Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
1990. február 24. || Kelet A __"tappers?! HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 A Tisza és a Szamos ipszi- lonjában, a Ti- szaháton húzódik meg szerényen Szatmár- cseke. Ez a vidék minden év- _______________szakban változatos arcát mutatja, bár mostanság inkább fakók errefelé a színek. Hol a köd homályosítja el a kontrasztokat, hol a télinek már kései hó szállingózik, hol a tavaszinak még korai eső veri-áldja a földet. Itt, a „leszólt” vidék legkeletibb szegletében mindig is színtiszta, ősmagyar református nép élt. Nótás kedvű, mesélős, dolgos. Máshol is a temető a leghidegebb hely, de még megborzongva, könnyfutotta szemmel sétálgat az ember a „fűtül való fák”, a csónak alakú, barokkos profilú emberarcú fekete fejfák között a csekei temetőben. Sok van belőlük, nyomasztóak is nagyon a tölgyfarönkből faragott öles oszlopok — az örök nyugvóhelyet őrzik. Nincs párja Európában. Kölcsey síremléke vakít a maga fehérségével. Petőfi annak idején sokszor elzarándokolt ide. Akkor még nem jelezte sem kereszt, sem felirat a sírhalmot. Költőnk így is mindig odatalált. Szerinte ahol Kölcsey teste pihen, ott a magyar ember szíve nagyobbat dobban. Vannak itt persze modern, divatos házak, de akad még szerencsére egy-két rédelyes tornác, ahol a gyenge nap — csakúgy, mint egy századdal annakelőtte — szárítja a csöves kukoricát, vagy ahogy erre hívják, a bokros máiét. Ebből készült a jóféle puliszka... — Kölcseyn kívül nincs nekünk semmink — kezdi a falu bemutatását kissé keserűen a közös tanács vb-titkárhelyettese, Baráthné Komár Anna. Szerencsére az emberekben, a gyerekekben él még a Kölcsey-kultusz — csatlakozik szavaihoz Varga Erzsébet tanácselnöknő. Bár az a szép szokás, ami a 70-es években élt még, hogy a gyerekek az iskolában a napot minden reggel a Himnusz eléneklésével kezdték — már csak szunnyadó hagyomány. Bensőséges ünnepségekkel emlékeznek meg az évfordulókEz az ország az ö hazájuk is ról, melyet a falu apraja-nagyja sajátjának érez. Túristvándiban és Szatmárcsekén nem több, mint két és fél ezer ember él. Mindkét település elöregedni látszik. Egyre több fiatal kényszerül elköltözni innét, de még a megyétől is minél távolabbra—a munkalehetőség, a boldogulás reményében. Vannak érdeklődő városiak, akik no nem nosztaligából, hanem megélhetési, gazdálkodási szándékból „elő lépnek" csekeivé, istvándivá. A gazdátlan házakat, ahonnan kihaltak, a tanács értékesíti. Meglepően magas áraik vannak, egy ún. kétvégű parasztház 250-300 ezer forint. Értékét a telek, a kert, a termő gyümölcsfák emelik. Bár a munkavállalási lehetőségek itt és a kömyéke’n is igen korlátozottak, az idevalósiak mégis inkább csak kiegészítésképpen háztájiznak. Az állattartással egyre többen felhagynak, de az almában még bíznak. Bölcsőde nincs. Persze minek is, hiszen nőknek való munka szinte alig akad, meg aztán aggasztóan kevés gyerek születik. Ebben az évben eddig tíz halálozásra három születés jutott. Az egészséges ivóvízellátás, a csatornázás, a szemételhelyezés viszonylag megoldott. A szennyvíztisztító a távlati tervek között szerepel. Ha lenne elég pénz... A ravatalozó megépítése már halaszthatatlan volt, a tanács és a lakosság közösen állja a költségeket. A tanácselnöknő 22 évig óvónő volt, de persze a testület tagjai is érzik a szorítást a családok kiadásai körül, segítenek hát, ahol csak tudnak. Részt vállaltak az tanévkezdés, az óvodai és a napközis étkeztetés, sőt a tízórai költségeiből is. Egy évre 28 millió forint áll mindössze rendelkezésükre. Nincs annyi pénz, amennyi önmagában a segélyezésre elegendő lenne. A faluban szinte mindenki rászorulna, az átlagjövedelem négyezer forint körül van. A megyében elsőként itt foglalkoztattak közmunkásokat, és bevonult a szóhasználatba egy új rövidítés, az mns. Jelenleg huszonegyen részesülnek munka- nélküli segélyben, pedig még csak február van. Az áruellátással általában elégedettek lehetnek a lakosok. Ha tartós fogyasztási cikket akar valaki vásárolni, megrendelheti azt is a helyi üzletben. A nyár, a környék egyedülálló szépsége, a nevezetességek egyszerre több buszra való gyereket vonzanak. Sátrat vernek a vadkempingezők, megjelennek a hátizsákos országjárók, a Tisza-túrások, megelevenedik az élet. A politikai történések még ilyen messzire is beszivárognak a midennapok világába. Meggondoltabbak, kritiku- sabbak e tájon az emberek, hisz mindenki ismer mindenkit. Tudják, ki honnan jött, kije, mije volt — a nagyapáig visszamenőleg. Gyanakvással, hitetlenkedéssel fogadják a most jelenktező közéleti hullám-^ lovasokat. Eddig hol volt? — teszik fel konkrét esetekben a kérdést. Rendkívül tájékozottak még az idősebbek is, akik élettapasztalataikkal, életútjuk- kal vetik össze a ma országot rengető, mindennapi életüket meghatározó jelenségeket. A túristvándi öregek klubját már akkor a helyi pártház helyiségeiben hozták létre, amikor még híre-hamva sem volt az állampárt visszavonulásának. Tizenhat, főként magára maradt 70- 80 éves megfáradt, megőszült ember tölti el itt beszélgetve az idejét, kap meleg ételt. — El vagyunk kenődve, semmi jövőt nem látunk, bár nekünk már csak a jelen a fontos - néz fel kézimunkájából egy néni. Egymás szavába vágva sorolják, mi mindenre nem futja a nyugdíjból. Van olyan, aki 3500 forintot sem kap. Nem tudják, mit vessenek, ültessenek, hiszen a családnak már olyan kevés kell, a kert meg nagy. Félnek, nem tudják majd eladni azt, amiért megdolgoztak, vagy ha mégis akadna vevő, csak ráfizetnék. Azt persze, hiszen egész életükben a földből éltek, nem bírják nézni, ha „eszi a kertet a gaz”. — Kedvünk is van pedig, van hely, még erő is akad talán, de mit termeljünk és megéri-e? — kapcsolódnak be mások is a panaszáradatba. Szerintük az országos vezetés hibáztatható a létbizonytalanság miatt, de ők leginkább az értékesítés gondjait érzik meg. „Sok kézen-közön megy át minden, mindenki lefölözi a maga hasznát”. Fájdalmasan mesélik, hogy gyerekeik a városban drágán veszik meg a gyümölcsöt, zöldséget, itt meg megrohad. A választásoktól nem remélnek semmit — ez cseng ki a szavaikból. Aggódnak a rengeteg külföldi hitel miatt, pontosan tudják a közelmúltban felvett dollármilliókat. Azt viszont nem, miből lesz visszafizetve és egyáltalán ki és hová teszi azt a töméntelen sok pénzt? Azt miért nem mondják meg, mennyit „tudtunk már le” belőle? Ha valaki, hát ők tudják— hisz termelők —, mit mennyiért lehet előállítani. Nem értik például a hús árának ilyen tempójú emelkedését. Kimérik háznál 130—150 forintért kilóját, s még így is van rajta haszon, hát akkor meg...? Már előre megjósolják, Pillanatkép a templom előtt el is készültek rá, hogy ezt be is fogják tiltani. „Legfeljebb ütnek rajtunk még egyet. ” Vagy itt van a vízdíj. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy a falusi ember közműfejlesztési hozzájárulást is fizet, több ezer forintot, csak azért, mert a kapuja előtt megy el a víz. Vajon a régi világban volt-e jobb vagy most? Nehéz volt akkor is, ám most se jó. Akkor beszolgáltatás járta, gyerek is volt a házak körül bőven — de a feladatokat is megosztották egymás között a családtagok — és volt vásár. Ha valamire szükség volt, elvittek a piacra egy libát és megvették az árából, ami kellett. Ma is meg lehet élni éppen, mert az ember életösztöne úgyis felülkerekedik a nehézségeken, de „ideg az egész”. Most minden kiszámíthatatlan, tervezhetetlen, bizonytalan, ami ma 48, holnap lehet, hogy 56 forint Ennek a generációnak végső elkeseredését egy néni fogalmazta meg, aki csak ekkor az egyszer szólalt meg: — Én nem tudok adakozni a ravatalozóra sem, ha eljön az idő, majd lefekszem a kert végébe... Felváltva, vég nélkül ontják a sérelmeiket, gondjaikat és gondolataikat a világról. Úgy nézik az országot, mint a vetés állását. Akkor is bírálják, ha nem az övék, csakhogy ez az ország a csekeiek, istvándiak hazája is, már megtették érte a magukét. Joggal néznek hát mindent, ami itt történik, a gazda szemével. Az egyik bácsi tréfás—vígasztalban jegyezte meg búcsúzóul: nem lesz itt semmi baj, ha holtig élünk. Csak osztaná áldását az ég... Szőke Judit Valóságunk közelképben .dtslübnsl ziili, ■ ' -.h " \ V (UidnoTO Hát én immár... Ésik Sándor I mmáron csak egy szűk hónap van hátra a nagy megmérettetésig, amikor kiderül, melyik az a fél tucat igazi a több mint ötven pártból, amelyik az elkövetkező esztendőkben remélhetőleg új arcot ad hazánk politikai életének. A választási harc itt-ott komédiába hajló vitustánccá fajult, és nem kivétel ebből lapunknak a negyedik oldala sem, amelyen olykor sértések helyettesítik az érveket. Az állampolgár kapkodja a fejét a nagy ka- valkádban. Hagyományok híján alig akad olyan ember, aki biztos érzékkel igazodna el irányzatok és ígéretek között. Szimpátiájáért mindent megmozgatnak jobbról és balról, valamint középről. De vajon mi van bal oldalon és jobbon, hol a közép? Az-e képviselőjelölt, akinek látszik, vagy látszani szeretne? Ó, bárcsak olyan egyszerű lenne, mint a virágénekben: „Te engemet, én tégedet, virágom, virágom”. Mert bizony legtöbben megakadnak annál a strófánál, hogy „hát én immár...” * Dolgozatom témájának kifejtésében meglehetősen akadályoz, hogy a megye pártjainak nagyobbrészt egyetértő határozata szerint a lap ebben az időszakban pártsemleges. El fogom tehát kerülni, hogy bármelyiküknek ártó, vagy bármelyiküket sértő utalást tegyek. Még a neve sem fog előfordulni egyiknek sem. Ezek után vizsgáljuk meg mindenekelőtt azt, hogy ki számít bal- és jobboldalinak? Messziről hozom a példát, nehogy valaki magára ismerjen benne, de még csak „ingnek” se tekintse egyetlen jelölt se, mert nem a választandóknak, de a választóknak írok. Papp Zsolt, neves publicista tartott egyszer előadást, a két évvel ezelőtti rendszer középvezetőnek számító politikusainak, amerikai útjáról, ahol lévén szociológus, elsősorban a társadalom tagozódását vette szemügyre. Emígyen osztályozta az amerikai polgárokat: „Nagyon konzervatív, nagyon jobboldali az, akinek szülei az első telepesek között a Mayflower nevű hajóval érkeztek, ő maga a Harvar- don végzett, valamivel fiatalabb felesége van, három vagy négy gyerekkel, a kertvárosban lakik úszómedencés villában. Ha valaki mondjuk ír, vagy lengyel szülőktől származik, és csak a Yale-en végzett, netán elvált,... az kezd behúzódni középre. Van egy kis t ? rí i n I t v •. néger vér a következőben? Esetleg első generációs újgazdag, és dagad a melle sikereitől, de még nincs pénze Cadillacra? Az megint odébb van a skálán." Baloldali pedig... ezt is elmondta az előadó, de ennek felsorolásától most eltekintek, próbálja tovább kisebbíteni mindenki a kisebbítendőt. Tartok attól, hogy mifelénk nagyon kevés embernek van oka magát a jobb szélen hinni. Nagyon kevésnek, de azt is hiba lenne feltételezni, hogy egyáltalán senkinek. Egyes becslések szerint az USA-tól és más fejlett országoktól fél évszázadnyi a lemaradásunk. Behelyettesíthető azonban réteg a rétegbe. Nálunk is megvan felső, közép és alsó, sőt ezeken belül még további szeletek. Tegyük hozzá, hogy az említett amerikai példában sem a két szélsőség képezi a többséget, a társadalmi közmegegyezés záloga az igen széles középréteg, amelynek se kedve, se oka, se ideje nyugtalankodni, elégedetlenkedni, legkevésbé tüntetni és sztrájkolni. Nálunk viszont a két szélre került emberek és családok létszáma jócskán felülmúlja a középét, és ez a polarizálódás szükségszerűen vezet el az elégedetlenkedéshez. Vegyük szemügyre a statisztikát (a KSH megyei hivatalának szívességéből): 1988-ban a 200 ezer keresőből — nincs benne a számban a magánszféra népessége — 65 százalék sorolható a munkásosztályhoz, ennek a 65 százaléknak a 12 százaléka mező- és erdőgazdasági dolgozó. 11 százalék a nagyüzemi parasztság, 9,9 százalék dolgozik értelmiségi munkakörben, és 14,7 százalék alkalmazott, szellemi munkás. Amikor az volt az érdek, hogy a munkásosztály vezető szerepét számossága is bizonyítsa, szükségképpen soroltak csoportokat el és oda. így ezek a számok másként mutatnának, ha nem osztály, hanem rétegtagozódást tárnánk fel. Elgondolkodtató például, hogy a vállalkozók egyik megyei reprezentánsa úgy tudja, legkevesebb 13 ezer magánvállalkozó van a megyében, és ezek közül 800 már társas vállalat formájában, tehát kft., vagy betéti társaság keretei között igyekszik boldogulni. A másik dolog pedig, ami szintén arra int, hogy óvatosan kezeljük a statisztikát, elég körbeutazni a megyén és látszik; itt bizony dominál a paraszti létforma. A tsz-melléküzemben varrogató asszon/műszak után hazamegy és megéteti a disznót, megfej... tehát korai volt a munkásosztályba sorolni. A felsorolt észrevételek természetesen nem elenge- dőek ahhoz, hogy új rétegtérképnek akár csak a körvonalai is felrajzolhatók legyenek. Talán majd most, a friss népszavazás alapot adhat arra, hogy új képet fessünk magunkról. Valamirevaló párt azonban már most sem mulaszthatja el, hogy legalább „belső használatra" ne becsülje fel, kikre számíthat. És itt következik a következő csapda. Ennek magyarázatához ismét utazásra hívom az olvasót, de ezúttal csak Nyugat-Európába. Megmagyarázhatatlan jelenségnek tűnt sokáig, hogy a hatvanas-hetvenes évek virágzó szociáldemokráciái miért trokolltak újkonzervatív hullámba, és miért van mélyrepülésben szinte az egész fejlett világban a szociáldemokrácia. Mint sok minden másban, itt is a szociológia derített fényt a titokra. A nagyipari munkásság ugyanis egységbe volt kovácsolható abban a kérdésben, hogy javítani kellene körülményeiket, sőt utcára lehetett vinni őket, a sztrájkfelhívásra is egységes igennel válaszoltak. A munkásság... A munkás azonban, így egyes számban, és egyes egyedül a szavazófülkében, nem szavazott a munkáspártra. Árulás? Dehogy... Nincs munkás, tőkés, értelmiségi és paraszt. Azzá csak lesz az ember. Születni embernek születik. Az ember pedig az afrikai dzsungelben, és a New York-i luxuslakásban is lehef'VV-- i. >*'- • i t: / h '. V ' '.'S.' 1 '/ *• » l.l S tőségei szerint él, de döntéseiben vágyainak rabja, az alsó középosztálybeli a felsőből valóra szavaz, a felső, a még feljebb lévő osztálybélire. Hogyan fordítható ez le a mi viszonyainkra? Lássuk előbb a bizonyítékot, hogy mi sem vagyunk különbek. Vajon nem nálunk épülnek a nagy családi házak, hogy a család továbbra is a nyárikonyhában lakjon? Vajon nem mi verjünk OTP-kölcsönbe magunkat, hogy a legszebbnél is szebb legyen kerítésünk? Vajon nem vágyunk mind, egytől egyig, hogy gyermekünk többre vigye, mint ami nekünk sikerült? Vajon hol van még annyi első generációs értelmiségi, mint e hazában és e megyében? Az átlagválsztónak — ilyen persze nincs, de valamivel, valakivel számolni kell — az a jelölt szimpatikus, aki a viszonyítási csoportból való. így jelöli a szociológia a vágyott réteget. Nemcsak a személlyel van így, de a párttal is. Ez a magyarázata tehát Reagan és Thatcher évtizedes konzervatívuralmának. L ehet-e egyáltalán jóslásokba bocsátkozni? Egyáltalán érdemes-e? Végig nem gondolt stratégiával választási küzdelembe indulni nem egyszerűen felelőtlenség, hanem kalan- dorságis. Saját magának is ellensége mindenki, aki most reflektorfénybe áll, mert ha letessékelik a választás után a politika színpadáról, másnap is találkozni kell majd az emberekkel. A komoly párt mindenekelőtt attól komoly, hogy egyáltalán párt. Ennek pártállástól független definíciója a következő: azonos érdekű emberek tömörülése érdekeik kifejezésére, érvényesítésére. A mi ötven országos pártunkból nagyon kevés — egyes vélemények szerint egy se — járta végig ezt az utat, vagyis alulról nem volt érkezése felépülni. A kérdés csak az, hogy amelyik emígyen felülről megcélzott egy csoportot, az jól látta-e, hogy valóban csoport-e az a népesség? Azonos érdekű emberekből áll-e? Vagy pedig kacsintgat erre a csoportra is, meg arra is, gyanakvást ébresztve mindegyikben: „Hogy kerülök én azzal az emberrel egy pártba?” A függöny mögött mindenki egyedül lesz. Ma senkinek sincs oka áthúzni a cédulát, és ráírni: elég volt. Szavazni kell! A felelősség mindazonáltal óriási. Fejünkben visszhangzanak a jelszavak, szemünk előtt viliódznak az ígéretek délibábjai, tudatunk határozatlan. Nem csoda, válaszúihoz érkeztünk. \ i i / v }.>, i_ , .... j . j ■ , » i : v i j'
