Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-29 / 100. szám
1990. április 29. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 — I Otthonról hazajött Bemutatjuk Bertics Mihályt Harminc-negyven év között van, valahol középen, de most már annyinak sem látszik. Nem úgy, mint szeptember végén, amikor egy kerékpárral indult el Mikolá- ról, és kerekezett Mátészalkáig. Ott maradt mindene: szép felesége, négy gyermeke, háza. De jönnie kellett, mert megkapta a hírt: a Szekuritáté kezében van már a le- tartóztatási parancs, s ha még virradat előtt el nem jön, akkor később már nem jöhet. Ő jött: hozta magával verseit. Azoknak az időknek igaz tanúja ő e verseknek által. Itt sokan összefogtunk: egyházak, Vöröskereszt, barátok. Sesz- ták Imre igazgató úr tudta: jó ügyet szolgál, ha gyorsan segít. Bertics Mihály tanult szakmájának megfelelően távközlési technikus lett az egyik országos hírű beregi munkahelyen. Amikor a karácsonyi dráma után szilveszter éjszakáján már megnyíltak a határok, Bertics Mihály felesége volt az első, aki jött férjéért, hogy hazavigye. E sorok írója vitte el őt a szálláshelyre. Gyönyörű volt a pillanat. De arra a kérdésre, hogy... „ugye hazajössz?” kérdés, kérdések volt a válasz. Mi lett a helyi Szekuritáté parancsnokából? Ki a rajon új vezetője? Ki került fel magasabb pozícióba? Bertics Mihály nem szűnt meg kérdezni... kérdezett addig, míg eleget nem tudott. Aztán az érdeklődő helybeliekkel hagyta beszélgetni az ő feleségét. Bement a szobába, és írt egy verset. Egy helyzetjelentést. Egy diagnózist. Ezt: *** A betűk csatája Már most, hogy lehullt az üstökös Felsóhajt kissé a derű, könnyteten sorokban menetel Kétszínű útján a betű. „Ki többre, hé!”, — csak előre, előre! Babérosztás tesz odafönn; Hárman is ülnek egy székre Mint károgó varjuk a dögön. Egy öreg, ártatlan írógép Gyermekhangokon átkopog. Szolgakész volt ő mindenkor Most is babérért kocog. Tolongnak föl, a magasra Enyém a várat játszani; Egymást tapodva igyekeznek mint pipacs a búzából, látszani. Ott lohol köztük a csaló, A füles, az álnok, a hitszegő, A kövérre hízott Antikrisztus, A két anyát szopó csecsemő. És Hófehérkét varázsolnak Valahány hideg varangyból, Hisz úgysem hallik az égig A szívekbe fojtott harangszó. Zenitfényesen cikáznak, Mellüket döngetik vadul, Míg belép egy harcos a porondra, Kimondja: GYŐZTÜNK! — és vérbeful. *** Bertics Mihály 1989 decemberének utolsó napján írta ezt a verset valahol Beregben. Akkor úgy tűnt, sötéten látja a kibontakozás lehetőségét. Most úgy látszik: nem sötéten, hanem a reális valóságnak megfelelően következtetett. Azért tűnik időszerűnek ezt a verset most közzétenni. Bertics Mihály most már végleg itt marad. Háza lesz, és most már jön a feleség is meg a négy gyermek is. Ide, ahol nem kell miniszteri engedély az édes magyar nyelven írt iskolai tankönyvekből tanulni. Köszöntjük Bertics Mihályt körünkben. És várjuk az új, pontos helyzetjelentéseket: verseit. Varga Károly kis fűzág hogy Isten angyala csodálatos módon a város minden házára ugyanolyan zöld gallyat tűzött, és így a házat nem tudták megkülönböztetni a többitől. Mások viszont a szokást azzal magyarázzák, hogy mindkét apostol fa által, Fülöp a kereszt fáján, Jakab pedig a posztószövő ványoió rúdja által szenvedett vértanúságot. Inkább azonban abban kell keresnünk a magyarázatot, hogy ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat...” Bármim legyen is, annyi bizonyos, hogy Fülöp és Jakab napján, azaz május elsején már a 15. században is zöld lombokkal díszítették fel a házakat. Hazánkban mindenütt szokásban volt májusfát állítani, amit a székelyek jakabfának, jakabágnak, hajnalfának is hívtak. A májusfa mifelénk — mint már Gyula bácsi is említette Nagyecse- den — általában fűzfa vagy nyírfa, de például a Jászságban nyárfa vagy jegenye. A palócoknál a legény csak felállította a fát, de a díszítés már a leány és édesanyja feladata volt. Viszonylag újkeletű szokás a már szintén említett májusi virág küldése — ez általában hortenzia, amit cserepestül, fonott kosárba állítva, kreppapírral díszítve tesznek az ablak alá vagy az ajtóba. A virágot persze illendő mielőbb bevinni, hogy aztán az ablakba állítva adja tudtára az arrajáróknak: az itt lakó lánynak már komoly udvarlója van... *** A Nyíregyháza környéki bokortanyákon élő tirpákok körében is őrizték a májusfaállítás szép szokását, de más vidékek hagyományaitól eltérően itt nem május elsején, hanem pünkösdkor kerekedtek fel a legények, hogy megfelelő fát keressenek a kiszemelt leánynak... Sulyánbokorban, Horányi Andrá- sék vendégszerető házában idézi férj és feleség a régi emlékeket: — Mi is fűzfát állítottunk, amit persze lopni kellett, és ha elkaptak bennünket a csendőrök, bizony volt rá eset, hogy meg is fizettették az árát — viszi a szót András bácsi. — Aztán beástuk, felpántlikáztuk, és néha éjfélig is vigyáztunk rá, mert előfordult, hogy ellopták... Szó, ami szó, mi is megtettük, hogy mikor már elaludtak a lányos háznál, elvittük a fát másnak... Az egyik családnál négy lány is volt, nahát ott mindig adódott valami a májusfa miatt, mert hogy az egyik lányra haragudott éppen valaki, hogy a másikra, az egyiknek jó májusfája volt, a másiknak rossz... — Mi az, hogy „rossz” májusfa? — Ha a legények megharagudtak valakire, akkor májusfa gyanánt száraz fát kapott, amit még rongyokkal, miegyébbel, sőt döglött macskával is teleaggattak... — Mit követhetett el az a szegény lány, amiért így csúfot űzhettek belőle?! — Például nem beszélt valakivel, vagy nem ment el vele táncolni... Mert ilyenkor már megkezdtük a tanyabálokat. Minden két hétben volt bál. Engedélyt kellett rá kérni, sátrakat csináltunk, belépődíjat szedtünk, zenekart rendeltünk... Volt egy eset, a tanyabíró lánya nem Egy el nem hangzott hozzászólás A kultúra végvárai Örömmel üdvözlöm a rendezők bátor vállalkozását, elhatározását, hogy a legnehezebbnek tűnő időben tanácskozásra hívtak össze minket azzal a céllal: szót váltsunk közös dolgainkról, a hosszú évek munkálkodásai alatt szerzett tapasztalatokról. 25 év működési múlt tanulságai alapján jelenthetem ki, hogy a kultúra, az amatör művészeti mozgalom munkásai, a hivatás, a közelebbi szakma megszállottái, és maga a működési terület sohasem volt dédelgetett, elkényeztetett gyermeke a társadalomnak. Nem volna érdektelen dolog egyszer az elért eredmények megvalósulásának háttérhelyzeteit felkutatni. Hogyan, mi módon születtek meg sorra szép eredményeink, sokszor „semmilyen" adottságok mellett, ellenséges drukkerek, akadékoskodó, az esztétikai műveltség alapjait is nélkülöző, ezért óvatoskodó, bizalmatlankodó vezetők, és az általuk determinált környezetben? Miután egy ország zenekultúrájának legfontosabb és meghatározó komponense az instrumentális zene, mondandómat a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar működéséről alkotott véleményemmel kezdem. A zenekar nem függetlenített, tehát félhivatásos együttes, amelynek gerincét a nyíregyházi és a vidéki kisvárosok zeneiskoláinak tanárai alkotják. Az együttes működése, megyei kisugárzó szerepe, működtetése és állandó, következetes fejlesztése zenei életünk kardinális kérdése. Előtérbe a fiatalokat Az Országos Filharmónia állami támogatásának fokozatos szűkülése miatt a vidék egyre kevesebb olyan produkcióra számíthat, amelyet a Filharmónia szervez, s amelynek a háta mögött állami támogatás áll. Ilyen módon a megyei zenekar és a megyei tehetséges fiatal zenetanárok szólistakénti szerepeltetése évről évre fokozottabb igényként fog jelentkezni. A zenekar működését 1975 óta áll módomban figyelemmel kísérni. ment el valakivel táncolni. A fiú ugye szégyenben maradt. Na megállj csak! Egy másik illető felkérte a lányt. Aztán tánc közben odavitte az ajtóhoz, és amikor odaértek, a cigány rákezdte a Rákóczi—indulót, és a lányt kipenderítették... Vagyis kimuzsikálták. Nagy perpatvar is volt belőle, mégis, nem akárkiről, a tanyabíró lányáról volt szó... Dehát itt a bálokban minden lánynak táncolni kellett, erről a legények is gondoskodtak. Mert mindig volt egy fiatalabb, meg egy idősebb legénygárda, és az idősebbek még a náluk hordott árral is megszúrták az embert, ha nem akart táncolni... ikor aztán a „kölyök” is IV /I megemberesedett, beke- I I rült az idősebb legények közé, amihez pár liter bor volt a belépő. Attól fogva aztán ő is nagylegény lehetett. Őrizhette a tanya májusfáját — mert ilyen is volt. — Minden tanyában felszegeztek a kútágasra egy szép fűzfaágat, amit szalagokkal, pálinkásüveggel feldíszítettek. Erre egész éjjel is vigyáztak a legények, mert ha ellopták, az szégyene volt a tanyának. Aztán kikopott ez a szokás is. Ma már ritka ház az, ahol május elsejére — vagy mint a tanyabokrokban, pünkösd reggelére — tarka szalagokat lobogtat a májusfán a tavaszi szél. Kár. Hiszen a májusfa jelkép. Az élet diadalmas megújulásának, az újrakezdésnek, az újrakezdés örömének a jelképe. Gönczi Mária Tapasztalataim általában megegyeznek a hasonló körülmények között m űködő vidéki városok zenekarainál szerzett tapasztalatokkal. Szakmai tekintetben a színvonal rendkívül kiegyenlítetlen. Az elmúlt 14 év alatt voltak nagy mélységű hullámvölgyek és ígéretes, felfelé ívelő produkciósorozatok. Az együttes szakmai jövője tekintetében szinte a legfontosabb tényező az alkalmas karmester, akit művészi és egyszersmind emberi szempontból is a zenekar feltétlenül elfogad. Meggyőződésem, hogy amíg Nyíregyháza nem fogja megoldani egy tehetséges dirigens állandó letelepítését, addig nem várt eseményekre, színvonalingadozásokra mindig számítani kell és lehet. A zenetanár elsődleges és legfontosabb dolga a tanítás, új generációk elvitele az értékes zenéhez: A kis vidéki városok tanácsai is természetesen azért hoznak nehéz áldozatokat fiatal zenetanárok letelepítéséért, hogy hatékonyságukat az adott település zenekultúrájának fejlesztése érdekében fejtsék ki. íly módon a legelemibb és természetes szempontnak kellene lenni, hogy a zenekart működtető intézmény előre egyeztetné a zenekar programjait a Filharmónia és külföldi turnék időpontjait. Mi azonban 14 év alatt általában megkésett, vagy későn érkező kikérőket kaptunk csupán, amelyekre válaszunk nem lehet más, mint belső őrlődés és csendes belenyugvás. Most kéthetes turné, aztán három-, négy-, ötnapos megyei filharmóniai turné, aztán karácsonyi koncert, és így tovább. A megyeszékhely nem fogad Más. Úgy tudom, hogy 15—20 évvel ezelőtt a megyei és városi vezetésünk között volt egy szóbeli megegyezés arról, hogy kétévenként szerepeltetni fogjuk a zenekart a nyírbátori zenei fesztiválon, a zenei napok hangversenyein. Ezt az ígéretünket mi többé-kevésbé, de folyamatosan teljesítettük is. Amikor egy-egy alkalommal kimaradt, akkor egyszerűen arról volt szó: a zenekar nem állt úgy, hogy az Állami Hangversenyzenekar, a Fesztiválzenekar, de akár a Nemzetközi Zenei Tábor zenekara mellett is, a siker reményében színpadra lehetett volna engedni. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar nyírbátori szerepléseinek előkészítését minden alkalommal legalább olyan szorgalommal és lelkesedéssel végeztük, mint minden más együttes fogadását. (Lásd az 1989-es legutóbbi szereplést.) íly módon közönségsiker és méltó helyszín volt az együttes számára. De ezek alatt a koncertek alatt minduntalan bennem mozgott a sok év alatt kimondhatatlan kérdés: miként lehetséges az, hogy egy ma már országos hírű, sőt mindinkább nemzetközi hírű rangos rendezvényt, s annak színvonalas, 13 év óta mindig megújuló, újraszerveződő soknemzetiségű nagyzenekarát a megyei székhely nem tudja fogadni, és ha valamikor is, 1977-ben, 1978-ban fogadta, annak semmilyen propagandát nem biztosított, üresen ásító széksorok várták a kitűnő zenekart és annak nemzetközi hírű karmestereit, szólistáit? Olyan természetes dolog, hogy Vámosatyán Kovács Dénes muzsikál, hogy Nyírmihály- diban, Nyírbélteken, Csepelen, Má- riapócson, Szabolcsban zenekari hangversenyek hangzanak el, megyénk zenei fehér foltjain az értékes zenétől válnak hangzóvá a néma berkek? Mindazonáltal igaztalan lennék, ha most ezen a fórumon is nem köszönném meg azoknak a helyi barátoknak, segítőknek a jóindulatát, konkrét segítőkészségét, akik velünk együtt azon munkálkodnak, hogy azokon a helyeken is otthonra találjon az értékes zene, ahová sem a Filmharmónia, sem más rendező iroda még soha el nem jutott. E gondolatnál merül fel bennem, hogy milyen sokat tehetne ez ügyben, mármint a zenei ismeretterjesztés ügyében a TIT, mint megyét behálózó mozgalom. Erről szólni is megérne egy misét. Kitűnő kórusok Az instrumentális zenélés taglalásánál feltétlenül fel kell említeni azt a problémát is, hogy a megyében működő hangszeres együttesek (fúvószenekarok, kamaraegyüttesek, népi hangszerjátszás stb.) szakmai segítsége, szervezettsége, irányítása, anyagi támogatása kpzel sincs olyan jól szervezett, mint a megyei kórusmozgalom. Városainkban, településeinken kevés olyan hangszeres együttes működik, amely ugyanolyan színvonalon lenne képes — a szakmai elvárásoknak megfelelő színvonalon — képviselni zenekultúránkat. Az okokat jól ismerjük, de a tények megvál- tozhatatlanságába nefh nyugodhatunk bele. Most néhány gondolat a megyei kórusmozgalomról. Hazánkban a fővároson kívül kevés olyan megye létezik, amely olyan sokszínű, gazdag és színvonalas kóruskultúrával rendelkezik, mint a mi megyénk. A mozgalom jól szervezett, a karvezetők munkája sokoldalúan támogatott, a szakmai továbbképzések a karnagyi klub sok éves működése révén biztosított. Sok olyan kitűnő kórus működik megyénkben, amely országos, sőt nemzetközi elismerésre is méltó. Szinte nincs olyan városunk, ahol legalább egy vegyes kar és több iskolai ifjúsági kórus ne működne. Évenként rendszeres lehetőség adódik arra, hogy a rádió Kóruspódium című műsora kapcsán műsorainkat a Kossuth Rádió sugározza. Több együttesünk nemzetközi pódiumokon megjelenése évről évre visszatérő alkalom. Súlyos probléma azonban a vidéki kistelepülések nyomasztó szakembergondja. Mi lesz ezekkel a kis falvakkal, iskolákkal, felnövő nemzedékekkel, akiket a felszabadulás óta még nem simogattak meg szakavatott kezek? Sok tekintetben ma is aktuálisak Kodály szavai: „Az idő, főleg a hiábavalóan elmulasztott idő sürget minket, sok az elvégzendő feladat és mindezekhez aránylag kevesen vagyunk. ” És bár győzelmeket oly sokszor még nem arattunk, a sikerek édes narkotikumába már volt szerencsénk néha belekóstolni. A nagy boldogság nem létezik, mondta egykor Ferencsik János egy emlékezetes próbán. Örülni kell a mindennapok apró boldogságainak, mert ezekből áll a nagy boldogság, amire minden ember vágyik. Szabolcsi Miklós zeneiskolai igazgató Nyírbátor H. Németh Katalin: Zsarnok Cselényi István Gábor: Oly védtelen Oly védtelen vagy, Végtelen, idő-tér-rácsra fölfeszített Ige, bűneik ostorcsapásaitól nem véd meg semmise. E szüntelen nagypénteken megfagy a szellem, test lesz, holt anyag, életerőd felissza a föld, hűlő kozmosszá dermed a gondolat. Oly védtelen vagy, Végtelenem: világgá halsz, hogy éljen a világ. Keresztedből élet rügye nő, megtermi a folytonos újulást. || Kelet m A Magyarország
