Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
Vidben maradt remények R égi épületeket keresek Tiszaviden. Azokat, amelyek lexikonba kerültek kivételes értékük miatt. A Szabolcs-Szat- már megye műemlékei című kötet öt tiszavidi népi építészeti emléket tart számon. Nézzük. A Jókai u. 4. alatti lakóházról azt írja a lexikon: favázas, sövényfalas, zsindelyfedésű. Elbontották volna? Vagy csak nem az a bádogtetejű az? Akkor már nem az eredeti. Barangolunk Petróczky Ferenccel — aki a református egyház gondnoka, pénztárosa, mindenese itt — a falu utcáin. Megszólít egy fiatal nőt a Szabadság utcában. — Hányas számú ház ez, ahol laknak? — Mit tudom én — hangzik a városi embernek szokatlan válasz. Olyan kicsi már Tiszavid, hogy az olvashatatlan, megvakult utcatáblák helyére akár ki se kell tenni az újat — nincs is. Elveszítette jelentőségét a házszám. — Itt, ahol állunk, ebben a sarokban 63-an laktunk — mutat körbe az utcavégi zugban egy kedves asszony (— a nevemet ne tessék kiírni az újságban), most az egész utcában nem lakunk annyian. Keressük a Szabadság utca 31, 32, 34-es számú házakat. Vannak itt ugyan régi házak, de nem lehet azokat a lexikon leírásai alapján azonosítani. Például: ,,az egyik fakéményes volt, a másikat sávos vakolat díszítette.” A 34-es házszám alatt valaha 3 ház állott, s abban 6 család lakott. Most új, sátortetős épület van, az ivóvizet vezetéken hozzák. — Jaj, valamikor de más volt itt a világ — sóhajt fel az asszony —, itt van a Tisza a kertek alján, arról hordtuk a vizet. A fúrott kutak vizét csak az állatok itatására használtuk. Nagy lapály volt itt a Tisza-part, olyan mint az ugornyai, gyerekkorunkban lejártunk fürödni. Most törőpartja van itt a folyónak. Még a Tisza is megváltozott. Az egykori nagy családok emlékei, a tágas udvarok, a felső és a hátsó ház itt-ott még megvan, de azt a régi szépnek mondott világot, csak az idősek emlékezete őrzi. így aztán nem csoda, hogy tiszavidi találkozásaim egy része a múlt megidézése volt. — Mindig is nemesi famíliáké volt a vidi határ. 20-22 holdas gazdák voltak itt, — mondja Petróczky Ferenc — magunk a Petrócz- kyak is, azután a Bogátifamília, a Péterek, Vargák, Dávidok — ez utóbbi ősi ellentétben a szintén régi nagy Szécsicsaláddal. Nagy gyümölcsösök voltak, főzték a pálinkát, fogyott az ital, azután megtörtént, hogy vér is folyt, villával, kaszával mentek egymásnak. Gyakran a lányok miatt... Kis emlékezet-megerőltetéssel sikerült felidéznie Ferenc-bátyánk- nak az egykori fiatalság hangulatát. Szelíd voltakocsmázás, módjával ha ittak, de jókat vigadtak. — Hol van az az idő — töpreng el egy pillanatra Ferenc bácsi — manapság nagy a közömbösség, a magábazárkózás, az emberek visszahúzódnak, nemigen foglalkoznak sem a más, se a közösség gondjaival. Hiszen nem volt ez mindig így, amíg önálló volt a falu. Volt a falunak még óvodája is, volt itt iskola, alsó- és felsőtagozatosoknak, a művelődési házban műsoros esteket tartottak. Olyan öltözője volt a művelődési ház „színháztermének", hogy abban rendszeresen fogadtak művészeket még Budapestről is. Minden megváltozott, ahogy a törvényt végre kellett hajtani: a szomszéd Tiszaszalká- ból nagyközség lett, Videt odacsatolták, elment Vidről a tanács, nincs óvoda, üresen áll az iskola, a kultúrházat kiadták kispuskalövészetre. Volt egy nagy vihart kavaró intézkedés: pár esztendeje amiatt tört ki Tiszaviden tiltakozás — szerkesztőségünkbe is érkeztek a közbenjárást sürgető levelek — amikor szintén felsőbb parancsra el akarták venni Tiszavid nevét, hogy azontúl Tiszaszalkának neveztessék. A hivatalos szervek eltávolították a falu szélét jelző táblákat. De megindult erre az aláírásgyűjtő akció, ha már mindent elvittek, legalább a nevét őrizhesse meg ez az ősitelepülés. MagaPetrócz- ky Ferenc volt az egyik szószólójuk, meg Lipcsei Bertalan, a volt párttitkár, ő gyűjtötte az aláírásokat. Mindent megmozgattak, elmentek a legmagasabb pártfórumokig, hogy a méltóságában megsértett nép kívánsága teljesüljön; ne olvasszák be őket teljesen Tiszaszalkába. A táblák visz- szakerültek, de valahogy megváltozott a falu élete. Az emberek talán belefáradtak, hogy annyit kellett kiabálniuk a maguk igazáért. — Nagyobb része nyugdíjas a falunknak — magyarázza Petróczky Ferencné, Juliska néni, aki a váratlanul érkezett vendégeket az éppen kisült, friss, finom, szilvalekváros csőrögével kínálja, a beregi ember közismert vendégszeretetével. — Én nem tudom — gondolkodik el — hogy lesz-e aki az érdekeit képviselje. Attól félek, hogy nem lesz. Egy temperamentumos fiatalember kellene, aki szót mer emelni a tanácsülésen, meg ott, ahol a sorsunkról döntenek. Dehát úgy látszik, egyelőre nincs ilyen... A mi fiunk is elment Nyírbátorba. Itt nincs perspektíva, a fiatalok szinte mind itt hagyják a falut. Szavait ékesen alátámasztja egy séta, a falu kihaltnak látszó utcáin. Elvétve látunk egy-egy csoszogó öreget, két cigánylány kószál céltalanul, hirtelen átvágtat egy kétlovas szekér, két cigányfiú hajtja a lovakat, az egyik kertben egy nénike szöszmötölget a frissen metszett ágakkal — egyébként csönd van. Feltűnő, mennyire hiányoznak a gyerekek. Délután van, az iskolások még Tisza- szalkán vannak. Egy falu — gyerekek nélkül — milyen élettelen. Szóba kerül a beszélgetéseken, hogyan lehetne valahogy jobban fejleszteni Videt. Főleg az idegenforgalomra gondolnak. Gyönyörű errefelé a Tisza, tiszta, jó a levegő. Felsétálunk egészen a töltésig: megkapó a hely érintetlensége. Mondják, újabban sátoros kempingezők gyakran kötnek ki a vízparton, bevásárolni bejárnak a boltba, olyankor találkozik velük a falu népe. Egyébként pedig az egyelőre még háborítatlan természet csöndjét élvezheti, aki itt ver tanyát. Bár sátrat sem muszáj verni, ha megvan a forint, nagyon sok az elhanyagolt, üres ház, melyből kihaltak, elköltöztek, akit érdekel olcsón hozzájuthat. Viszonylag kis ráfordítással lakhatóvá lehet tenni a régi technikával, de megbízhatóan készült és még sokáig jó állapotot garantáló épüleket. Ráfér már a renoválás a műemlék templomra is, megrepedezett falai megerősítésének eljött az ideje. Valaha nagy gyülekezete volt a refomátus egyháznak, mostanra a templom már túl nagynak bizonyul. A templom után az elhagyatott parókián ritka értékeket vizsgálhatunk meg: az aranyozott ezüst poharat, amit ma is használnak úrvacsoraosztáskor. Rajta az évszám: 1710- Lónyainé Guti Erzsébet ajándéka. Anyakönyve 1763-tól van a református egyháznak. Számos iratot őriznek itt. Nemrégiben Amerikából érdeklődtek egy dokumentum iránt, amit itt találtak meg. S van itt egy különleges nagyméretű térkép, kár, hogy egyik sarkát az egerek már megrágták: a Tiszántúli Református Egyházkerület térképe 1912-ből, a Nagy-Magyar- ország határaival, Latorcafőtől Nagybányáig, lent jóval Temesvár alatt Versecz, az ország belsejében Tiszaroff az egyházkerület határai. Érdefnes volna a térképet megmenteni, sokszorosított változatát az oktatásban felhasználni. A múlt emlékeinek nyomába szegődve tiszavidi barangolásunkon mégis találunk egy igen szép házat. A lexikon így írja le: „Rákóczi út 16. Nagygazda-ház. Eklektikus jellegű vakolatdíszekkel. Épült: 1894". Ez az! Fehér fala megragadja a szemet, gyönyörködni lehet benne. Homlokzatán kétfelől piros virágmotívum, középen koszorút formázó két babérág, benne az építés évszáma. Szerencsére épp a kertben tesz- vesz a házigazda és a felesége, így aztán nem kell félni Bogártól, az eleven házőrzőtől. Megnézzük a házat kívül-belül, tisztára mintha egy múzeumfaluban járnánk, első ház, hátsó ház, a tornácon a szuszék, azután a méhes, tyúkülő, tengerikas. Helybéli múzeum szerepét is betölthetné minden változtatás nélkül. — Hiszen ez csak egy öreg épület — szól a házigazda id. Varga Ferenc, ahogy megkérjük, hogy lefényképeznénk a házát — Öreg, akár jómagam... N agy meglepetéssel halljuk, hogy immár 80 éves, éppenhogy letagadhatna belőle vagy tízet. Elöregszik a falu, hallottuk itt is, ott is. Kevés gyermek születik, „uralkodik” az egykeszemlélet, viszont egyre több a cigányok száma. Lehet, hogy el fog tűnni a régi Tiszavid? Mint Juliska né- nénktől hallhattuk, akkor- volna remény, ha egy temperamentumos fiatal kezébe venné a falu sorsának rendezését. Minthogy ők, a vidiek is a világon vannak. Van remény? Nem tudom. De a falu szélén láttam két szép új házat Nyíregyházán, vagy Pesten is állhatnának. Erkélyes, boltíves, szép faragott balkonnal. Úgy mondták, mindkét házat vidi lányhoz odanősült fiatalember, illetve családjaik építették. Az egyikben már laknak, három gyerekkel. A másikba most fognak beköltözni... Baraksó Erzsébet Képünkön: A nevezetes, múzeumi értékű ház id. Varga Ferenc és felesége portáján II Kelet1990. március 31. ____ maff^pfipcT^ ______________________________________________ 11 A WMüjamrMqi HÉTVÉGI MELLÉKLETE
