Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
Nem sok település mondhatja el magáról megyénkben, de talán még az országban sem, hogy onnan nemcsak a közút, de a vasút sem vezet tovább. Természetesen nem dicsőség ez, hanem olyan szomorú tény, amelyet a román határ közelében megbúvó Zajta község is kénytelen tudomásul venni. Pedig mennyivel másképp lenne talán minden, ha az út, a vasút nem szakadna hirtelen meg, hanem kanyarogna tovább a távoli végtelenbe a határ túlsó oldalán is... Az írásos források 1461-ben Zaytha néven említik a települést. A feljegyzések megemlékeznek arról is, hogy 1671-ben osztrák katonák égették fel a községet. Bár a Szatmárnémetiből érkező fegyveresek elsődleges célja a kuruc kézen lévő rozsályi vár lerombolása volt, de áldozatul esett a vandál pusztításnak Zajta is. A falu később felépült, lakói azonban az új házakat már nem a régi, vizenyős helyre építették, hanem egy magasabban fekvő területre. Az alapjaiban már évszázadok óta álló templom maradt ellenben az eredeti helyén, s ezért csodálkozhat az arrajáró idegen azon, hogy a templom napjainkban nem a faluban van, hanem a kertek alatt. Az újjáépítésben nagy szerepet játszottak azok a sváb családok, akiket az 1760-as években telepített a községbe az akkori földesúr. A német származásra ma már csak a nevek emlékeztetnek — VeisenbaAhol az utak véget érnek eher, Vizler, Steinbinder, Holeiter—, más nemigen. Németül még a legidősebbek sem tudnak beszélni. All. világháború idején Zajta lakossága magyarnak vallotta magát, s nem alakították meg a helyi Volksbundot. Sajnos azonban ez sem segített rajtuk, 1945-ben innen is elvitték az oroszok,, malenkij robot"-ra a német nevűek egy részét, főleg a fiatalokat. Sokan ennek hatására magyarosították meg a nevű két. Zajta nagyvilágtól való távolságát nemcsak a kilométerek száma jelzi, hanem az odavezető úton lévő kátyúk, hepehupás foltozgatások sokasága is. Egy február végi hétköznapon első látásra olyan itt az élet, mint máshol: a kertekben csattognak a metszőollók, szorgos kezek égetik az elszán radt gallyakat, növényi szárakat. Ennek ellenére mégis kihalt a falu, kísértetiesen csendes. Aztán belém nyilall a felismerés: nem látok iskolaudvart, nem hallok gyerekzsivajt, egyik épületből sem szűrődik ki tanári magyarázat vagy jókedvű kacagás. Lelkész már nem él a faluban, a hívek egyre fogyatkoznak, csak a templom áll rendületlenül a kertek alatt évszázadok óta. — A megoldás egyszerű. A körzetesítés nem kímélte meg az iskolát sem, most Rozsályra járnak át mindaz alsó- és mind a felsőtagozatos tanulók— tudom meg PappÁrpádtól, Zajta község elöljárójától, aki 1945 óta dolgozik közigazgatási területen, jól ismeri tehát a település minden gondját, problémáját. Pár évtizeddel ezelőtt még virágzó község volt Zajta, az itt élők szerettek gazdálkodni, s adtak környezetükre. A falu mindig szeretett elöl járni a fejlődésben. A járásban először nálunk volt higanygőzlámpa, az utcákat kiköveztük, s már a hatvanas években működött itt napközi otthonos óvoda és öregek napközi otthona. Aztán, hogy mindenki igyekezett taníttatni gyermekét, a fiatalok elkerültek innen, s így egyre inkább fogyatkozik a lélekszám. Míg 1970- ben hétszázan éltek Zajtán, napjainkban már csak négyszázötven lelkes a falu. Rozsályhoz 19'éí?-ben kapcsoltak bennünket, s a körzetesítés során nemcsak az iskola szűnt meg, hanem a tanács és a tsz-köz- pont is. Ezzel tulajdonképpen az értelmiség is elkerült a faluból. Már lelkészünk sincs, a szomszéd községtől járnak át a különböző felekezetű papok. Nagyon bízom abban, hogy Zajta visszanyeri önállóságát, s akkor talán még meg lehet állítani majd az elöregedési folyamatot. Szinte egy kézen meg lehet számolni, hogy mi minden is található- Zajtán. A falu központjában egy épületben van a vegyesbolt és az italbolt. A késő délelőtti órában azonban már zárva vannak, így nem kell attól félnem, hogy elköltőm a napidíjam. A szomszéd telken a tavaly átadott faluház hívja fel magára a figyelmet. Ott kapott otthont az elöljáróság, s ott van az orvosi rendelő is. Ez nincs túlzottan igénybe véve, ugyanis ide hetente egyszer jön az orvos Rozsály- ról. Mivel a betegséget nem lehet időzíteni, az orvosi ellátásra szorulók kénytelenek átjárni a szomszéd községbe. Működik a faluban posta és könyvtár is, bár ez utóbbi ott jártamkor szintén zárva volt. A zajtaiaknak munkalehetösészélgetnek velem. Nem is sejtem, hogy milyen mély sebeket tép fel majd a kedélyesnek induló beszélgetés. — 1945. június 12-én engem is elvittek Ukrajnába dolgozni — mondja könnyes szemekkel a 73 éves Győrfy Endréné Bujáki Róza. —A férfiak mellett a jegyző és a bíró kiválasztott 16 lányt, menni kellett. Szinte minden munkát velünk végeztettek. Romokat takarítottunk, majd építettünk, két vödörrel hordtam a maltert. Két év múlva, 1947- ben térhettem haza, de mit értem vele: tüdőbeteg lettem odakint. Műzik, hogy az egykori lakók más vidéken próbálnak szerencsét. Épp ezért feltűnő egy új ház, beékelődve a régiek közé. Tulajdonosa Pintye Albert 32 éves fiatalember. . — Itt születtem Zajtán, édesapám földműves volt és állattenyésztéssel foglalkozott. Gépészeti szakközépiskolát végeztem Debrecenben, majd kisebb kitérők után úgy alakult, hogy a megyei állatforgalmi vállalat fehérgyarmati egységénél lettem felvásárló. Nem áll tőlem távol az állattenyésztés, erre alapoztam a jövőt is, hiszen élelem mindig kell. Tartok én is tehenet, Erre az állomásra még befut napjában néhányszor a vonat, de tovább már nem mehet. get biztosít a takarmánykeverő üzem, a Rozsállyal egyesített tsz, s a vasút. A falu utolsó házánál véget ér a műút, földút vezet tovább a közeli gátra. Bár vonz a kíváncsiság, s szeretnék továbbmenni, de visszatart a töltés másik oldalán lévő, utát elálló megkopott, rozsdás sorompó, valamint az egész vidék felett uralkodni vágyó rideg őrtorony. A gátról is jól látszanak a szomszéd település, Nagypeleske szélső házai. Szembe fúj éppen a déli szél, kutya- • ugatást, fejszecsattogást sodor felém. Visszafelé az öregek napközi otthona mellett vezet el az utam. Ebéd közben zavarom meg az időseket, de utána készségesen betét műtétet követett, gyermekem nem lehetett. Fizettettek velünk gyermektetenségi adót, békekölcsönt, s a tüdőbeteget nem is vették emberszámba. A betegség miatt elhelyezkedni nem tudtam, mindig csak bántottak bennünket. Hosszan lehetne sorolni az idősek bánatait, sérelmeit, s mindehhez szégyenkezve annyit tehetünk hozzá: igazuk van. Mint ahogy igazuk van abban a felvetésben is, hogy a pártvagyonhoz hozzátartozik sok színes televízió is, ők pedig az öregek otthonában egy állandóan javításra szoruló fekete-fehér televíziót kénytelenek nézni. Bíznak abban, hogy e sorok révén valakik talán segítenek rajtuk. Üres telkek, romos házak is jelsertést. Életemet úgy terveztem, hogy itt telepedek le szülőfalumban, s a két kisfiámat is itt nevelem fel. Bár a jövőt illetően szomorú a kép Zajtán, nekem mégis az a meglátásom, hogy a munkanélküliség, a kényszer arra fogja rávenni a városi fiatalokat, s azokat, akik elkerültek innen, hogy visszajöjjenek szülőfalujukba, s gazdálkodjanak. Az biztos, hogy az állattartás az egyik legmunkaigényesebb foglalkozás, de legalább anyagilag is megéri. S ha van pénz, lehet menni szórakozni Fehérgyarmatra, de kocsivéJnmég Nyíregyháza sincs olyan messze. Bízom benne tehát, hogy nem hal ki ez a falu, lesz még jövője. M. Magyar László Cservenyák Katalin: A panel halálára G yermekkoromból még emlékszem arra, amikor egész utcákat ítéltek halálra Nyíregyházán. Nagymamám kezében annak idején gyakorta meg-megállt a főzőkanál, és csak sóhajtozott, mi lesz velük, ha szanálják őket. Én az egészből akkor csak annyit értettem, hogy a cseresznye- fát biztos ki fogják vágni... A cseresznyefát azonban mégsem vágták ki, és valamilyen csodálatos szerencsefolytán megmaradt a ház is. Eltűnt viszont az utca túlsó fele, s vele együtt a kedves ismerős nénik és bácsik, a szép kertek, a gondosan rendben tartott porták, helyükön pedig betonszörnyetegek nőttek, amelyek hamarosan benépesültek a boldog új lakókkal. Az újságokban és a prospektusokon képek jelentek meg: a régi és az új, az elavult és a korszerű, az ócska és a modem együttlétéről. És minden azt sugallta, hogy kelljen nekünk az emeletes ház, és ne kelljen a kert. A kipusztított málnabokrok helyére idővel díszcserjék kerültek, a veteményesből pedig játszótér lett., s ha néha elsétált arra egy-egy idős pár, már senkinek nem jutott eszébe, hogy korábbi életük emlékeit idézni jöttek. Egy tollvonással, erőgépekkel házsorokat lehet leradírozni a térképről. Az eszével felfogja az ember, hogy ez a természet rendje, egy nagyobb érdeknek alá kell rendelni a kisebbség érdekét. Csak azt nem szabad elfeledni, hogy ezekben a házakban emberek éltek. S amíg egy lakást százszor át lehet alakítani és le is lehet bontani, addig egy hatvan- hetven éves embert átváltoztatni már nemigen. Aki évtizedek hosszú során megszokott egy életmódot, az nehezen tud szakítani vele. Elhitethetjük egy idős emberrel, hogy sokkal jobb dolga lesz a szép új lakásában, hisz csapból folyik a meleg víz, nincs többé gondja a fűtéssel. De aki megszokta, hogy reggel szenet hoz a kamrából, és tíz perc múlva már halkan duruzsol a tűz a cserépkályhában, hozzá lehet bújni melegedni, annak hiába magyarázzuk, a radiátort nem lehet átölelni. Hallottam egy emberről, aki megtébo- lyodott, amikor végignézte — mert látni akarta — hogyan válik romhalmazzá a buldózer nyomán egész élete munkája, a háza, amit a két kezével épített, hordta a maltert, faragta a szemöldökfát, s mikor elkészült, ide hozta asszonykáját. Itt cseperedtek fel a gyermekei, és itt hunyta le örökre szemét a felesége. Ép ésszel nem tudta elviselni a kínt, hogy élete értelmét, évtizedek munkáját egy pillanat alatt semmivé lehet tenni. Számtalan idős egyedülálló vagy házaspáréi a lakótelepeken. Lebontott saját házuk helyett tanácsi bérlakást utaltak ki nekik, s a kevéske pénzből, amit a kisajátításkor kaptak, még csak egy kis kertre sem futotta. Pedig annak idején a ház körül megtermett legalább az a kis zöldség, gyümölcs, tarthattak baromfit, most pedig mindent meg kell venni a boltból, abból a kevés nyugdíjból. Szertefoszlott a remény, hogy majd a ház végében építkeznek a gyerekek, vagy ha szaporodik a család, ők egy kicsit összehúzzák magukat, hisz elférnek itt valahányan. Lesz közeli segítség öregségükben is, lehet dédelgetni az unokákat, sütni, főzni kedvükre valót. S ha valamiért megdorgálják a gyereket a szülők, lesz kihez szaladni azonnali vigasztalásért. Nagyapa majd minden unoka születésnapján ültet egy kis facsemetét az udvarra, hadd lássa az a legény, vagy leány, ha felcseperedik: örömünnep volt ám az ő jövetele. S ha már eléri az alsó ágakat az unoka, lehet együtt szüretelni a gyümölcsöt az ő fájáról. Vajon hány ilyen fát ültettek, és hányat vágtak ki? Hány gyerek siratta az ő fáját, és hány nagyapa nézte tehetetlenül az elkerülhetetlent? S milyen érzés lehetett összecsomagolni, utoljára búcsút venni a háztól, kúttól, a szomszédoktól, az utcától? S elindulni egy új élet felé... A lakótelepen be kell illeszkedni, az új közösségbe. Egy olyan közösségbe, amely teljesen más az eddigi megszokottól. Mindenki idegen, és csak az fűzi össze az embereket, hogy egy házban laknak. Az egy házban élés pedig nem azonos az egy utcában lakással. Bejárati ajtó van a lakáson, kapu vagy kerítés a ház előtt. Csakhogy a kerítés lécei között át lehet látni, a kertet körülvevő drótháló pedig szinte olyan, mintha nem is lenne. Pusztán annyi a szerepe, hogy a telek tulajdonosa tudja: eddig az enyém, innen a szomszédé. A kerítésen át lehet szólni. Munka közben még beszélgetni is tudnak, jobban telik az idő, és van közös téma. Meg lehet dicsérni a másik káposztáját, szőlőjét, vagy csak szidni az időjárást. Olyan egyszerű az egész kapcsolat. S a jól végzett munka után kiülnek a ház ■ elé a padra. A bérházban mindenki siet. Munkába, iskolába, bölcsődébe, óvodába és haza. A lépcsőn felszaladni, vagy lifttel felmenni egy pillanat. Ennyi idő alatt miről is lehetne beszélgetni? Bemutatkozni? Hiszen mindenkinek ott áll a neve a bejárati ajtón. Közös téma? Ugyan, mi lenne? Hiszen azt sem tudni, mivel foglalkozik a másik. A lakásba belátni lehetlen, kukucskálni illetlen. S ha bezárják az ajtót, a falon már csak a hangosabb zajok szűrődnek át. Az pedig nem a barátkozásra ad alkalmat. Azért persze sokan mégis tudnak alkalmazkodni a lépcsőházi léthez. Nemrég jártam egy idős házaspárnál, akik boldogan mutogatták két kisfiú fényképét. Elször azt hittem, az unokák. Kiderült, egyetlen fiúkat évekkel ezelőtt elveszítették, a két gyerek a szomszéd házaspáré, és gyakran ők vigyáztak rájuk, amikor a szülőknek valami dolga akadt. Egy idő után úgy összebarátkoztak, hogy a gyerekek előbb hozzájuk szaladtak be, ha hazajöttek a bölcsiből és az oviból, s a néni büszkén mesélte, hogyan tanította meg négykézláb járnia kicsit, hogyan rakosgatta előre a térdecskéit, míg a végén mind a hárman vidáman ott fogócskáztak az asztal körül. Sajnos, elköltözött a család másik városba, de minden karácsonykor küldenek lapot... Talán már nyolcvan éves is elmúlt az a néni, aki elsőként törte fel az ugart az Örökösföldön. Nem tudott tétlenül üldögélni az első emeleten, hát lapátot és kapát fogott, kiirtotta az ablak alatta gazt, facsemetéket ültetett, virágpalántákat vásárolt, és oázissá varázsolta újdonsült kis kertjét. Ettől kezdve megvolt a napi programja. Becézgette, simogatta kis növényeit, s mivel kerti csap egy lakótelepen még hírből sem létezik, hát hosszú slagot kerített, a fürdőkád csapjára erősítette, és az ablakból öntözte kis birodalmát. U gyancsak a lakótelepen, amint az első tavaszi napsugár földet ér, fehér botjára támaszkodva lesétál kedvenc padjához egy bácsi. Csak ül, néz maga elé, senkihez nem szól, Ha viszont egy kutya csaholását meghallja, azonnal füttyent, magához szólítja. Beszél hozzá mint annak idején az ő Bodrijához, aki minden szavát leste, mindenhová elkísérte. Egy idő után aztán úgy beleéli magát a történetbe, hogy már saját kutyáját képzeli az ismeretlen helyébe, nevén szólítja, simogatja, becézgeti. S indulnak együtt ki a kertbe... Aki teheti, ma házat épít vagy tanácsit vesz. Elköltözik a betonrengetegből, és élvezi a szabad levegőt, a boldogabb életet. A kis öregek maradnak. Az emlékeikből élnek. Cservényák Katalin —A itiayjaiTii'szi^ hétvégi melléklete || Kelet 1990. március 10. LnnMmfa 11
