Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

aKM vendége Tirpákok tanítója Film M ■■ ■ ■ ■ // ■■ ■ ■ Ez is őrület, az is őrület Galambősz haj, aranykeretes szemü­veg, tiszteletet érdemlő ember. A harmincvala- hány évvel ezelőtti kis­diák szemében semmi sem változott. Beval­lom, olyan titkok tudó­jának tartottam már akkor is, ami csodákat ébresztett. A jakusbo- kori tanyai iskola dur­ván faragott padjaiba a tolltartó és a tintásüveg birodalmában sok fénylő szemet baboná- zott meg. Mesélt a far­kasról, énekelt a szaj­kóról — mindezt szlo­vákul. Dr. Katona Ottó már tíz éve nyugdíjas tanár, de még ma is ott áll a katedrán, utolsó mohi­kánként küzd azért, hogy feledésbe ne merüljön nagya­páink nyelté. —- Tájakon és éveken átívelő pá­lyámnak akadtak csalódásai, de megkapó mozzanatai is — kezdi a beszélgetést. — 1947-ben Pozsony­ból akaratlanul kitelepített magyar­nak lenni igazán nehezen „tűrt” élmény. A személyiségemet érintő hegek gyógyíthatatlanok. De meg­tanultam, legalább másokkal legyek emberibb. Még korábban sikerült Kassán a téglagyárba összezsúfolt zsidók közül hat felnőttet kimente­nem, akik még ma is élnek. Kálmán Márta Örökség című könyvében meg is írta ezt a történetet. S hogy miért vállaltam a nagy kockázatot? Talán úgy fogalmaznék, a belső motor, a fiatal szív dacos akarása volt, amely bizonyítani akarta, mit is ér'af efnhér'há magyápr '■ e Élete kassai állomásának másik meghökkentő pillanata volt, amikor az előző évben még magyarul, s kö­vetkezőben már szlovákul kellett ta­nítania a gyerekeket. Elképzelhető, mekkora döbbenetét jelentett a tör­ténelemnek ez a fintora mindany- nyiuk számára — küzdve a nyelv­vel, s a nem kívánt teljes fordulattal. Mint szlovák—magyar szakos hall­gató a pozsonyi egyetemen kezdett. De végül a tanulmányait Budape­sten fejezte be, majd Szegedre került főiskolai és középiskolai tanárnak. Az 50-es évek második felében „a szlovák nyelvoktatás folytonossága érdekében” helyezték Nyíregyháza környéki tanyabokrokba (Nagy- cserkesz, Jakus és Újteleki) tanítani. A gyerekek révén kapcsolatba került a szülőkkel és a nagyszülők­kel. A beszélgetések közben el­hangzó meséket, énekeket, tirpák szokásokat megfigyelte, iejegyezte. Készített egy ötezer szót tartalmazó összehasonlító szótárt. Ma is küzd és harcol, mert egyre kevesebben beszélik ezt a nyelvet. A körzetesí­tés, az „asszimilálódás”, a gyerekek leterheltsége, no és a „célirányos oktatáspolitika” nem kedvez a nem­zetiségi nyelvoktatásnak. Háttérbe került, s több helyim megszűnt, vagy csatlakozó órában van mód a tanítására. — Ma negyvenöt gyerekkel fog­lalkozom a nyírtelek-dózsaszőlői iskolában — mondja. — Nem kön­nyű őket óráról órára megtartani. S néha a kollégákat is győzködni kell a szükségességéről. Többször meg­történt, hogy bejön a szülő és azt mondja, nem engedi szlovákot ta­nulni a csemetéjét, mert matekból nem áll jól. Ma már alig lehet egy-két gyerek kiejtésén észrevenni, hogy hallott, szlovák szót a nagyapjától. S hogy miért vállalom ezt a küzdelmet? Itt áll Európa közepén ez a kis ország és a magyaron kívül nagyon kevés nyelvet tudnak az itt élők. Vélemé­nyem szerint nem szégyen a szom­széd nép beszédét ismerni, különö­sen ha egyesek nemzetiségének megőrzését jelenti. Van örömöm is: sokszor megesik, régi diákjaimmal találkozva szlovákul köszönnek vissza. De nagy élményem volt: amikor az egyik kukásautó mellett elhaladva szlovák dalt kezdett éne­kelni — a valamikor nem éppen jó tanuló — cigány fiú. Bízom benne, „ha én leteszem a lantot”, lesz a pá­lyámnak követője. Igaz, ez függ az iskola mindenkori vezetésétől. A tanítás mellett folytatta a gyűj­tőmunkát. Elsősorban a terület szlo­vák tájnyelvének nyelvtani sajátos­ságait dolgozta fel. Kizárólag a he­lyi nyelvjárás jellegzetességeit, el­térőjegyeit vette figyelembe. Hang­tan, szótan, és a ragozás vontakozá- sában készített egy dolgozatot — mely a- múzeumi füzetekben fog a közeljövőben megjelenni —, ebben az eredeti élő szlovák és az itt hasz­nált nyelvet hasonlítja össze. A „ko­fák és öregemberek" beszédében fellelhető tipikus és következetes eltérések ezek. Kiemelhető példa: a jó szlovákul dobri, dobre, megfele­lője itt dobruo. Megjegyezhető még az egy számnév megfelelője jeden, nálunk a „j” lekopott, s edno-nak mondják. Szinte mind a nyolcvanhárom bokortanyát bejárta, sok mesét, mondát, dalt gyűjtött. Ezek kiadása még várat magára. Kihalnak, akik beszélnek még tótul. A régi karak­terisztikus családok neveiket (To- masovszki, Marcsek, Bánszki stb.) a múltba néző önérzettel még vise­lik. Katona tanár úr tudását tolmács­ként is kamatoztatja. Nemrégiben Eperjes város tanácsának küldött­sége járt Nyíregyházán. Ő fordított. Tagja a Múzeumfalu Baráti Kör­nek, a Bessenyei körnek, a Kodály társaságnak. Szóval nem unatkozik. De mindemellett jut még kedvenc időtöltésére szabad perc: a festé­szetre és a szobrászkodásra. — Sohasem tétlenkedtem éle­temben. Sokat kirándulok, s<ha egy épület megtetszik, lefényképezem, amit utána itthon lefestek. Három hét alatt készült el ez a kis szobor — mutat egy hófehér márvány kis­plasztikára. — Ezeket saját szóra- kozásomra csinálom — fejezi be. Egy életút, egy számadás, mely göröngyökkel, sóhajokkal, örö­mökkel és boldogsággal vannak kirakva. Ottó bácsi — talán megen­gedi ezt a bizalmas megszólítást — nemcsak szavakkal, de tetteivel és szívével is tanított. Megmutatta, hogy kell küzdeni, s legyőzni a ,,mélységeket,” hasznossá válni magunk és mások számára. Dankó Mihály Könyvespolcunk ' A bolsevizmus egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy a „világforra­dalomhoz” elég, ha egyetlen ország­ban, a Szovjetunióban gyökeret ver a kommunizmus eszménye, onnan aztán majd átterjed a többi országra. Csakhogy ez a Szovjetuniónak titu­lált szövetségi állam még a közép­vagy a többi kelet-európai orszá­goknál is elmaradottabb képződmé­ny volt. Leninék végzetes illúziója volt, hogy egyszerűen csak átugor­hat ják a még alig elkezdődött polgá­ri fejlődést és átléphetnek a szocia­lizmus „fejlettebb társadalmába”. Még fokozottabban lehetetlen vál­lalkozás volt ez olyan kisebb köz­társaságok számára, mint amilyen a csuvasoké vagy a hasonló kisebb nemzetiségeké volt. Ezekre az or­szágrészekre valósággal rátelepe­dett a nyomor, az első világháború utáni ínség lehetetlenné tette a ki­bontakozást. De kik is ezek a csuvasokl Amo­lyan távoli rokonainknak tekinthet­jük őket. Keletifinn, török-bolgár és tatár vér keveredik ereikben; nyel­vükben — ha nem is a finnugor —, de a török-bolgár elem dominál, amely, mint tudjuk, hatással volt nyelvünk fejlődésére is. A Közép- Volga vidékén élnek, mintegy egy­milliónégyszázezren vannak. 1919 óta autonóm köztársaságba tömö­rülnek. És ki ez a Mihail Szeszpell A csuvas irodalom első nagy alakja, sőt megteremtője. A Szeszpel felvett írói név, ami csuvasul hóvirágot je­lent. Mint Cs. Varga István úja: ez a név jelkép: „a költő népének első hírnöke, a csuvas remények szószó­lója volt a kor viharában”. Mindösz- sze 24 évet élt (1899-től 1922-ig). Életútja népe sorsát jeleníti meg. Alighogy elvégezte a tanítóképzőt, a Csuvas Forradalmi Törvényszék elnökévé, majd a Csuvas Területi Igazságügyi Osztály vezetőjévé ne­vezték ki. Magával ragadja a forra­dalminak hitt átalakulás lendülete. Az elégedetlenkedő tömeg azonban felgyújtja a hivatal épületét, és Szeszpelt a gyújtogatásra való fel- bújtás koholt vádjával börtönbe zár­ják. így egyszerre szembesül a szo­ciális elmaradottsággal és a kommu­nisták bürokratizmusával. Végső­soron koncepciós per áldozata. Sza­badulása után elhatalmasodik rajta a gyermekkorából magával hozott be­tegség, a csofittuberkulózis. Harcol ugyan a Vörös Hadseregben, de le­szerelik. Élete utolsó éveit Ukrajná­ban tölti, ahová tömegével mene­külnek a csuvasok az éhhalál elől. Betegsége súlyos depresszióba ker­geti. Mind egyéni életét, mind népe sorsát kilátástalannak ítéli, ezért 1922. június 15-én önkezével vet véget életének. Költészete hű tükre életútjának. 1919-20-as versei tele vannak re­ménységgel: „Szárnyal a dal, a bi­lincset törő” — írja —, „pacsirta zeng fenn részegültefi”. Szinte min­den versében visszatérő motívum a napkelte, amelybe bele vetíti népe felemelkedésébe vetett hitét: „Fel­kel a nap, a csuvas szó széttöri bi­lincseit, s mint tűzben edzett acél, kemény lesz”. Naplójának tanúsága szerint egyértelműen kommunistá­nak tartja magát, ami valamiféle eu- fóriás hangulattal tölti el: „A prole­tariátussal együtt az élet urának hit­tem magam”. Szinte a mi Petőfink- hez hasonlóan hisz a világforrada­lomban: „Utad fölött... világtestvé­riség von szivárvány-ívet”. Ahogy MÉLTÓSÁGTELJESEN lassú lépések meghatározott koreográ­fiára, helyszín a Lenin-mauzóleum előtti tér, őrségváltásnak lehetünk tanúi, ahogy a filmszalag megő­rizte a látványt. Majd vált a kép, félrészeg férfi ül egy kerítés tete­jén sörösüveggel a kezében, és sokat sejtető hangon közli a néző­vel: nyikto nye atszusztvujet. így kezdődik Szirtes András filmje, a Forradalom után, amelyet a feb­ruár eleji szemlén mutattak be. Játékfilmnek hirdették a szóróla­pok, a mű egyfajta értelemben meg is felelt az előzetes minősí­tésnek. Játszott a néző türelmé­vel, meddig bírja a lazán kapcso­lódó, összefüggéseiben dekódol- hatatlan jeleneteket, s mikor áll fel, ellenállhatatlan vágyat érez­vén valami normális mozi iránt, így aztán — a film eleji bejelen­téssel ellentétben — egyre több lett a hiányzó, s egyre több az üres szék a nézőtéren. Mivel akadt még néhány kö­zönségelhárító film ezen a szem­lén, határozottan jólesett — ter­mészetesen kikapcsolódásként— beülni egy bulvármoziba, s meg­nézni Roman Polanski legújabb filmjét, az Őrületet. A lehető leg- szabályosabb krimi, semmi pszi- chocsavarintás, semmi lélektani bukfenc, mint az Iszonyatban vagy A lakóban, inkább a Kínai negyed az előzmény az életműben. CSODÁLOM POLANSKIT, micsoda következetességgel és vál­tozatossággal épít fel — az indu­lást, a Kés a vízben-t leszámítva — egy csupa szórakoztatónak szánt filmből álló életművet. (Nála még a Macbeth is azzá válik anélkül, hogy meghamisítaná Shakespea- re-t.) Nálunk talán a filmgyár hátsó bejáratán kellene besurrannia szé­gyenében, hiszen itt csak önmeg­valósító művésznek illik lenni, aki nyugodtan elfeledkezhetik arról, hogy a mozi olyan helyiség — az értelmező szótári meghatározás szerint —, ahol filmeket közönség előtt játszanak. Az Őrületet végignézve és túl­lépve a krimiizgalmon, a mozgó­képfertőzött nézőnek föltétien Hitchcock jut eszébe. Olyan hal­latlan pontos, világos az esemé­nyek egymásra következése, a figurák helye a cselekményben, az összefüggések rendszere, hogy azonnal a Mester példája sejlik fel. Truffaut annak idején büszkén vallotta, hogy számára példa és forrás Hitchcock, állítólag Polans­ki kevésbé boldog, ha művei kap­csán a krimi királyát emlegetik. Mivel egészen biztos vagyok benne, hogy a Kelet-Magyarországot nem olvassa, bátran hívom fel a kedves nézők figyelmét erre a nyilvánva­ló összefeggésre anélkül, hogy ezt értékcsökkentő tényezőnek tekin­teném. A történet Párizsban játszódik, ahová a központi hős, egy sebész­professzor megérkezik Ameriká­ból a feleségével. Az utazás fára­dalmait szeretnék kipihenni, de amíg a férj zuhanyozik, a feleség eltűnik a szálloda elegáns lakosz­tályából. Krimin edződött fantá­ziánk könnyen kitalálja a megol­dást, ám addig történik egy s más, ami izgalmat is, logikai játékot is kínál. A SEBÉSZT Hamson Ford ala­kítja, s ha az Indiana Jones-figu- rák nem is lehettek igazán alkal­masak színészi tehetsége megmé­retésére, Polanski most valódi bizonyítási alkalmat ad számára, s ő él is a felajánlott lehetőséggel. S itt kell közbeszólnunk egy meg­jegyzést a rendező magánéletével kapcsolatosan. Hogy finoman fogalmazzunk, Polanski nem ki­fejezetten családcentrikus egyé­niség. Csapongásai — néha a sors­tól kikényszerítve, néha magán- szorgalomból —csemegének szá­mítottak a hírlapírók körében. S erre az orvos alakjában megte­remt egy olyan egyéniséget, aki teljes ellentéte annak, amit ő maga a magánéletében megélt. A sebészorvos számára bizton­ságot csak a családi egyensúly adhat, egyébként tétova és ügyetlen, s ha a helyzet kényszerében túllép ön­magán, s egyéniségét meghazud­toló cselekvésekre vállalkozik, akkor azt a korábbi egyensúly visz- szaállításának kényszerítő vágya és türelmetlensége motiválja. Alak­ja így már nem a sablonkrimik figurája, hanem összetett, sokszí­nűén megformált jellem. Ford ezt az egyéniségétől némiképp távoli alakot minden gesztusában követ­kezetesen ábrázolja, egy pillanat­ra sem esik ki a szerepből. Először találkozhatunk Emma- nuelle Seignerrel (ő a pirosruhás nő), de biztos, hogy nem utoljára. Tánca az exkluzív mulatóban fe­lejthetetlen látvány. „Kígyó, kí­gyó!” — ahogy Latinovits-Szind- bád mondja Huszárik filmjében. Civilben egyébként Polanski fele­sége. AZ ŐRÜLETET nem fogják jegyezni az egyetemes filmtörté­netben. Nem egyéb, „csak” egy az igényes, egyszeri szórakoztatásra szolgáló alkotások közül. Kese­rűen teszem hozzá: mit nem ad­nánk a magyar filmgyártásban egy ilyen „csak”-ért. Hamar Péter Az ínség zsoltárai Mihail Szeszpel csuvas költő magyar nyelven kiadott kötete Ady szeretné feltömi a magyar, úgy ő a „csuvas ugart”. Az igaztalanul reá rótt börtön­büntetés után azonban már így vall: „megundorodtam a körülöttem nyüzsgő csinovnyikoktól”. Nem „új rend”, hanem az egyre határozottab­ban testet öltő pártállam bürokrá­ciája veszi körül. Bárhova néz, min­denütt éhezőket, beesett arcúakat, rongyosokat, vidékről menekülte­ket lát, akiken senki sem segít. Ver­sein egyre inkább a tragikus színek uralkodnak el. „Csupa ránc, csupa vér a hazám az idő keresztjén”. Népe szenvedését Krisztus-passió­ként éli meg, pl. Éli, Éli, Iámmá szabaktáni c. versében. A kereszté­ny motívumok egyébként át- meg átszövik költészetét. Saját életét is „Krisztus-koronás”-nak látja. Jele­nés c. versében maga Jézus kérdi tőle szemrehányóan: „Követni fél­tél?” bizonyára lelkiismeretfurdalás gyötri amiatt, hogy „forradalmár” korszakában elfordult a hittől. Élete ukrajnai szakaszában ex­presszionista képekkel jeleníti meg a bürokratikus hatalom torz világát: „Szuronnyal átdöfött bábuk: a célta­lan napok sora. Parancsot ád a Hiva­tal, rohamoz a szürke baka”. Szinte hihetetlen, hogy érzékeny lelke már ekkor a — két-három évvel a „Nagy Október” után is — világosan látja: hamis útra terelődött a „fejlődés”, a bolsevizmus elsorvasztja a szemé­lyiséget, a „szubjektív lételvet”. „Szél szaggatja az égi kéket, kutya­vonítás a csendet, vadul, mint lelke- met a szégyen, zokogok egy sövény mellett”. Idegen földön, oroszul írja egyik utolsó versét: „Szülőfalum már rég kitagadott, átok és gyász súlyával szívemen egyedül kóbor­lók tájról tájra most. Kinek nem vagyok ma már idegen?” Életében csupán tíz verse jelent meg nyomtatásban, posztumusz verskötete 1928-ban látott napvilá­got, mégis elévülhetetlen érdemei vannak a csuvas irodalmi nyelv megteremtésében. A népköltészeti formáktól — így a hétszótagos hangsúlyos verseléstől — hamar eljutott a legkülönbözőbb ritmikai és rímformákig. Méltatói Villon-nal, Rimbaud-val, József Attilával roko- nítják, képeinek expresszivitása, nyelvteremtő ereje miatt. * Verseinek fordítása most tetsze­tős kis kötetben látott napvilágot Egerben. A versek java részét Cseh Károly fordította, de Képes Géza vers- és Matuz Julianna prózai for­dítása is szerepel a kötetben, amely­nek szerkesztője Cs. Varga István, társszerkesztője Gennadij Ajgi. Cseh valósággal megszállottan pró­bálja magyarra ültetni Szeszpel ver­seit, nyelvi találékonysága az erede­tihez mérhető, különösen, ahol visszaérez az ősidőkre: „ólmeleg időben pang tovább e nép”. „Szíved az üst. Sziszegve forr, hévül a fém. Salakja olvad: színezüst”. Fordítói munkája joggal rászolgált a nemrég elnyert Szeszpel-díjra. Az ínség zsoltárai mégsem'csu­pán egy távoli, egzotikus nép sóha­ja. Szeszpel korai tragédiája, prófé- tikus látásmódja fényében értjük meg azt a folyamatot, amelyen átmentek a Szovjetunió nemzetisé­gei: hogy az ál-önállóság inkább gyötrelmet jelentett számukra, ezért olyan égő ma a vágyuk az igazi nemzeti azonosság elérésére. Szesz­pel verseiből értjük meg azt is, hogy — negyven évvel később — miért nem juthattak messzebbre a Szovje­tunió által útra indított országok — köztük hazánk sem -— a beígért „új társadalom” megvalósításában. Mert ugyanígy ránk telepedett az elmaradottság, a lelki-szellemi ín­ség, főleg pedig a pártállam büro­kratizmusa, az egyéniséget, a nem­zeti jelleget elfojtó, egyre emberte­lenebbé váló hatalom. így az ínség zsoltárai rólunk is szólnak, a közös közép-kelet-európai sorsról. Sőt — talán nem anakronizmus, ha ezt mondom — Szeszpel hetven évvel korábban hihetetlenül hitelesen és pontosan rajzolja meg annak a szel­lemi-társadalmi elszegényedésnek a képét is, amely korunkban, körünk­ben végbement: „Kopog a kondér, az üres ég, s a Holnap szeme is”. De mindannyiunké Szeszpel felemel­kedésbe, feltámadásba vetett hite is. Az az elfojthatatlan vágya, hogy „ostora szertebomol a kínnak”, hogy élhetünk még “embrien, embe­rien". Cselényi István Gábor 10 BnnuniuinnTth , 1990. február 24 ——— a wrayya» ui ai«) hétvégi melléklete ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents