Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
Tisza-part. (Krutllla József tollrajza.) Népfőiskola Kocsordon Találkozás Veres Péterrel SZABÓ AMBRUS VISZ- SZAEMLÉKEZÉSE A 40-ES ÉVEK ELEJÉNEK NÉPFŐISKOLÁJÁRA. Mint falusi suttyó gyerek, még hírből sem hallottam a Népfőiskoláról. A kömörői református esperes vázolta fel előttem, hogy milyen hasznos irodalmi, mezőgazdasági, néprajzi ismereteket lehet ott tanulni. Az ő ajánlására kerültem 1943-ban a kocsordi Népfőiskolára, ami a Tisza Lajos-féle kastélyban volt. Húszán jöttünk össze parasztfiúk vikszos csizmában, pricses nadrágban, félhosszú kabátban, kalappal a fejünkön. Kezünkben katona- vagy fonott láda, amiben a váltásholminkat vittük. Az udvaron Sipos Károly és Gáborjáni Szabó Szabolcs lelkészek és nevelőtanárok fogadtak minket. Először is mindenki elmondta honnan jött, volt aki Erdélyből, Bácskából, Felvidékről, vagy a környező községekből mint én Kömörőből. Nagyon hasznos és érdekes előadásokat hallgattunk a foglalkozásokon. Nekünk vidéki paraszt- fiúknak újdonságot, nagy élményt jelentett a művészetek, az irodalom berkeibe való bevezetés. Egyik előadó Veres Péter író volt, aki vonattal érkezett Kocsord- ra. Engem és egy felvidéki fiút jelöltek ki arra, hogy kísérjük be az állomásról. Mi őt soha nem láttuk még fényképről sem, ezért elmondták miről ismerjük meg: csizmát, bri- csesznadrágot, fehér inget, fekete kabátot, fekete kucsmát visel és pödrött bajsza van! A vonat megérkezésekor nem volt probléma a felismerése, különösen mert abban az időben még nemigen utaztak az emberek. Mikor leszállt a peronra, éles tekintettel körülnézett, bajuszát komótosan megpödörte. Mi köszöntünk neki és mondtuk, hogy a Népfőiskoláról jöttünk elé mutatni az utat, legjobb lesz ha a kertek alatt megyünk, mert a község nagyon hosszú. O kért bennünket, inkább a hosszabb úton menjünk szeretné látni milyen stílusúak erre a házak, milyenek itt az emberek. Kellemes enyhe idő volt, Péter bácsi minden udvarra benézett mindenkivel Szóba állt, bemutatkozott ő kicsoda, hallottak-e róla. Nagyon érdekesnek találta az épületeket, az, eresz alatt felaggatott kukoricacSövéket. Megkérdezte, milyen fajta, milyen tulajdonsága van? Azt felelték Ecsedi kukorica, kemény szemű, nagyon rövid tenyészidejű mert a lápon későn lehet vetni és korán, szeptemberben kell leszedni. Az udvarokat, mezsgyéket magas napraforgókóróval kerítették, erről is megkérdezte milyen fajta? Mondták Ecsedi fehér napraforgó, magját eladásra termesztik, külföldre szállítják s mivel a karója igen nagy, kerítésnek alkalmas, a tyúkok nem tudják átrepülni! így haladtunk lassan a községen végig mindent megnézve, Péter bácsi dicsérte az itteni gazdák ügyességét, szorgalmát, a szép portákat. Három nap tartózkodott Kocsordon, s tartott előadásokat a Népfőiskolán, amik élményszámba mentek. Vasárnap beszédet mondott a templomban is, amiből idézek: „Paraszt testvérek, ne szégyelljétek azt, hogy parasztok vagytok, legyetek büszkék a paraszt névre, arra, hogy kenyeret adtok az ország népének!" Felszólalása mindenkire nagy hatással volt, tetszést aratott. A Népfőiskola indított bennünket az életre, oltotta belénk a tudás csíráját, nevelt becsületes emberré, ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy oda járhattam. Otthonában lejegyezte: Szabó Csaba Kulcsár Attila: Kisvárosi bolt (A boldog békeidőkből.) A kisvárosi bolt vegyeskereskedés itt minden kapható pénz se kell hozzá cserekereskedik a vidéki ősközösség. Mint viszonteladó mindenki kapható öt is úgy vették. A pult felett csak kézfogás minden hiánycikk a pult alatt a kézmosás megkaphatsz bármit. Elsőszülött jogért másodszülött ebet agarad nagydíjáért befuttatod fiát bátyjától telekhez jutsz hivatalt adsz cserébe kitüntetést és érdemet kapsz sógorától érte. Kitüntetésért szemhunyás jár varjúra a vetésben a szemhunyásért éberség messziről érkezőkre. A kisvárosi bolt kezdőknek hitelez is de jól vigyázz — törlesztheted halálig az ingyen belépő jegyet. Végül ha jó sáfárkodol kezdő tőkéddel — becsületeddel, kaphatsz az egyes parcellában kőcsillagos díszsírhelyet. Ha elintézed előre félve a régi babonát kilopják alólad időben Szergejt is — a szovjet katonát. Régi választások Életem folyamán — maholnap betöltőm 81. életévemet — jó egy pár képviselőválasztást megértem. A választási korteskedések között volt olyan, amelyikre mosollyal emlékszem, bár akkor — felsőtagozatos gimnazista lévén — röhögtünk rajta. Volt olyan amelyikre ma is bosszúsággal emlékszem vissza. Volt olyan, amelyik ma is szégyenkezést kelt bennem, azzal az érzéssel, hogy csak ennyit ér az ember? Az első Hajdúböszörményben történt. 7. vagy 8-os gimnazista lehettem. Két jelölt versenyzett: Dr. Gaál Mihály köztiszteletben élő orvos, és Magoss György. Talán a debreceni polgármester fia. Járták az utcákat a kortesek. Az egyik ezt kurjongatta: „Jobb a tüdő, mint a máj, Éljen Doktor Gaál Mihály. A másik részről: „Véres hurka, májas hurka, Éljen Doktor Magoss Gyurka.” Erre fel felelt a másik párt: „Véres hurka, májas hurka, Nem kell nekünk Magoss Gyurka.” A böszörményieknek jobb volt a tüdő. (Dr. Gaál.) Bizony jó is az, különösen „kukó” levesben. A másik esetre az időpont tekintetében pontosan nem emlékszem. Talán 1930 vagy 1931. Mini teológust Hajdúszoboszlóra hívtak ki szolgálatra. Beharangoztak. Bibliával a kezemben indultam a templom felé a szolgálat elvégzésére. Már a templom közelében voltam, amikor egy harsány hang rám kiált: „Állj, ne tovább!” Megállók. Odajön hozzám a csendőr. A fene ismerte a rangját. Kérdi: „hová akarok menni?” „A templomba prédikálni” felelem. „Nem lehet menjen vissza.” — mondja ő. Megyek visszafelé, de már akkor jobbra-balra, hátrafelé nézelődve. Látom, hogy a templom felé torkolló utcákban nagy tömeg. Fekete ruhás férfiak, nők. Előttük csendőrség, katonaság. Fegyverek néhol gúlákba rakva. Nem engedték a tömeget tovább jönni. Visszamenve a parókiára tudom meg, hogy képviselőválasztás van. Az egyik jelöltet személyesen ismertem. Szüleim bz ő szüleivel Hajdúböszörményben jó kapcsolatban voltak. Debreceni legátus koromban ebédre is meghívtak. Annak az érdekességét is érdemes volna megírni. Az illető jelölt: Dr. Juhász Nagy Sándor. A debreceni püspöki hivatalnál viselt tisztséget. Volt igazságügyi miniszter. Nos, hát a tömeget azért nem engedték tovább, mert őreá akartak szavazni. A választási zárórát hamar elrendelték. De már akkor hiába mentek szavazni. Én is akkor mehettem be a templomi szolgálat elvégzésére. A harmadik Túristvándiban történt. Nem írom le a jelölt nevét. Csak annyit, hogy ahhoz a családhoz tartozott, amelyikről azt mondogatták, hogy olyan, mint a krumpli: az értékesebbje a föld alatt van. A jelölt bejött a túristvándi parókiára, egy Kenyeres nevű, más helyen jelölt emberrel. Csak nagyot néztem, hogy egy gazdag birtokos úr, a kísérőjével együtt, előttem egy fiatal pap előtt, mélyen meghajolnak s kérik, hogy támogassam a jelölt urat, s tegyek megválasztása érdekében. Megválasztották. A rákövetkező télen, nagy hóban gyalogolok hazafelé Kömörőből Túristvándiban. A zoknim már vizes lett a félcipőben. Egyszer csak hallom, hogy nagy csengőszóval jön az úton utánam egy szán. Félreálltam. Látom, hogy a képviselő úr fogata. Kalap leemeléssel köszöntőm. Rám sem bagózik, hajtat tovább. Haza Csekébe. Hát ennyit ér a szavazat, az ember? Ezt az emléket azóta se tudtam elfelejteni. Hadházy Pál Jöjjön el a te országod F elváltottam a hatodik X-et. Ez emberöltőnyi idő alatt alig emlékszem, hogy félelem nélkül éltem, éltünk volna. Félnem kellett, mert világra szültek! Bár a csecsemők mindenhol sírva születnek. Csakhogy nem tudják mi vár rájuk talán éppen azért, mert katolikusnak, mohamedánnak, zsidónak, cigánynak, németnek, szerbnek eszkimónak, stb. születtek. Megbélyegzettként érkezik sok újszülött, s haláláig küzdeni kényszerül azért, amiről nem is tehet. Két lehetősége van. Vagy megbékél, vagy megpróbál ellene küzdeni. Jelleme, alkata, értelme, felfogása, elkötelezettsége, világképe határozza meg végül is, hogy mit tesz. Opportunista, toleráns, forradalmár, lázadó, képmutató, vagy más lesz-e? Meghasonlik, belepusztul vagy hordja a bélyeget élete végéig. Kétségtelen, akit születése arra predesztinál, hogy állandó készenlétre kényszerítse, ösztönösen és tudatosan is felkészül a félelmekre, s a remény, mint valami elérhetetlen álom lebeg előtte tiszta emberségének megítélésében. Mostanában, amikor oly sok minden elhangzott már az elmúlt évtizedekről pro és kontra, sok hamis megváltó ígér ismét szebb- reményű jövőt. Csakhogy akik empirikusan, saját tapasztalataik révén át- és megélték az elmúlt évtizedeket nem hisznek! Elegük volt. Bonthatnak zászlókat, címerekkel cicomázhatják, úgy tűnik sokan eljátszották a bizalmat. S a félelem, mint valami kukac rágja mind mélyebben bele magát az emberek leikébe. Tudom nevetségesen hangzik utólag, de nem is olyan régen még elhittük Hruscsovnak, hogy együtt lépünk be a kommunizmusba a Szovjetunióval. Cigányok százezreivel a putrik kommunizmusába. Hát nem röhej? Újabban viszont az Európai Házba költözünk a klotyók nélkül épített C-lakásokból. A pluralista államból, ahol az emberi és polgári jogok még mindig csak mézesmadzag-ígéretként hangzanak el a cigányság deklarált nemzetiségként való elismeréséről! így aztán csodálni való-e, ha csupán a többségi nemzetnek is csak a küszöbön jut majd hely abban a házban, amelynek lakói fennen hirdetik az európaiság eszményeit. Ha mostanság évente egyszer-egyszer hosszabb időre elhagyjuk a várost, a sóstói kertet feleségemmel, mindig szorongással búcsúzunk. De még nagyobb félelmekkel érkezünk. Első utunk mindig a kertbe vezet. Próbáltam megfejteni titkát, de reménytelen, mert vannak az embernek olyan, a gondolkodás mély bugyraiban rejtezkedő értelmi, s szívében érzelmi szálak, amelyek csak akkor szakadnak el, vagy sodródnak fonallá, amikor újra találkozik a természettel. Fájdalmas találkozásunk volt, az új esztendő januárjának negyedik napján kertünkkel, pontosabban egyik fenyőfánkkal. A rossz hír megelőzte szomorító látványunkat: barátunk tudatta velünk, hogy kertünk egyik ékességét, a szerblucfenyőt valaki ketté vágta. Karácsony, a szenteste előtt, a békésség egyetemes ünnepén, annak „tiszteletére” követtetett el ez a vandálság, gyilkosság, a pusztítás. R ohantunk a kertbe. Egyik szemünk sírt, a másik „csak” szomor- kodott. Picurka volt csupán vigaszunk, mert a vandalizmus igaz. Csakhogy nem a lucot érték a gyilkos fejszecsapások. Okozója, bár ismeretlen, de tette,, fejszéjének csapásai ott ., éptp. - ékt£lenked,nek-most is, a koreai, jegenyeTeityö-.tivzswu.Kettévágták, gyönyörű, selymes fényű tűlevelei, törzscsonkjának darabjai szerteszét hevertek a kertben. Feleségem, aki szülője, féltője, óvója, gondos pátyolgatója a kert minden élőlényének, sírt. Keze munkájához, értelméhez, a fenyő, a természet szeretetéhez, fűződik itt minden. Minden nap látjuk a gyilkosságot ért fenyőt. Látjuk, érzékeljük a vandalizmust. És ott bujkál bennem: vajon megismétlődik-e? Fel lehet-e készülni a félelmekre? Felkészülhetünk-e rá, mi emberek az emberekkel szemben? Félelmeink, különösen az idősebb generációnak, annak, amelyik saját bőrén tapasztalta ezt, megalapozottak. A történelem, a tények történelme. Megélte és átélte, ki így, ki úgy az 1945 előtti esztendőket, a zsidó- és cigányüldözést, a deportálásokat, 1945-öt, a málenkij robotot, az erőszakoskodást, a felszabadulást követő reménykedés esztendeit, a rá félelmeket hozó Rákosi-érát, a meghurco- lásokat, a deportálásokat, a koncepciós pereket, 1953-at, a reménykedés óráit, a rákövetkező retorziókat, az 1956-os, embert, gerincet próbáló időket, a konszolidálás esztendeit, élvezte a legvidámabb barakk előnyeit, az állampárt és pártállam szétesését, a hatalomátmentési manővereket és most a pártok harcát. A közember kapkodja a fejét: mi vár még rá, mi jöhet még, hol vannak az igazi megváltók, a szavahihetőek, akik csupán annyit ígérnek: emberek itt béke, biztonság, nyugalom lesz. És nem kell többé félnetek a leszámolástól, attól, hogy egyáltalán mertek élni, s tisztességesek maradni a múltban. De ezt garantálják is! Félünk. Félünk a koreai fenyőt ért fejszecsapás tulajdonosától! Félünk a magát homo sapiensnek tartott emberformától, akinek kezéből elszabadulhat ismét a pokol, s vér folyhat itt és most, s odavész minden remény, amely a kibontakozó demokrácia szellemében, irányában, méhében fogan. Vajon kell-e félnünk? Igen. Legalábbis az egyesek szájából elhangzó tüzek hallatán igen, akik nem csupán azt követelik, hogy a bűnösök számoljanak el, hanem, hogy Magyarországon tízezrek álljanak fel székükből, s adják át helyüket. Kinek? Kiknek? És miért? És milyen jogon követelik ezt? Ki hatalmazta fel őket erre? Mert manapság divat, hogy a nép nevében szólnak. satározások, tisztességtelen egyezkedések folynak az embeC rek feje felett. Hatalomváltás készül. Átlátni e szövevényes úri huncutsággal, politikai manőverekkel szőtt hálón aligha lehet. Egy-egy elejtett dühödt hangból viszont szükséges következtetni. Isten mentsen meg a hamis prófétáktól, és próféciáktól. Nem a pártok versengéseiről, vereségeiről és győzelmeiről szólok, hanem félelmeinkről és reményeinkről. Szeretnénk, ha most és a jövőben az egypárti diktatúrát, ne váltsa fel többpárti. Renddel, békével, megértéssel, megbékéléssel, emberarcúságával érkezzék el az igazi, a hőn óhajtott demokrácia. Ez az európaiság. Kirekesztések nélkül. Minden megkülönböztetés nélkül. Legyen valóban a legfontosabb, a nemzet sorsa. Ennek kell alárendelni mindent. Ha valljuk és hisszük, hogy a haza mindenek felett! — akkor ezt így valósítjuk meg. Legyen vége végre mindenféle félelemnek, vandalizmusnak, az egymásra acsarkodásnak. Ne arassanak győzelmet a fejekben és a szívekben soha többé a hitleri és a sztálini torzszülemények, amelyek emberi korszakokat mételyeztek meg. Uram, jöjjön el végre a te országod, ahol a megbékélés uralkodik az emberek között. p ^ II! Kaiét 1990. március 10. ________________________________________ J7ÚTi • - - ______________________________________________________^ bA nifljSyaiTJSSZay hétvégi melléklete —a——
