Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
Nyíregyházán játszott Isten éltesse Irma nénit! Az idősebb korosztály színház- szerető tagjai közül többen még ma is felcsillanó szemmel említik Patkós Irma nevét. Akinek törékeny alakját és szépen szárnyaló hangját őrizték meg emlékezetükben. A fiatalabb korosztály pedig a televíziós és filmszerepeiből ismerheti a művésznőt. Amikor felkerestem ceglédi otthonában, hogy egy kis beszélgetésre kérjem, kedvesen fogadott. A kis kerten át a házba érve megmutatta azt a szobasarkot ahol a bölcsője állt, 90 évvel ezelőtt, március 8-án született. Felcseperedve és a négy polgárit elvégezve, szülői beleegyezéssel Budapestre ment kisebbik nővérével, Eszterrel együtt. (A három fiú itthon maradva szakmát tanult.) Pesten a két idősebb nővérükkel laktak együtt egy hónapos szobában. Beiratkoztak az Országos Színészegyesület színiiskolájába. 1920-ban vizsgáztak mind a ketten. De milyen érdekes! Irma néni prózai-, Eszter pedig az operettszakon végzett. Ő később Olaszországban szerepelt és ott is halt meg. Végzett színészként először Békéscsabán lépett színpadra. A megbetegedett primadonna helyett „ugrott be”. Első szerződése azonban Nyíregyházára szólította, a Bethlen—Bruckner-féle társulathoz. Lengyelnek, egy helyi szerzőnek a darabjában is játszott, a Vetélytársakban. A kritika szerint f,firss készséggel”. Két békéscsabai s egy szegedi évad után, a jó híre már megelőzte Patkós Irmát, mikor az 1924—25- ös évadra ismét Nyíregyházára szerződött. Vele együtt a társulat tagja lett a férje is, Sziklai Jenő rendező, táncoskomikus. Heltai Hugó igazgatása alatt, Kálmán Imre operettjében a Baja- dérban lépett először föl Irma néni. A Nyírvidék tudósítója így írt róla: „Hangja erőteljesen csengve szállt végig a nézőtér felett s az első kellemes meglepetés moraja után őszintén hódol a közönség tapssal. Hanganyaga széles skálájú, színezése kellemes, szövegkiejtése tiszta, értelmes játéka megnyerő, eleven.” Ebben a színházi évadban közel 45 művet mutatott be a prózai és az operett-tagozat, köztük a Nó- tás kapitány-t. (A fiatalabb olvasók kedvéért jegyzem meg, hogy a címszereplő alakját Fráter Ló- rándról, a nótaköltőről mintázta a szerző, Farkas Imre). Patkós Irma „Grete Hohenau grófkisasszony szerepében kedves jelenség volt. Gyönyörű orgánuma kristályos tisztaságban hozta Farkas Imre Melódiáit. Temperamentumosán, üdén játszott és nagyon sok tapsot kapott.” Érdemes megemlíteni, hogy: a darabhoz a lovaglóruhát, Propper Ede helyi iparos készítette. Kálmán Imre Marica grófnője nagy közönségsikert aratott akkoriban. A bemutatójáról így írt a Nyírvidék kritikusa, Dioikus: „Beszédének tisztasága, énekművészetének ragyogó csengése, mozdulatainak kecsessége s általában az a mesterkéletlen finomság, mellyel játszik, mindvégig lebilincselik a hallgatóságot.” A sikerekben gazdag évad befejeztével más városba szerződött, Pécsre, majd Szegedre. Több évet töltöttek itt férjével együtt. Amikor a zsidótörvény életbe lépett, Budapestre szerződtek, a Fővárosi Operettszínházhoz. A háború alatt csak egy-egy szerepet vállalt Irma néni, különböző társulatoknál. Amikor férjét elvitték munkaszolgálatra, várt és reménykedett sokáig. De a szeretett férfi nem jött haza. A háború után alkalmi szerepléseket vállalt a Nemzetiben majd a Néphadsereg Színházhoz került. Innen pedig a Madách Színházhoz, ahonnan 1960-ban nyugdíjba ment. Hazaköltözött Ceglédre, a szülői házba. Két testvérével együtt járt ki a szőlőbe —, ami 6 km-re volta várostól—, kapálni, kötözni. A megtermelt portékát maga kínálta a ceglédi piacon. A vidéki színjátszás s különösen a szegediek kedvelt primadonnája, alkalmazkodni tudott a megváltozott körülményekhez. Míg egy szép napon hivatalos levelet kapott a filmgyártól. Kezdetét vette egy televíziós-filmes karrier, amely még ma is tart. A további munkákhoz kívánunk jó erőt és egészséget. Isten éltesse Irma nénit! Borsos Hedvig Mert az idő így mulaszt: nincs már szédület csak arcod félhomálya félárbocon a remény szárazföldnek nincs határa ködbevesző vitorlák a múltat nem suhogják valaha-volt lett a tengerész tenyere alól bámul az óceánba Parasztház. (Krutilla József tollrajza.) „Cselekedetben mutatják hitöket Görömbei nagytiszteletü úr! Önmagáról csak annyit tart fontosnak elmondani (Nagy-Kállói ev. ref. egyház története című könyvében): Görömbei Péter, kallói lelkész 1876 óta. Született Bereden, 1846-ban. Tanult Sárospatakon Segédlelkész volt Bereden, Na; ,y-Kállón, Szakolyban. 1871- beu rendes lelkészül hivatott Eper- jeskére, s ott működött 1876-ig. 1876 ápril. 3-ik óta a káliói egyházban szolgál. írását szerényen „könyvecskének” mondja, s késői olvasója eltűnődhet a tanulságon: a valós érdem nem hivalkodik. A nagytiszteletű úr tudatos életvezetésü ember lehetett. Úgyis, mint pap, mint felvilágosult polgár, s úgyis, mint hazafi. Idegenkedve a szótól, írtam le utolsó jelzőjét. Közállapotaink jellemzője, hogy a korábbi évtizedekben a nemzeti érzés nemigen volt magatartásunk vállalt rendező-elve. És az olcsóvá lett szavak jelenidejében is riaszt, vagy inkább viszolyogtat a nagyralátó szónoklatok talmisága. A nagytiszteletű úr felől pillanatra sincsenek kétségeim. Olyan magától értetődő természetességgel jelöli ki helyét a világban, hogy a harang sem szól A tegnap még csendes falu felbolygatott darázsfészekké vált. Nem csoda, hiszen az összegyűjtött 27 ember, között 16 nő volt, közöttük két testvérpár, egyik családban két lány volt, mind a kettőt behozták. Voltak a férfiak között is testvérek. Besoroltak a transzportba három menekült férfit is. Mindenki vérmérséklete szerint viszonyult a helyzethez. Volt, aki sírt, volt aki káromkodott, szidott valakit, volt aki hallgatott, a semmibe révedt, a jövőt szerette volna látni. A menet 11-12 óra között elindult, Nagypeleske, Lázán községen át, Szatmárra érkezett. A szekeresek megmondták otthon, hogy a vasúti internátusbán vagyunk. A hozzátartozók ügyeletet tartottak, minden nap figyelték, tudakolták mikor visznek tovább. Meg is tudták, hogy 12-én vagonirozunk. Rengetegen jöttek el. Annyi ember még nem volt azon az állomáson. Temetésen nem sírnak úgy emberek, mint ahogy ott sírtak. Anyám is ott nyelte a könnyeit. A vagonajtók bezárása után a tömeg kezdett félelmetessé válni, mint a farkasszagot érző ménes, kezdte feszíteni a korlátot. A rácson kinézve, öklöket lehetett látni, de a morajt érteni nem. Gyorsan elindították a vonatot, mert egy katonára 40-50 civil jutott. Ahogy a vonat elhaladt a búcsúztató tömeg előtt, kétségbeesettebbnek láttam őket, mint magam éreztem. A zsarnokság vonatában dideregve hallgattuk a kerekek csattogását és még reménykedtünk, még Erdélyben vagyunk. Velünk jött a madarászi pap is, de őt Jasiban elengedték, a szatmári püspök kérésére. Jasiban néhány napot töltöttünk. Itt kaptunk először enni is, egy fürdőkádból merítettem vödörrel a babgulyást, azt ette, aki nem volt finnyás, volt benne füstölt hús is, szerintem magyar főzte. Minden remény szertefoszlott, amikor szovjet vagonokba tereltek bennünket. A vagonban volt prices is, de hol volt az a pesti hajléktalanok szállásához. Még itt is sikerült, együtt maradtunk a zajtaiakkal. Január utolsó napjaiban érkeztünk Krivogrogba, ahol a férfiakat leszállították, a nőket továbbvitték Kirovográdba. Megismétlődött a szatmári indulás jelenete, azzal a különbséggel, hogy most a vagonokból hallatszott a jajveszékelés, a támaszát vesztettek kilátás- talanságának panasza, mint a Na- buccóban a rabszolgakórus. Elszakadtunk a nőktől, csak itthon láttuk viszont őket. Mi férfiak az 1401 rabocsi batalionnak nevezett lágerbe kerültünk és vasércbányászattal foglalkoztunk. A lágerben kb. 1800 fő volt, főleg romániai svábok, szászok, eleki svábok, kb. 200 sziléziai. A lágerélet nehéz volt, de munka nélkül még nehezebb lett volna. Az élelmezés az egy. borzasztó valami volt. Három hónapig kukorica, háromig árpa, aztán köles és így tovább. A kenyéradagot azt minden nap megkaptuk a 60 dkg, 80 dkg, 1 kg, 1,2 kg-ot. A betegek 60 .dekát kaptak és azok a nők, akik a lágerben dolgoztak. Megkaptuk a kenyeret akkor is, ha a lakosságnak nem jutott. ígértem,szólok arról az előnyről, ami abból eredt, hogy a romániai svábok közé soroltak. Minket nem fasisztáztak. mert Románia fegyverbarát lett. Nem volt a bűnös nemzet kaini bélyege a homlokunkra ütve, mint annak, aki magyar volt abban az időben. Nem is vertek bennünket, mint ahogy azt sok hasonló sorsra jutott, elhurcolt társam leírta. Életünket nemcsak a rossz koszt, az ukrán tél, a lágert bezártság, a hazug propaganda, „a szkoro do- moj" keserítette, hanem a tetvek, meg a poloskák hada is. Hiába volt fürdő, fertőtlenítő, de sokszor a fűből is tetű mászott ki, a poloska pedig lámpafénynél is „ejtőernyőzött”. Telt az idő, 1946 őszén indítottak haza egy betegekből álló csoportot. Ebben öten voltunk zajtaiak, október 6-án érkeztünk a debreceni szűrőtáborba, ahol egy igazolást és öt forintot kaptunk. A többiek 1947- ben és 1948-ban jöttek haza, siralmas állapotban. A körzeti orvosunk lelkiismeretességének köszönhető és a családi fészek melegének, hogy talpra állt a hazajött 25-ből 23, kettő meghalt egy éven belül, ketten rokkantán jöttünk haza az első transzportban.-j* ar indnyájan nyögjünk l/Ii valamilyen formában annak a kornak embert üt megalázó, formájából ■ kiforgató átkos „izmusnak” a belénk furakodott nyavalyáját. Bár beilleszkedési gondjaink nem voltak, mint azt sok helyen hallottuk, olvastuk. Dicsekedni nem volt okunk, de nem is szégyenkeztünk, ha szóbakerült nem tagadtuk, hogy ott voltunk, ahol szívesen nem lettünk volna. Ha azt kérdezték, milyen volt, az igazat mondtam. Ha valaki nem hitte pro vagy kontra, kissé indulatosan megkérdeztem, milyen jogon meri kétségbevonni szavaim hitelességét. Az idő mindent megszépít. A leírtakat sem látom olyan rossznak most, mint akkor éreztem. Az a borzasztó, ha álmomban előjön. Akkor menekülnék, de nincs kiút, nagyon jó olyankor felébredni. Dr. Sasvári Gyula feltétlenül hihetővé teszi önmeghatározását: ,,E könyvecskét elsősorban a nagykállói egyház tagjai, mint kedves hallgatóim tájékozása céljából írtam. írtam a végett, hogy lássák: mit tettek... őseik szerény működési körükben névleg az egyház érdekeiért, a valóságban pedig a nemzeti, s emberiségi érdekek, a szabadság-, értelmi felvilágosodás-, hazaszeretet-, haladás- és közmívelődésért." Haza, haladás, emberiség — olyan egybekulcsoló- dó láncszemek, amelyek a reformkor gondolatrendszerében tűnnek fel ilyen világossággal. A legtisztábban talán Kölcseynél. Nem éppen rossz előkép. És Görömbei Péter felfogásában semmiképpen nem marad meg a vallás gondolatkörén belül. Tagadhatatlan, hogy a műben van valami prédikátori didaxis, tanítói szándék. Ám ez az elhivatottság a múlt században sem lehetett haszontalan, mára meg éppenséggel újra időszerűvé vált. Jrtam, hogy álljon előttük példa és legyen bennük kitartás megtenni a nehéz nyomasztó viszonyok közt is a lehetőt, a valláserkölcsi érzés ápolása, az értelme- sedés és felvilágosodás terjesztése, a szellemi előhaladás érdekében.” Csak elismerés illetheti a szerzőt, hogy a hitelveket az erkölcsben, a viselkedésben szeretné megnyilvánulva látni, és nem a vallási doktrína kizárólagosságában. Végül is tettekre kíván szólítani, méghozzá nem szólamos és elvont célok felé törő tettekre, hanem felfogható és megtehető lépésekre. „Köztudomás szerint a közjóiét, a közboldogulás eszközlésére a legszűkebb körben forgolódó emberek is közremunkálhatnak. Ezt pedig egyedül azáltal tehetik, ha mint polgárok, a községi... ügyek intézése körül megteszik azokat, amelyek rájok néznek.” Amennyire nem szakmabeliként megítélhetem, ,JVagy-Kálló tősgyökeres magyar város” történetének összefoglalása igen jól adatolt és ma is alkalmas forrása lehetne a lokál- patrióta érzelmek, a helybeli kötődés felélesztésére. Különösen érdekesek a szerző érdeklődésének hangsúlyai. Ezek természetesen nem választhatók el azoktól a törekvésektől , amelyeket az egyházközségekre vonatkozó lelkipásztori tevékenységében legfontosabbnak gondolt: a közművelődés és közerkölcs dolgait. Büszkeséggel említi a tényt, hogy Kálló „a megyei politika, köz- és társadalmi élet középpontja, a megyei közművelődés góca”. Később is az iskolaügyet tekinti legfontosabbnak. Említést tesz például Tóth József salétrom-inspektorról, aki anyja nevében „béa- dott egy 100 váltóforintos kötvényt, melynek kamatja a fiúiskola részére beállítandó könyvtár alapjául szolgáljon, s gyarapítására fordíttas- sék”. Valamint „azon üdvös indítványról”, hogy a birtok-aránylagos iskolai adó kivetése mellett a szabad iskoláztatás — ingyért való iskolába járatása minden felekezetünkbeli gyermeknek — hozassák be.” Ez utóbbira, tudatossá téve a szándékos áthallást, ma is büszke lehetne a város. Még iskolapolitikai eszmét is vehetnek tőle programkészítő pártjaink. Meg nem állhatom — a pártokba botolva —, hogy felemlítsem a tisz- teletes úr egy ma is időszerűnek tetsző rosszalló megjegyzését. Arról van szó, hogy Kálló „megyéi tisztújítások, véres verekedésekkel végződött választások színtere, mely alkalmakkor megtörtént, hogy a pártszenvedély vak dühétől vezetett „nemesség” egy lakóházat, amelyben az ellenfél fő emberei beszorít- tattak, a földig lerontott." Felhívnám a figyelmet az idézőjelbe tett nemesség szóra. Az erkölcsökre nézve igencsak hátrányosnak bizonyult, hogy a kállói református egyháztagok nagyobb része az úgynevezett „nemesi”, tehát választói joggal bíró osztályhoz tartozott. Ezek, mint ahogy a szerző némi éllel megjegyzi. ..ki vnilnk téve vunden oldalról a csábítás és megvesztegetéseknek, mi az erkölcsöt ingadozóvá, egyeseknél megbízhatatlanná is tette." Görömbei Péter osztotta a j,ne- messég-kötelez” — elvet. Vagy, ahogy ő írta: ,,A nemesség kötelesség". S ezt igencsak tág értelemben fogta fel. Gondolkodásának nyitottságát, szabadelvű elfogulatlanságát mutatja az is, ahogyan az evangéliumi igékhez való helyes viszonyt értelmezi, s amiért a káliói egyház tagjaira a legnagyobb dicséretet mondja: „Míg a tudós világ a Krisztus jelentőségét, működését, s az evangélium magasztos igéit dogmai tiltások s szőrszálhasogató meghatározás és értelmezésekben kereste, addig a kállói egyházban a Krisztus tanait, az evangélium igéit, egyenesen a gyakorlati életre, a kórodák, ispotályok felállítására, a szegény, keresetképtelen özvegy, elöregedett nő felsegélésének eszközlésére irányították és alkalmazták igen helyesen.” „Ma sem az a fő kérdés, hogy kinek hisszük, tartjuk mi Krisztust?, hanem az* hogy kövessük őt.” Mondhatnám, mint fentebb is: „Okuljatok mindannyian a példán”. Sokáig szemelgethetne az olvasó az érdekes könyvecskében. Görömbei nagytiszteletű úrban semmi élet- idegenség, túlságos szigorúság. Megérti például, hogy a sok kikapós menyecske és a háborús veszteségek között összefüggés van. S mert elvei végiggondoltak és szilárdak, türelmes és elnéző is tud lenni. Ámbár lehet, hogy szerencsés korszakban pásztorolta a nyáját. „Cselekedetben mutatják hitöket" — írta a híveiről. „E nép egyszerű, egyenes, szókimondó, talán néha nyers is, de munkás, takarékos, elég jómódú és — nem adós. Továbbá, ha a célszerű újítások felől vezetői meggyőzni a szót nem restellik; a korral is haladni kész és minden ízben igaz magyar.” Ez a jellemzés 1882-ben íródott. Az emberben önkéntelen is felötlik a gondolat: ha valamikor a nemesség, ma a múlt kötelez. K. G. fii Kelet 1990. március 10. Büiiihwiiú!lúa 9 ——————^— a hétvégi melléklete ^■ H. Németh Katalin Távolságok /
