Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
Vidéki színházak aggasztó jövője Rosszból a rosszabbá? Zsűritag voltam Iserlohnban Tizenhárom vidéki városunkban működik színház. Közülük négy operatársulatot is foglalkoztat, s kettőnek még önálló balett-tagozata is van. Valamennyi színház úgynevezett vegyes profilú, azaz mind játszik a prózai művek mellett zenés darabokat, operetteket vagy musicaleket is (esetleg mind a három műfajt műveli). A legtöbb színháznak legalább két játszási helye van: egy nagyszínház és egy kamaraszínház vagy stúdió. De olyan vidéki színházunk is van, amelyben összesen négy játszási helyet tudnak akár minden este megnyitni a nézők előtt. Más szóval: optimális esetben egy-egy játszási nap estéjén nem tizenhárom, hanem akár harminc előadáson is közönsége elé léphet ez a tizenhárom színház. előadásokat produkáló, de esetleg csak 100 főt befogadó színházak fenntartására. Arról nem is beszélve, hogy a következő évre adandó összegek legjobb esetben is csak a korábbi számokat tartalmazzák, azaz, tekintetbe véve az inflációt, az árdrágulásokat, ténylegesen legalább 30 százalékkal kevesebbet érnek. Összességében a vidéki színházak a következő évadra mintegy 420 millió forinttal kapnak kevesebbet. Van színház — Szegeden, de ott beleértve a szabadtéri játékokat is — ahol ez a csökkenés 60 millió forint. Pécsett 16 millió. Kiút vagy zsákutca? Nem mindegy tehát a magyar színházművészet és a magyar szín- házbajárók szempontjából, mi történik ezekben a színházakban, mit és hogyan, s hogy miből játszanak. Szervezeti és működési zavarok Vidéki színházainkjelentős hányada jelenleg szervezeti és működési zavarokkal küszködik. Csak példaképpen: közismertek a szegedi bonyodalmak, amelyek e pillanatban majdnem a működő- képesség határán túlmenően zilált állapotban tartják a színházat. Gyakorlatilag legalább tíz éve nincs igazán rend és nyugalom Szegeden, s a mostani válságnak számos előzménye volt már korábban is. Legfeljebb nem jutottak akkor még a tönk szélére. Most, mirttegy halmazati hibák eredményeként, eljutottak. Kecskeméten igazgatóváltásra kerül sor, s ekörül (a személyeket illető problémák miatt) sok a hercehurca, és távolról sincs még megnyugtató megoldás. A nyíregyházi színház igazgatója—több, igen sikeres, a színháznak rangot biztosító évad után — a fővárosba kerül igazgatónak. Űr támad tehát, melyet nem lesz könnyű betölteni, hiszen ma nem szaladgálnak Utcaijával a színházaink körül olyanok, akik színházi emberek, szakmabeliek is, meg vezetői adottságokkal is rendelkeznek. Más szempontból nehéz a pécsi helyset. A nagyszínház átépítésének ki tudja, milyen hosz- szú évei alatt egy nem nagyszínházi feladatok ellátására épült (bár több játszási helyet biztosító) létesítményben kénytelenek játszani. Szolnokon hasonló gondok várhatók, hiszen ott is át kell építeni a színházat. Ugyanilyen rekonstrukció ráférne a békéscsabai színházra is. Debrecenben az operaelőadásokat ellátó MÁV-zenekar egzisztenciális nehézségei okoznak gondot. Több helyen mutatkozik hiány rendezőkben, tudunk —'Veszprémben — főrendező-váltásról, s nem tudni, milyen megoldás születik ezen a poszton Nyíregyházán, hiszen a távozó igazgató ott főrendező is volt. Talán ennyi is elegendő annak érzékeltetésére: a vidéki színházak működését számos gond befolyásolja, és jelen pillanatban nem nagyon remélhető, hogy e gondok a következő évadra megoldódnak. A normatív dotálás réme Mindezek a gondok azonban szinte eltörpülnek egy más jellegű és valamennyi színházat — nemcsak a vidékieket — érintő gond . mellett. Ez pedig az úgynevezett normatív dotálás szisztémájának bevezetése. Röviden arról van itt szó, hogy egy, az országgyűlés által elfogadott rendelkezés értelmében a színházak (a tanácsi vagy megyei kezelésben lévő intézmények) a jövőben a nézőszám alapján kapják az állami támogatást, mégpedig nézőnként — fizető, jegyet váltó nézőnként — 230 forintot. A színházi szakma véleményé- nek megkérdezése nélkül, tiltakozásának teljes figyelmen kívül hagyása mellett meghozott intézkedés gyakorlatilag azt jelenti, hogy a rendelet semmi különbséget nem tesz kisebb befogadóképességű kamaraszínház vagy akár ezres nézőterű nagyszínház, kétszemélyes kamaradarab vagy egy hatalmas szereplőgárdás Verdi-opera adottságai, költségei között. Ráadásul a támogatás kiegészítésének feladatát úgy bízza a helyi tanácsokra, hogy azoknak egy másfajta támogatásokra is adott összegből kivagy,ppaKlehej?). kiegészíteni a színhazak központi dotációit. Ez a szisztéma szembeállíthatja adott esetben a színház dotálását a létminimum alatt élők szociális támogatásával vagy a kórházbővítéssel. Tisztességtelen, majdhogynem erkölcstelen rivalizálás-kényszer ez. Ha a szisztémát bevezetik, a legtöbb vidéki színház kis híján működésképtelen lesz. A kis színházakra pedig eleve reménytelen jövő vár, hiszen ez a — ráadásul az 1988-as adatokat figyelembe vevő — normatív rendszer nem alkalmas például a legnívósabb Hogy ebből a helyzetből merre vezetne kiút, tulajdonképpen senki nem tudja. A gondokat tetézi, hogy e pillanatban a színházak még ezt a csökkentett összeget sem kapják, hiszen majd csak márciusban férhetnek hozzá (talárt) a tanácsok közvetítésével. (Addig nem folyósítják nekik). A színházi évad szeptembertől június-júliusig tart, a pénzügy meg a naptári év szerint számol. Ez is nehézségeket okoz. Senki nem tudja azt sem, végül is a vidéki színházak ténylegesen mekkora összegekkel gazdálkodhatnak a következő évben (évadban), hiszen a tanácsok a támogatások összegéről még nem döntöttek— s kérdéses, hogy a döntést március 25. után kik hozzák majd meg. Aszínházak így jóformán egyáltalán nem tervezhetnek előre, nem gondolkodhatnak műsortervben, nem bonyolíthatják a szerződés- kötéseket, holott ezeket március végéig rendbe kellene tenni. Jogos tehát a vidéki igazgatók érzése: út ebből a helyzetből a zsákutca felé vezet. A Magyar Színházművészeti Szövetség elnöksége legutóbbi ülésén még csüggedtebben fogalmazott: a hazai színházművészet anyagi, személyi, művészeti helyzetét, színvonalát tekintve, mind nagyobb tempóban halad rosszból a rosszabbá. Nem vigasz, sőt méginkább csüggesztő, hogy ezen az úton együtt halad vele az egész magyar kulturális szféra. Takács István Zenei tapasztalatok az NSZK-ból Az NSZK-beli Iserlohn és Nyíregyháza testvérvárosi kapcsolata egyre több területen realizálódik. 1989 őszén — a Nyíregyházi Zeneiskola alapításának 50 éves jubileumi rendezvényén — Franz Weilnhamer az lserlohni Zeneiskola igazgatója és négy növendéke lépett fel. A látogatás viszonzásaként a Ny íregyházi Zeneiskola hat tanára — Dávida Jánosné (hegedű), Fesz- tóry Ágnes (zongora), Papp Istvánná (kürt), Babka József (zongora), Nagy Gyula (trombita), Tóth Nándor (gordonka) — kapott meghívást, hogy az 1990 januárjában rendezett Nyugat-Westfaliai „Jugend Musiziert" Zenei Versenyek zsűrijének munkájában vegyen részt. A „Jugend Musiziert" zenei versenyeket 10-21 év közötti fiatalok részére szervezik évenként. Egyik évben — mint most is — a szóló hangszerek kerültek előtérbe, míg a másik évben a kamarazenélés. A verseny nagy hagyományokkal rendelkezik. Ebben az évben már 27. alkalommal került megrendezésre. 188 versenyző indult 16 zenei intézményből a legtöbben, 59-en Iser- lohnból. A versenyen való részvétel több értékes és érdekes tapasztalattal szolgált Meglepő volt számunkra, hogy a város társadalmi életében a kultúra milyen fontos helyet foglal el. Nagyon sokat tesznek a népszerűsítéséért, a lakosság tájékoztatásáért. A verseny előtt egy héttel Franz Weilnhamer a verseny szervezője, Kiens Dieter Grüner városi sajtófőnök, Dr. Wolfgang Besler kulturális előadó előzetes sajtótájékoztatót tartott a versenyről. A Westfaliche Rundschau, a Stadtspiegel, a Neue Presse és az Iserlohner Kreisanzeiger című lapok a verseny előtti héten már bő híradást közöltek a versenyről. A verseny előtti héten már bő híradást közöltek a versenyről. A verseny ideje alatt naponta jelentek meg fényképes beszámolók a versenyről, interjúk a zsűri tagjaival, híradás a növendékek eredményeiről. Érdekes volt a versenyzők kor szerinti megoszlása. A magyarországi versenyeken többségben általános iskolás korú növendékek vesznek részt. Amikor középiskolások lesznek abbahagyják zenei tanulmányaikat, középiskolásokkal alig találkozunk a versenyeken, főiskolásokról vagy egyetemistákról nem is beszélve. A középiskolai elfoglaltság mellett nem marad idejük az aktív zenélésre, míg az NSZK- ban a 15-21 év közti fiatalok ugyanolyan létszámban indulnak a versenyen, mint az általános iskolások és a színvonal is egyenletes fejlődést mutatott. A versenyen előadott művek a növendékek műsorai rendkívül változatosak, színesek voltak. A versenykiírás kötöttsége mellett, teljesen, szabad kezet adott a felkészítő tanárnak és növendékének műsoruk összeállításához. A növendékek koruktól függően 10-15- 20 perces játékidőt kaptak. Öt zenei korszak — reneszánsz, barokk, klasszikus, romantikus és modern — volt megjelölve, zeneszerzők nélkül. Az volt a kérés, hogy a koncertprogramban legalább három korszakból szerepeljenek művek. így Bachtól, Handeltől a bécsi klasszikusokon, romantikus szerzőkön át, napjaink zeneszerzőiig minden előfordult. Örömünkre szolgált, hogy többen játszottak magyar műveket Járdányitól, Kadosától és főleg Bartóktól. A Bartók müvek megközelítése számunkra több esetben szokatlan volt. Bartók energikus, vad zenéjét helyenként romantikus színekkel, hangvétellel ruházták fel. (pl. nem egy „Allegro Barbaro”). A nyugatnémet kollégák viszont nagy előszeretettel tanítanak olyan műveket, melyek számunkra szinte ismeretlenek, alig hangzanak el nálunk. így nagy érdeklődéssel figyeltük Hindemith, Schönberg, Messiaen, Gulda, Pirjev alkotásait. Igen hasznos tapasztalatokat gyűjtve. A zsűri munkája igen felelősség- teljes volt. Minden zsűritag minden növendéket 1 -25 pontig értékelt. A pontszámokat az egyes csoportok versenyének befejeztével nyilvánosságra hozták. Ugyanakkor a növendékek szüleikkel és tanáraikkal felkereshették a zsűrit. Részletesen elbeszélgettek az egyes növendékek produkcióiról, javaslatot téve további fejlődésük érdekében. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel. A Magyarországon lévő szokásokkal ellentétben a műsorfüzetben csak a növendékek neve és műsora szerepelt, tanárának és iskolájának a neve nem. Ez csak a verseny befejezése után került nyilvánosságra. Ezzel is a zsűri pártatlanságát szeretnék elérni. Az egész verseny alatt azt tapasztaltuk, hogy tanítási rendszerük középpontjában a gyerek áll. A növendék teljes emberi személyiségének kibontakozásáért sokat tesznek. Fellépésükre, megjelenésükre, viselkedésükre sokat adnak. A gyereket is felnőttként kezelik. A zsűri tagjai Kölnből, Düsseldorfból, Essenből, Krefeldből, Larstból és Nyíregyházáról jöttek. Ennek ellenére zenei elképzelésük, a növendékek játékának elbírálása terén azonos volt: A verseny egyidőben három helyen zajlott, külön a vonósok, zongoristák, és fúvósok. A szervezés, rendezés példás precizitással történt. Az ott tapasztaltakat igyekszünk hazai versenyeinken felhasználni. A nyíregyházi és az iserlohni találkozások alkalmával a két zeneiskola tanárai és növendékei között nemcsak szakmai, hanem baráti kapcsolatok is kialakultak. Reméljük, hogy a nagy távolság ellenére, ezen kapcsolatnak gyümölcsöző folytatása lesz, Babka József Akikért A “"" ........HH trianoni határ egy kis 1 ingadozás után lehor- -.Jff! 8onyzott Zajta keleti szélén. 50 méterre a . falu szélső házától. Ez az ingadozás azt is jelentette, hogy Zajta egy évig román uralom alatt volt és a malom, a mai takarmánykeverő területén lévő pikiten néhány emberre ráverték a dozecicincet. Ráverték, pedig azok az emberek Holeiterek, Leitnerek, Májerek, Schwarzkopfok, Weicenkocherek voltak. A megszilárdult határ nemcsak piacot, munkahelyet zárt el a zajta- iaktól, hanem rokontalanná, elszigeteltté tette, hiszen nagyapáink Vállajra, Csanálosra, Majtényba, Homorodokra jártak nősülni, ott volt a rokonság is. Határ nélkül is nehéz volt, mert 40 km körzeten belül nem volt sváb falu. Ezért is magyarosodon el a zajtai nép, meg azért, hogy 1901-ben megszüntették a német nyelvű tanítást az iskolában. Hozzájárult az is, hogy a környező falvakban elhangzott néha viccesen egy „huncut sváb", vagy indulatosan a kutya jelzővel. így éltünk mi német nevű, magyar nyelvű emberek a két háború között. Magyarságunkat az is bizonyítja, hogy nem is tudnak rólunk, felszívódtunk. Ez utóbbi időben megjelentek cikkek az elhurcolásról, de Zajtát meg sem említik. Pl. a Szabolcs-Szatmári Szemle 89/1. számában Zielbauer György 32 faluból 2789 ember elhurcolásáról ír, de ebben Zajta nincs benne. Nincs benne, mert minket zajta- iakkal a romániai békeszerződés keretében vittek el, mii Mihály román király kötött 1944 augusztusában. Eszak-Erdély visszacsatolása után, Zajta közigazgatásilag Szatmárnémetihez tartozott, így mi a romániai svábok közé kerültünk, aminek sok hasznát vettük ott kint. Erről később még szólok. * 1944. októberében Nagypeleske felől 8-10 szovjet katona settenkedett a félig kész kövesúton Zajta felé. A bal oldalon lévő szélső ház kapuja előtt meglepődve álltak meg, amikor a ház gazdája Kucser István tökéletes orosz nyelven beszédbe elegyedett velük. Pista bácsi az első háború után volt hadifogoly. O lett a tolmács. Igaz nem sok gond volt az első hónapokban, mert csak a malom működését vigyázta néhány katona. A gond, a baj 1945 január elején kezdődött. Én január 6-án érkeztem haza az apostolok lován, 14 napig gyalogoltam. Nagy volt az öröm, örült a család, örültem én is, nem gondolta senki, hogy milyen csapás leselkedik a falura. A faluban csend volt, a fonókban vidámság, nem olyan igazi békebeli, de fonó volt. Kevesen tudták, hogy január 10- én 8-10 szovjet katona érkezett a faluba, egy kapitány vezetésével. Titkos tanácskozás fólyt a község vezetőivel, hogy miről, ez nem szivárgott ki. Keményre fagyott a föld, kopogós volt a járás, 1945 január 12-én arra ébredtünk, hogy ugat a kutya, csapódik a kapu és patkós csizmák kopognak a tornácon, valakik viharlámpával jönnek. Zörögnek az ajtón, bejön a szomszéd Kin Pál egy katonával. A katona szétnéz és engem választ ki, „no dgvaf’ felszólítással. Pali bácsi már tudta, elmondta anyám kérdésére, hova megyünk. Azt is mondta, hogy ő is benne van a transzportban. Úgy látszik Zajtában nem voltak „hajtok”, csak hajtottak. Az iskolában gyűjtöttek össze bennünket. Ott derült ki, hogy 30 embert visznek el a faluból, de valahogy 27-re ősökként. Az iskolát őrizték, körbefogták, de bent is volt katona. Mikor kivilágosodott, megjelent a kapitány és a Pista bácsi tolmácsolásával elmondta, hogy munkára visznek, fel kell építeni a Szovjetuniót, ez ránk vár, mert a szovjet nép harcol. Senki ne szökjön meg, mert akkor elviszik a családját. Összeírta az összeszedetteket, kiadta az utasítást, hogy a szükséges holmikat a hozzátartozók hozzák be az iskolába, azt az előállított szekerek viszik Szatmárra, mi pedig az apostolok lován, fegyveres díszkísérettel vonulunk a szekerek után. || neiei8 !namra£'f1i*$?2n 1990. március 10. —II’ mi— ■ B1M« A HÉTVÉGI MELLÉKLETE ———aama Munkásférfi (Soltész Albert krétarajza)
