön teljes értékű szakemberként áll munkába, mint a munkaerőpiacon keresgélni, próbálkozni egy felnőtt betanításával, aki aztán vagy beválik, vagy nem... így pedig pontosan olyan szakembereket képezhet, amilyenekre neki szüksége van. Magyar- ország számára is csak azt tudnám ajánlani, hogy már középtávon teremtse meg a vállalatok érdekeltségét a szakképzésben! S ha megengednek még egy észrevételt: itt vannak az önök szép iskolái, ahol a szakmunkástanulókat oktatják. Ezek az iskolák délután kettőtől üresek... Mi napi húsz órán át igyekszünk kihasználni a képzési központjainkat. Gönczi Mária Utazzunk-e Lengyelországba? HA HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT, amikor még jelentős közönsége volt a magyar filmnek, megtervezik, hogy miként kell elidegeníteni a moziba járókat a hazai alkotásoktól, sem sikerülhetett volna eredményesebbre a folyamat, mint ahogy spontán lezajlott. Ha ma azt mondják a forgalmazók: magyar film, az felér egy „Hátra arc!” vezényszóval. A módszer, amely- lyel ezt el lehetett érni, roppant egyszerű. Ki kellett iktatni a bensőséges kapcsolat legfőbb láncszemét, a színészt, és a néző elmaradt a mozikból. A távolodás akkor kezdődött, amikor a rosszul értelmezett intel- lektualitás jegyében rázúdult a közönségre az áldokumentumfilmek áradata. Úgy hiteles a történet, ha naturszereplőkre épül, hirdette és gyakorolta több rendezőnk, s a forgalmazók akkor kezdtek lasszókat beszerezni a mozik számára. A színészek kedvéért ugyanis a néző magától bement a vetítőtermekbe. Valamikor a nézőknek voltak kedvenceik. Lehettek, mert készült annyi film, hogy egy-egy színész gyakrabban jelent meg a vásznon, de aztán egyre szűkült számukra a lehetőség nemcsak azzal, hogy egyre csökkent a forgatott művek száma, hanem azzal is, hogy egyre több lett az importált színész. Laura Favalli, Karl Tessner, Luke Mullaney. Mondanak-e e nevek, tisztelt Olvasó, az Ön számára valamit? Pedig ők a legújabban bemutatott magyar film főszereplői. Magyar fiatalokat személyesítenek meg. POTYAUTASOK. EZ A FILM CÍME. Vígjátékot sejtet, de távolról sem az, a műfaji skála másik vége felére szánhatták alkotói. Söth Sándor rendezte, akit inkább „színészként” ismerhettünk meg, ő volt Pierre a Megáll az idő-ben. Készített ügyéin néhány éve SzárFelvételünkön a Fehér féreg búvóhelye című angol horror* paródia egyik szereplője Könyvespolcunk Havel: Largo desolato E retnek gondolatot szeretnék megosztani az olvasóval. Kezembe vettem egy könyvet, amely öt színművet tartalmaz. Színdarabot általában nem olvasni szokott az ember, hanem a színházban megnézi a megjelenített művet, és talán ez a dolgok rendje. Mégis, amikor elkezdtem olvasni Václav Havel „Largo desolato” című, öt színművét magában foglaló könyvét, mindjobban megerősödött bennem az eretnek gondolat, amely szerint talán a dolgoknak lehet egy olyan rendje is, hogy a színművet, drámát igazában nem is kellene színre vinni, színházban bemutatni, filmet készíteni belőle. Csak olvasni lenne szabad, mert így kapná az ember a szerző hiteles üzenetét, dramaturgiai, rendezői és színészi értelmezés, színpadi „készre komponáltság” nélkül, ami a legjobb szándék mellett is manipulált. A művet mindig átszűri a színpadra állítok gondolatvilága, ízlése és stílusa, illetve hozzáidomítja a színház sok tekintetbe kötelezőnek vélt formavilágához. Amikor viszont az ember a könyvben leírt drámát, színpadi alkotást egymaga, intim közelségben ismeri meg, olvassa el, a szerzőn kívül senki nem tudja befolyásolni, így a saját kis belső „színházában” — fantáziája, ízlése, élettapasztalatai szerint — jeleníti meg. Az olvasó ott és akkor tapsol, amikor erre valóban belső indíttatást érez és-nem úgy, minta színházban, ahol a „többségi taps” szinte kötelező érvényű, különben illetlenséget követ el és szomszédai műveletlennek, vagy különcnek nézik... Havel színpadi alkotásait olvasva elfeledkezik az ember arról, hogy színművet olvas. A szellemi, lelki elnyomorodók középeurópai színképével, a felelősséggel élő és gondolkodó, de cselekvési képtelenségre kárhoztatott, mégis cselekedni akaró értelmiségi sors diagnózisával találkozunk a kötet lapjain, mely nem is olyan rég, nem csupán a cseh, a szlovák, hanem a magyar környezetben is jellemző volt a középeurópai életnek. Talán a címadó színmű főszereplője mondja ki a közép-európai értelmiség gondolkodó, tenni akaró rétegének érzéseit, amikor így beszél; valójában már hosszú ideje az az érzésem, mintha összeomlott volna bennem a tengely, ami eddig egybetartott, lassan kicsúszik a talaj a lábam alól, egyszerűen hiányzik valami szilárd pont, amiből minden kibontakozhatna, kinőhetne bennem: saját életem öntudatos szubjektumából lassacskán passzív objektummá változom... Václav műveit írta akkor, amikor-országában még az egypárti diktatúra uralkodott és csak kevesek, köztük a szerző, vállalták a megváltoztathatatlannak hitt rendszer lebontását. Műveit évek óta a világ szinte minden színházában bemutatták, amikor hazájában még egyetlen alkotása sem kerülhetett a közönség elé. Őt magát, közismerten üldöztetés, börtön, hosz- szan tartó lelki tortúra, megaláztatás érte. Azóta nagyot fordult a világ, a rendőri megfigyelés alatt álló, állandó zaklatásnak kitett író az ország államelnöke lett, s bár úgy tudjuk, az írást azóta sem adta fel, mind több munkát ad számára a közéleti küldetés. Havel lehet, hogy még sokáig tölti be magas állami méltóságát, de már rég nem lesz államelnök, amikor a köteteiben is szereplő művei, mint egy letűnt kor művészi színvonalú rekvizítu- mai, továbbélnek, olyan értéket képviselnek, amelyek nem veszíthetik el időszerűségüket. A könyvet az Európa Könyvkiadó a Modern Könyvtár sorozatban adta ki, fordította Bojtár Endre, Varga György, V. Detre Zsuzsa ésZádor András. P. G. nyas idő címmel játékfilmet, amelyet láthattunk a filmszemlén, de az országos bemutatóig nem jutott el. A Potyautasok igen, pedig fordítva talán jobban jártunk volna. A történet 1982-ben játszódik. Két frissen érettségizett fiatalember egyikük barátnőjének társaságában a szükségállapot körülményei között élő Lengyelországba utazik. Ott több dolog megesik velük, majd hazatérnek. Ebből az alapötletből akár jó film is születhetett volna, ám minden mozzanatában taszító, ízléstelen mozgó képsor jött létre. (Nehezen érthető, forgatókönyvíróként hogyan adhatta nevét ehhez az ügyhöz Bereményi Géza.) A főszereplők kiválasztásával kapcsolatosan nem az a fő gond, hogy magyar fiatalokat nem magyar fiatalok játszanak, hanem például az, hogy a Tamást alakító színészt 18 évesnek kellene elfogadnom, de 30 felé járónak tűnik. A lengyel úthoz apjától, egy áruházi főkorifeustól kunyerál ötezer forintot, de az éppen nagyon elfoglalt. Koltai Róbert játssza ezt az epizódfigurát, legrosszabb kabarémanírjait elővéve. Nem igazán ő a hibás. Egy átgondolatlan, megíratlan helyzetet nem lehet eljátszani. A TÖRTÉNET KOHERENCIÁJÁNAK HIÁNYÁT az alkotók nagyvonalúan áthidalják a véletlennel. A három fiatal véletlen találkozik a vonatban a forradalmárral (Boguslaw Linda), majd véletlen újra találkoznak az étterem előtti tüntetés során, s mivel ez komoly véletlen, még a börtönben is. Spiró György Csirkefej-e óta polgárjogot nyert a magyar filmben és irodalomban az a rövid felszólító mondat, amely egy tegező formájú, egyes szám második személyű igealakból és egy igekötőből áll, tartalmát tekintve pedig a szexuális élettel függ össze. Kedvenc modatfordulat ez a filmben és nem is hatástalan. Móni mintha azért lenne a filmben, nehogy pusztába kiáltott szó legyen ebből. Először Árpié lesz, aztán Tamásé is (amikor szegény kislány éppen Árpi hátán heverész a tengerparton), majd a rendőrtanácsos következik (ez nem szeretkezés, hanem áldozati hadművelet), majd lehorgonyoz .a forradalmár mellett (kapcsolatuk nyilván nem eszmei-világnézeti alapon szerveződött plátói viszony). Ha igazán szabadjára tudták volna engedni az alkotók fantáziájukat, talán még egy találkozás összejön Móni és a diabolikus rabfőnök, Nowicki között is. A KOMMUNIKÁCIÓS NEHÉZSÉGEK ÁTHIDALÁSA sokfajta bűvészmutatvány segítségével történik. Hőseink lengyelül nem tudnak, az alkotók viszont feliratozni igen. (Ezt imádja a közönség!) Azt is sejtjük, mennyit tud oroszul egy érettségizett diák, s hogy mire lehet ezzel menni Lengyelországban. Átmeneti megoldásnak ez is jó, de hőseink a végén meglehetősen jól boldogulnak a lengyel nyelvvel is. „Lehet, hogy ezek a fiúk nem is léteznek?” — kérdi Móni a film vége felé. Sajnos, léteznek. A filmen igen. Valóságbeli másukat Derrick legyen a talpán, aki fel tudná deríteni. Hamar Péter A KM vendége „ A üajgaTO^
