Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
Az országépítésre koncentráltak Kalandozás a koalíciós korszakban Nyírbátorból indult Heinzelmann Emma kiállítása Koalíció, többpárti kormányzás, kék cédula... röpködnek a fiatalabb nemzedék számára ismeretlen, tehát titokzatos szavak a levegőben. Akik megélték, jó vagy rossz emlékeiket idézgetik; azok számára, akik a történelmet behatóbban ismerik, információt jelentenek. Valószínűleg ez utóbbiak vannak kevesebben. Rég volt, milyen is volt? S főként vajon milyen lesz az új koalíció? Vinnai Győző történésznek, a tanárképző főiskola történelem tanszéke munkatársának — ajci egyébként nem tagja egyetlen pártnak sem — épp ez a korszak a helytörténeti kutatási területe. Kérdéseimmel hozzá fordultam. • — A II. világháború utáni magyar történelem mely időszakát nevezzük koalíciósnak ? — Koalíciós korszaknak az 1944—48 közötti éveket nevezzük. Ez azt jelentette, hogy mind a parlamentben, mind a kormányban több párt képviselői foglaltak helyet. Ez idő alatt két alkalommal került sor parlamenti választásokra: 1945 novemberében, 1947 augusztusában. — Mely pártok szerveződtek újjá megyénkben, s milyen társadalmi támogatottságot élveztek? — Csakúgy, mint máshol az országban. nálunk is a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai (Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) voltak a legjelentősebb politikai mozgalmak. A szabolcs-szatmár-beregi térségben a Kisgazdapártnak igen szé- les bázisa volt, elsősorban a közigazgatási tisztviselők, a birtokos parasztok, de a föld nélküliek (cselédek, summások) körében is. Főképp akkor nőtt meg a népszerűségük, amikor a vallási, erkölcsi, családi kérdéseket felkarolták. Jelentős politikai erőnek számított a Szociáldemokrata Párt is, amely már a két világháború között tömörítetté a szervezett munkásokat és a kistisztviselőket. Főleg a megyeszékhelyen voltak erősek, a polgármestert is ők adták. A többi párt közül a polgári demokraták a városi értelmiségre koncentráltak, a Nemzeti Parasztpárt a földtelen parasztok szavazataiért küzdött, a kommunisták pedig a városi munkásság mellett a falu nincstelenjeit, radikális elemeit igyekeztek megnyerni. — Mikor tartották az első nemzetgyűlési választásokat? — A II. világháború utáni első választásokat széles választójog alapján 1945. november 4-én tartották. A választási eredmények azt mutatják, hogy megyénkben a baloldali pártok kevesebb szavazatot kaptak, mint országos viszonylatban, míg a Kisgazdapártra leadott szavazatok felülmúlták az országos átlagot (Szabolcsban: 62,2 százalék, Szatmár-Beregben: 71,4 százalék, míg az országos átlag 57 százalék volt.) A választások eredményét szerintem úgy kell értékelni, hogy a Kisgazdapártra elsősorban az értelmiség egy része, a földművelők nagy hányada és a vallásos nők szavaztak. A munkáspártok programját és ateizmusát idegenkedve, sok helyütt ellenségesen fogadták, nem beszélve arról, hogy megyénkben hiányzott az ipar, ezzel együtt a szervezett munkásság. — Hogyan működött a választások után a többpárti kormányzás? — A választások után a parlamentben a Kisgazdapárt abszolút fölényre tett szert, de fölöttébb elgondolkodtató, hogy parlamenti többségét a végrehajtó hatalomra nem tudta kiterjeszteni. A koalíciós kormányzás a gyakorlatban úgy működött, hogy a legfontosabb kérdésekben vagy a parlament döntött, vagy a pártközi egyeztető tanácskozásokon született valamilyen kompromisszum. A forrásokból kideríthető, hogy a koalíciós partnerek leghevesebb összecsapásai a tulajdonviszonyok, a földosztás végrehajtása, a közigazgatás reformja, a kötelező hittan eltörlése, illetve a fakultatív vallásoktatás bevezetése és az egyházi iskolák államosítása körül zajlottak. — Mi indított mégis az 1947-es választások kiírására? — 1946—47-ben olyan események történtek, amelyek a koalíció két pólusán található kisgazdák és kommunisták között kiélezték az ellentéteket és kormányzati válságot okoztak. Ilyen volt, hogy a koncepciós pernek tekinthető köztársaságellenes összeesküvés következtében képviselőket zártak ki a parlamentből... Fontos kiemelni, hogy a nemzetközi helyzet sem volt éppen koalíciópárti. A hideghá- robú kibontakozásával párhuzamosan a sztálini Szovjetunió egyre inkább saját képére formálta a keleteurópai kisállamokat. — Vélhetően ,,kiszorítósdi’’ kezdődött... Mi lett ennek a végeredménye? — Az, hogy jelentősen megkurtított választójog alapján Tildy Zoltán köztársasági elnök új választásokat írt ki. Változás volt a 45-ös állapotokhoz képest, hogy a választásra jogosultak névjegyzékét a pártok képviselői állították össze. Az 1947. augusztusi választási eredményeket elemezve látható, hogy a koalíción belül az MKP megerősödött, míg a Kisgazdapárt nagyon sok szavazatot veszített. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezeket nem a baloldali pártok, hanem az 1947 tavaszán megalakuló úgynevezett ellenzéki pártok „gyűjtötték” be. Félve ezek befolyásának erősödésétől, a kommunisták egyre inkább egyedül szerették volna a hatalmat birtokolni, munkásegységre, egypárti hatalom- gyakorlásra törekedtek, amellyel 1948 nyarán véget vetettek a koalíciós kormányzásnak. — Úgy tudom, hogy ehhez a második választáshoz kötődött a mostanság sokat emlegetett „kék cédula"-ügy. Pontosan mit jelentett ez? — Ez nem mást, mint választási csalást, visszaélést jelentett. Sok választópolgár megkapta azt a jogot, hogy ideiglenes lak- vagy tartózkodási helyén szavazhasson, s ezt névjegyzékkivonattal — melynek kék színe volt — igazolták. A szaki- Todalom szerint 62 ezren szavaztak ezzel, s ennek mintegy fele volt választási visszaélés. (A végeredmény szempontjából kb. 1,5%-ot jelentett.) E témakörben a történészeknek még kutatniuk kell... A csalásért elsősorban a kommunistákat tették felelőssé, holott „kék cédulával” más pártok tagjai is szavaztak. —A mostani választási folyamatban — érthető módon — az egyik fő kérdés a választásokra vonatkozó etikai kódex. Volt-e a koalíciós időszak pártjai között hasonló megegyezés? — A források pártközi megállapodásokra utalnak. Megegyeztek abban, hogy egymás választási kampányát, választási nagygyűlését nem zavarják meg. Természetesen akkor is a programalkotás volt az első lépés, elképzeléseiket meg kellett ismertetni a választópolgárokkal. A házi agitáció elterjedt módszere volt ennek. Ragasztottak plakátokat és persze akkor is akadtak, akik rövid úton „hatástalanították” is ezeket. Némiképp egyszerűsítette a nyilvánossággal kapcsolatos egyezkedést, hogy majd mindegyik párt saját újsággal rendelkezett. Van egy megszívlelendő tanulság a mai pártok, a „homo politicus”-ok számára: az akkori politikai erők abban egyek voltak, hogy az ország előtt álló feladatokra, az országépítésre koncentráltak. — Milyennek látja történészként a mai politikai, választási versenyhelyzetet? — A körülmények annyiban hasonlítanak a 44—45-ös évekhez, hogy jelenleg is létkérdés a gazdaság talpra állítása, a teljesítmény középpontba állítása. Véleményem szerint egyetlen párt sem lesz képes egyedül megszerezni a hatalmat. A koalíciós kormány esetleges esélyeit viszont gyengíti a pártok között feszülő, sokszor nehezen áthidalható szakadék. Ráadásul egyik pártnak sem erőssége a koalícióképesség. Az elveket a realitásokhoz kellene igazítani. A választások után reál- kompromisszumok születését várom, melyek őszinte nemzeti érdekekből és nem pártérdekekből fogannak. A koalíciós időszak sajnálatosan rövidre sikerült. Csírájában pusztult el vele együtt számos érték, így a politikai vitakultúra, az egyeztetési készség, a türelem. Ezek ma nagyon hiányoznak. Akár koalíciós hatalomgyakorlás lesz, akár egy fúzióval létrejött párt fog kormányozni, a holnap Magyarországa szempontjából az a legfontosabb, hogy hatalmuk nyilvános, ellenőrizhető legyen. Szőke Judit Lipót, a polip, a Semerre utcai hóemberek, Dörrenmorcogi Micó, a Pincérfrakk utcai cicák vezére, IX. Lajos, a dakszli és még sokan mások. Természetesen a manók js szá- molatlanul. A nyírbátori születésű Heinzelmann Emma visszatekinthető tárlatán szülők magyaráztak csodálkozó gyermekeiknek, belefeledkezve egykori olvasmányaikat kísérő rajzokba. Munkái az ártatlan gyermekkori boldogság igézetével érintik meg a „felnőtt gyermekeket” is. Egy pillanatra mellénk szegődik egy régmúlt hangulat, mondjuk a nagymama szobájának almaillata. Miközben nézem a Műcsarnok három termét megtöltő műveket, arra gondolok, hogy ez a szerény és nagypn tehetséges illusztrátor mennyi küzdelem árán jutott el idáig. Bár számtalan nemzetközi díj kísérte pályáját (a Nemzetközi Gyermekkönyv Társaság Andersen-dip- lomáját is megkapta), a hazai elismerés elég sokat késett, de végül is 1985-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. Reich Károly mondta, hogy hiteles, pontos rajzot kell készíteni, s az ilyen rajz igaz és szép is. Heinzelmann Emma „belső látása” és meggyőző rajzi tudása alapján igaz és szép illusztrációkat készít. Alázattal szegődik az írók társává, az irodalmi művek tartalmához igazodva az élmény parazsa izzik fel legjobb művein. Amikor temperával vagy akvarellel színezett rajzait készíti, mindig távol áll tőle a bravúroskodás, mert jól tudja, hogy a bonyolult Illusztráció Arany László Kisködmönjéhez rajz közömbössé teszi a gyermeket a legjobb irodalom iránt is. Könyvillusztrációi mellett kiállította legjobb plakátjait, valamint hímzett-varrott textilképeit is. Rajzfilmfigurái megelevenedtek egy videó jóvoltából, amely a tévéből jól ismert Varjúdombi meleghozók 13 epizódját mutatta be. A Nyírbátorból indult Heinzelmann Emma a Reich Károly és Würtz Adám nevével fémjelzett gyermekkönyv-illusztrátoraink közé végérvényesen beérkezett, a legjobbakhoz mérhető életművet hozott létre. Tarczy Péter Székelyföldi M egmozdult a világ. A politikai földrengés hullámai hozzánk is elértek. A román forradalom után közel két hónappal egy nyírteleki kis csoporttal a Hargita megyei Székelyszentlélekre utaztam, úgynevezett kapcsolatfelvételre. Az indulás előtti napokban elsősorban a család féltését, aggódását kellett legyőznöm. Az összegyűjtött könyvekben a magyar gondolatot, szívünkben a jó szót vittük. S nem ismerve leendő házigazdáink körülményeit, élelmiszerekkel is jól feltankoltunk. A kora hajnali fázós indulás, az előttünk álló félezer kilométer, a rádióból érkező hírek szorongással töltöttek el mindannyiunkat. Az ártándi határnál az egyórás várakozást — a több mint ötven kocsiból álló osztrák és svájci segélyszállító konvojnak köszönhettük. Mikor ránk került a sor, a hidegtől kissé elgémberedve, de boldogan vettük tudomásul a román vámőr kézlegyintését, mellyel útnak indított bennünket: „Eh, menjenek, most mindenki úgyis kapcsolat- felvételre megy!" Átsuhantunk a történelmi emlékekben gazdag városokon és falvakon: Csúcsa, Kolozsvár, Tor- da — s közben keresztül a Királyhágón — tisztelegve Petőfi segesvári emlékművénél. Az időjárás először kegyeibe fogadott bennünket. De 300 kilométer után köd és hóesés vette körül autóinkat. A kocsiablakból jól láthattuk a „bedöglött” olajkutakat, a félig leharapott hegyeket — érezni lehet, ennek a földnek minden kincsét kirabolták. Az országba beljebb érve a komor szürke s a zöld színű házakat felváltotta a világosabb „székelykék” szín. Az út szélén megszokott a több kilométert gyalogló ember, és a „vetkőztetett” gumikerekes kocsik, melyeket hosszú szőrű téli bundás lovak húznak. Csak a gyerekek vidámak, versenyben mutatják kezükkel a V betűt. Számukra élmény volt a forradalom. Ha megálltunk, most is megrohanták járművünket, de nem kenyeret, hanem rágógumit, vagy cigarettát kértek. A Székelyudvarhelytől közel tíz kilométerre lévő Székelyszentlélek nagyon régi ezer lelkes település. A lakosság fele ott tolongott — dacolva havas esővel, hóval a falu szélén. Ránk vártak. Mi fáradt, megszeppent utasok, zavarunkkal küszködve fogadtuk a köszöntésüket. Ünnepi népviseletbe öltöztek, s a régi szokás szerint méregerős szilvapálinkával és finom kürtőskaláccsal kínáltak. „Örülünk, hogy végre itt vagytok, testvérek” — szavalta a falu midenese. Szemükben megcsillant a könny, amikor az elmúlt idők nehézségeit ecsetelték. Este a vacsora „székely-csorba" , ami a mi becsinált levesünknek felelhet meg, s borjúpörkölt, hozzá pityókás (krumplis) házikenyér, bor, és borvíz. Megjelent a falu tiszteleletese és a diakónus, hogy hírt halljon felőlünk. A késő éjszakába nyúló beszélgetésen nem győztünk a kérdésekre válaszolni. Hogy élünk, mi van nálunk? Ók csak a Kossuth rádióból ismerik az eseményeket. Házigazdáink vendégszeretete, ragaszkodása nem ismert határokat. Bizony irigykedtem, amikor arra gondoltam, hogy bezzeg nálunk hogy elidegenültek, elsivárodtak az érzelmek. Az aiiyagi jobblét kiölte a szeretetet. Vitáztak, kinek a házába megyünk aludni, s ki adjon otthont erre a pár napra. —- Nem ajándékra, nem a javakra van szükségünk, de magyar szóra, biztatásra, hogy harcunkban nem vagyunk egyedül — hangzott el az egyik pohárköszöntőben. Minket meg akartak semmisíteni, eltiporni, kihallgattak, ellopták álmainkat, szabadságunkat, lezüllesztették nemzeti hagyományainkat. De büszkék vagyunk rá, hogy nem sikerült, mert összefogtunk, éhen akartak pusztítani, az sem sikerült, mert kijátszottak őket. Mi 500 kilométerre a mesterségesen meghúzott határoktól „tiszta magyarok" vagyunk. Magyarul imádkozunk, énekelünk, még akkor is, hogyha ránk kényszerítették a román nyelvet. Hitetlenkedve hallgattuk jóízű történeteiket, naív anekdotáikat: a medvéről, mely éppen tavaly vitt el ebből a házból egy száz kilogrammon felüli disznót. S mert tilos volt megölni, az utca népe fáklyával, karóiddal lövöldözve űzte, míg a mackó el nem inait zsákmány nélkül. De körmét olyan mélyen engedte a szerencsétlen jószág húsába, hogy éjfélkor le kellett vágni, s reggelre már fel is dolgozták. Egymást érik a vidám, büszke mesék a székelyekről is: Arról a paraszthácsiról például, aki kecskéjét a vasúti sorompóhoz kötötte, amíg az érdeklődőnek mutatta az utat. S csak azt vette észre, hogy közben felhúzták a sorompót, s az állat ott csüng, vergődik. Másnap -reggel körbejártunk a községben. Utcái sárosak, de nagyon sok az új ház. Vezetékes víz, s telefon minden otthonban. Sok helyütt van központi fűtés is. Az iskolába közel százötven gyerek jár, de van -óvoda, kultúrház, a jákival azonos korú román stílusú templom, s a tárgyi emlékeket megőrző kis múzeum. Egyetlen gazdasági egység a termelőszövetkezet, vágy ahogy ők nevezik, „kollektív”. Elnöke Geréb Domokos. II Keletmanvarnrcráfi 1990. február 24. ^——— a »Maya* m a&tu hétvégi melléklete ^
