Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
Ad exstirpanda... Reménykedjünk a lelkiismeret erejében is A z elfogultság képes minden bizonyságot legázolni. Az elfogultság erős hitet teremt, ... s a hitnek ereje független attól, hogy van-e benne, s mennyi benne az igazság” — így adja summáját Eötvös Károly a tiszaeszlári vérvád egy lehetséges magyarázatának. A perben nem történt justizmord, az ártatlanokat nem ítélte el a bíróság. Tudomásunk van azonban róla, hogy a vizsgálóbíró élete végéig nem változtatta meg meggyőződését a felmentettek bűnösségét illetően. Ami „ha a nem is perrendszerű bizonyítást, de legnagyobb valószínűséget nyert". „Kézenfekvő” magyarázatot is talál a megingathatatlan előítélet: egy „bűnpalástoló szövetkezet mindent megvásárolhatott, előtte mindenki meghajolt, törvény- hozás, sajtó, közvélemény egyaránt". Eszerint az ügyész is felsőbb utasításra támogatta a védelmet — a zsidók megvették a kormányt. Máig szóló tanulsága van annak is, ahogyan az érintettek egy része viselkedett. A tizennégyéves koronatanú Scharf Móric például: amikor a tárgyaláson apja azt kérdezte tőle „olyan rossz apád voltam én neked, hogy engem már látni sem akartál?”, dacos könyörtelenséggel azt vágta oda: „Mi hasznom van abból? Jobb, ha nem ismerem!” A megtagadásnak — „Nem akarok zsidó lenni! Most olyan idő van Magyarországon, hogy éppen csak ki nem kergetik a zsidókat. Fenének kell így a zsidóság.” — a kiszolgáltatottságból való menekülés szándéka a magyarázó oka. Esetében ez még csak gyermeki- és nem jellemgyengeség. Ám legyünk megértőbbek ez utóbbival ist a mártíromság nem éppen hétköznapi erény. Né- ' melyik tutajos is azért állítja ténylegesen megtörténtnek, amit külső sugallatra maga talált ki, hogy meneküljön a gyötörtetéstől, a tömlőétől és az egyéni lelkiistneretfurdalástól is. Önmentés diktálja a többi hitsor- sos hiszékenységét is. Ha azok, ott, Tiszaeszláron bűnösök, az ő ártatlanságuk fényesebben megmutatkozik. Nekik tehát semmi bajuk sem eshet. Mindenesetre kevesebb, mintha közösségei vállalnának a megvádoltakkal. Az eszlári metsző Schwarz Salamon áldozathozatalra szánja el magát. „Ne vádoljanak mást senkit. N e kínozzák a többi szegény zsidót. Én vagyok a tettes. Csupán én vagyok a bűnös. Szálljon a törvény énreám.” Ám azzal, hogy a bűnt magára veszi, visszaszármaztatja a vádat minden fajtájabelire, a hazugságot megtörténtnek hitelesíti. Nagy tanulság, hogy az előre bizonyíthatónak vélt bűn megszállottjai előtti készségeskedés, a tudatosan vállalt hazugság csak megerősíti őket megáltalkodDttságukban. „Nincsenek előítéleteim veled, vele, velük, egyáltalán senkivel szemben. — maszkírozzuk súlyos elfogultságainkat. Felnőtt korunk „dupla fedelű” gondolkodásmódja alkalmas eszköz, hogy valahogy összeegyeztessük legtöbbször érdek motiválta visszautasításainkat, kirekesztéseinket, nieg a felszínen elismert egyenlőségelvet. Általában ugyanis nehéz megtagadnunk valamennyi kisebbségi csoporttól, ösz- szes tagjától minden jó tulajdonságot. Ahhoz, hogy nagyobb belső kényszeredettség érzés nélkül együtt élhessünk saját előítéleteinkkel, ráadásul még racionalizálnunk is kell őket. Azaz mindenáron igazolnunk kell, hogy mi, jóhiszeműek, kizárólag a bizonyítékok súlya alatt engedünk gyűlölségeinknek. Amelyek persze nem múló dühök. Azok csak személyek ellen irányulnak, gyűlöletet azonban egész embercsoportokkal szemben is érezhetünk. A gyűlöletet ritkán követi megbánás. Az lankadatlanul célpontjának megsemmisítésére áhítozik. „Kit nem hoznak dühbe ezek a pokolfaj- zatok? Ha nem térnek észre és nem válnak engedelmesekké, ügy a keményebb rendszabályok szükségesek. Mert ott, ahol a gyónás nem segít, tűzzel és karddal kell cselekedni: a rothadt húst ki kell tépni!” — írta régestelen-régen egy pápa. „Ad exstirpanda” — „hogy kiirtassék” mondotta egy másik. „... az eretnekeket... erőszakkal kell kényszeríteni, hogy hibáikat a legvilágosabban beismerjék”. Két, évszázados, paranoiás téveszme a szent inkvizíciótól a sztálini típusú diktatúráig: Hogy a más hiten lévő — eretnek, vagy korszerűbben: a nép ellensége, s hogy az eretnekség szelleme hirdetőinek elpusztítása révén kiirtható, elfojtható.” Az eretnekséget nem lehet megsemmisíteni, ha nem semmisítik meg az eretnekeket. Az eretnekeket nem lehet megsemmisíteni, ha nem irtják ki velük együtt azokat, akik rejtegetik őket, együttéreznek velük, védelmezik őket.” — Közel félezer éve eleven, szörnyűségesen ésszerűnek tetsző esztelen idea. Eretnekek — jelöltük meg az embereket a történelemben annyiszor. Az eretnekekről pedig minden rossz hihető. Szabad tehát, sőt kötelesség kíméletlenül fellépni ellenük az emberiség, a nemzet, az egyház és mindenféle hívek boldogulását szolgáló egyedüli igaz hit, eszme, zavartalan érvényesítése érdekében. 1674-ben egy rendkívüli törvényszék Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével hétszáz protestáns prédikátort idézett maga elé Pozsonyba. A vád a katolikus ál- lám és az uralkodó elleni izgatás volt, istenkáromlás, felbujtás gyilkosságra, templomok megszentség- telenítése, az ereklyék meggyalázá- sa, szövetkezés a törökkel... A vádlók tanúk és bírák is voltak egyszemélyben. A prédikátoroknak úgymond rebellióért, lázadásért és nem a religióért, hitükért lett üldöztetés a sorsuk. A koholt bűn ritkán szüleménye csupán öncélú gonoszságnak. Mögötte hitre, vagy csalárdságra alapozott koncepció szokott lenni. Ezért nincs is foganatja a megvádolt bizonykodásának. Hiába mondja Húsz János: „Isten a tanúm, hogy soha nem tanítottam és nem hirdettem azt, amit nekem tulajdonítottak.” Vádlóit a legkevésbé sem érdekli, hogy igaza van. Valljuk be, egyének is, igen gyakran nem azzal törődünk, hogy mi a tényszerű igazság, hanem hogy minél erősebben higgyük, igazunk van. Hajiunk arra, hogy erőfeszítéseinket ne is annyira az igazság makacs és áldozatos keresésére, mint saját igazunk bizonygatására, önigazolásunkra összpontosítsuk. S ha ehhez még a társadalmi megváltás eszméje is társul... * * * Rajk Lászlónak és vádlott társainak sorsát kutatva, leküzdhetetlen paradoxonba botlunk. Az agyafúrt vádépítmény kieszelői és a vádlottak egyaránt az „örökkévalóság” szempontjaival indokolhatták maguk számára az elfogadhatatlant: az ügyével. Lázasan eleven fantáziaképpel az új világ felől, amely az emberek nagy többségének a mega- lázottaknak és megszomorítottak- nak, elesetteknek és kisemmizetteknek szolgáltat elégtételt és igazságot. S hogy ezért személyes áldozatuk a hazugság oltárán megokolt és elhanyagolható. Noha kiszolgáltatott és hatalmaskodó helyzete nem összemérhető és nem felcserélhető, mégis, a kivégzettek tragikus önfe- ladása, a hóhérok cinikus kérlelhe- tetlensége egyaránt hozzájárult a morál ellehetetlenüléséhez. Nem lehet ugyanis erkölcsre hivatkozva hatályon kívül helyezni parancsait. „Rajkot likvidálni kell. Tudjuk, hogy összeesküdött Titóval, de nem tudjuk bizonyítani... Nem érdekes, hogy valóban kém volt-e vagy sem, hiszen árulást elkövetni, vagy kémkedni lényegében ugyanannyit je- lent”,— mondta Gerő Ernő Károlyi Mihálynak. A kommunista mozgalom fanatikusai túltették magukat azon az ellentmondáson, hogy az erkölcsöt nem szolgálhatjuk erkölcstelen cselekedetekkel. Minthogy előfeltételezték saját moralitásuk felsőbbrendűségét, aggályoskodás nélkül alkalmaztak erőszakot, ha azt látták célravezetőnek. Jók a céljaink! — hirdette az ideológiai kánon —- ezért szükségképpen alkalmas és jó minden olyan eszköz, amelynek alkalmazása felől döntünk. „Ez az előfeltevés lehetővé tette, hogy szégyenérzés ne terhelje, bűntudat ne gyötörje őket norma- szegéseik miatt.” Az „ellenség”/ö/- döntúlian gonoszra festése, s a kül- detéstudgt azt a hitet ültette el bennük, hogy erkölcsileg akkor járnak el helyesen, ha túlteszik magukat az emberiesség parancsain. Emlékezzünk Rákosi jelzőire — patkány, csúszómászó —, vagy Visinszkij vádbeszédeinek paroxiz- musára! „Féreggel emberien bánni nem lehet, vele szemben minden megengedhető, mielőtt eltaposom.” Változtatva a változtatándőí; mindenikükre, megszállottra, vagy —és cinikusra érvényes a hatalom akarásának tekintetnélkülisége, amelyet olyan leplezetlen nyíltsággal fogalmazott meg egy korabeli újságíró a Dreyfus kapitány ellen folyt rágalomhadjáratban: ,f!em az a kérdés, vájjon ez a nyomorult bűnös-e vagy ártatlan, hanem hogy zsidók, vagy protestánsok kormányozzák-e hazánkat?" A hatalom igézetében valamennyien hajiunk arra, hogy elfojtsuk saját magunkra vonatkozó észleléseinket, egy külső forrásra vonatkozó észlelet segítségével: ,Jgen, valaki valóban bűnt követett el, de ez már nem az én bűnöm." A nem fanatikus emberrel is megesik, hogy elsiklik a meggyőződésének ellentmondó tények mellett, vagy hogy torzítva úgy fogja fel azokat, mintha ők igazolnák. Ám a fanatikus ki is kéri magának, hogy elfogult lenne. ,Aki egyetlen igazság egyetlen igazi letéteményese, hogyan is engedhetne bármilyen érvnek, amelyik hegyeket mozgató meggyőződéseitől eltér. És akinek meggyőződése ilyen erős, miért ne pillantana önfeledt elragadtatással saját magára anélkül, hogy a nevetségessé válás halvány gondolata felmerülne benne." „Ön kommunista? Nem — feleli a vádlott — antikommunista vagyok. Na hát, ez éppen elég nekünk, mondja az inkvizítor diadalittasan, bennünket úgy sem érdekel, hogy miféle kommunista...” „Ad exstirpanda” — „ hogy kiir- tassék” — ... Ez az önigazoló, tisztogató felbuzdulás, ez a küldetéses tudat, ez a társadalmi megváltást, gyilkossággal is párosító vakhit, ha hatalmat is szerzett hozzá, sohase Isten országának elközeledtét siettette. A nap, vagy a nép államáét. Mindenkor csak újabb bűnökkel szaporította az emberiség bűnlajstromát. A demokrácia olyan kormányzati forma, amelyben legkisebb az esélye, hogy érdeknek, vagy előítéletnek hatalmában álljon megtenni, amit megtenni nem szabadna. Türelemre szoktat, mértéktartásra kényszerít. Az emberségesség esélye sokban függenek attól, sikerül-e demokratákká lennünk. A z elfogott és megbüntetett náci vezetők között egy sem akadt, aki bevallotta volna, hogy tudott a zsidókkal szemben elkövetett kegyetlenkedésekről. Gőring például megpróbálta kétségbe vonni a gyilkosságokat és hamisítványoknak minősítette a bizonyítékul levetített dokumentumfilmeket. De a végén hozzátette, hogy „ha csak öt százaléknyi volt belőlük igaz, még ák‘is iszonyatos”. Az előítéletekről elmélkedő tudós ehhez azt a feltételezést teszi hozzá: „Úgy tűnik, hogy nincs olyan lezüllött szülöttje a földnek, akit tetteiben vezessen bár az embertelenség, lelkiismeretében leszámolt volna azzal, hogy tetteinek mi is az igazi következménye.” Reménykedjünk a lelkiismeret erejében is... Kiss Gábor A nyírbátori faharangláb (Szabó Csaba rajza) A mellőzött közoktatás A z eddig közzétett pártkoncepciók, választási program- nyilatkozatok úgy tűnik, nem kényeztették el túlzottan az oktatáspolitikát. A kitüntető figyelem, amit iskolaügyben vártunk, sorra elmaradt. Mondom ezt még akkor is, ha az utóbbi időben a Kelet-Magyarországban már jelentek meg olyan ráadásízű, hiánypótló oktatáspolitikai pártígéretek, amelyek inkább indulatos vádaskodó kiáltványok, mintsem kísérleti koncepciók volnának. így ezek az iskolaügy iránt egy kicsit is érdeklődőnek aligha mondtak többet az eddigieknél. Nekem nem a hangzatos, látványos ígéretekkel, szólamokkal átszőtt oktatáspolitikai (párt) koncepciók (megnyilvánulások) hiányoznak. Sőt, a már meglévők többségében is inkább zavar a kinyilatkoztatásokba szőtt dagályos fellengzősség, az ad hoc jelleg. Hogy iskolaügyben a politikai közmegegyezésnek szinte a nyomát sem érzékeltetik. Helyesebben: még azt sem adaptálják sikeresen, amiben a szakma már kialakította a maga konszenzusát. Mert igenis a szakmában, a pedagógiai kutatás műhelyeiben márkialakulóban van az az iskolamodell, amely a mai európai oktatás legértékesebb eredményeit és a magyar oktatástörténet haladó hagyományait képes ötvözni, belőle felépíteni az új Magyarország közoktatását. Nem tudom elfogadni, hogy a tiszta fejű és lelkű, normális erkölcsi érzékű embereknek (márpedig a társadalom többsége ilyen) valami is fontosabb legyen a gyermekénél, gyermeke jövőjénél, annak jövőjét formáló intézményrendszernél. De azt is tudom, hogy ennek az egész kérdéskörnek: gyermek, tanulás, iskola, érvényesülés belső logikájában milyen mérhetetlen torzulások mentek végbe. Azt pedig látnom kell, hogy ezektől még azok sem tudnak igazán megszabadulni, akik az új eszmék legradikálisabb harcosainak szeretnék magukat elfogadtatni. Ugyanis a fenti kérdéskörben az iskola és érvényesülés viszonya már-már olyan evidenciaként iktatódon agyunkba, hogy a kettő közötti adekváltság valójában csak propagandisztikus. És a valóság is úgy viselkedett. Pontosan úgy, ahogyan egy középszerre orientált társadalomban ez elvárható volt, ahol az érvényesülés karrier (nem csak a politikai) alig mutatott összefüggést az iskolázottsággal. Hogy karriert könnyebb volt csinálni — akár egy szimulált elvhűséggel is— mint gyötrelmes, kínos tanulással. Nem folytatom, de világos, hogy ilyen választási lehetőségek esetén az emberek többsége hogyan viselkedik. Miként az is, hogy milyen sorsra jut, süllyed le, és szorul perifériára az e folyamatot ellensúlyozni próbáló intézményrendszer. Az üres, a választókat ámító, szíveket dobogtató szép ígéretek: a tanszabadságról, iskolafenntartásról, alternativitásról, az autonómiáról, iskolastruktúráról stb. Úgy tüntetik fel, mintha ezekben a kérdésekben évek óta nem folyt volna kemény oktatáspolitikai küzdelem, hogy nem volt és nem is lehetett pedagógiai progresszió, mígnem mi néhányan 40 valahanyadik politikai párttá szerveződve még nem mondtuk a népnek, hogy mi jár neki kultúrából. az iskplábój. Tudom, a dolgokat túl leegyszerűsítettem, mert vannak pártok, amelyeknek tartalmas programjai máris az oktatáspolitikai reformgondolkodás meghatározó forrásává váltak. Mégis azt kell mondanom, hogy a dolgok az utóbbi időben így kezdenek működni. Ennek érzékeltetésére befejezésül két dolgot vetnék fel. A minap napvilágot látott egyik programnyilatkozat az iskolát többek között olyan mindenható intézménynek tüntette fel, amely vélemény szerint az iskola szakmai infrastruktúra nélkül, de kemény külső ellenőrzéssel válik igazán működőképessé. Másrészt ugyanez a koncepció a Kádárkorszak szemére veti a lelketlen körzetesítéseket. Mi a gondom az elsővel? Semmi más, mint az, hogy egy demokratikus intézményrendszer szakmai infrastruktúrájában csupán egy ellenőrző apparátust kíván kiépíteni. A tanszabadságot külső ellenőrökkel kívánja felügyelni. A szabadság ellenőrzése maga a szabadság korlátja. Persze ez nem idegen logika a magyar neveléstörténetben. Mária Terézia óta a magyar pedagógust mindig felügyelték. A magyar oktatás többek között ezért sem válhatott európaivá. A fejlett világ modern oktatásirányításában ma a szakmai szolgáltatások és fejlesztő segítések, az intézményeket kiszolgáló infrastruktúrák kiépítésén van a hangsúly. Azaz továbbképzésre, tanácsadásra, innovációk terjesztésére, információk áramoltatására, teljesítmények objektív mérését szolgáló eszközökkel való ellátásra van szüksége az iskolának, döntően azért, mert ezek helyi intézményi szinten nem teremthetők elő. Mi a gondom a másikkal? Elítéli a körzesítést. Ideje. Joggal teszi! Az ezt korrigálni akaró elképzeléseket csak támogatni lehet. Ám az ugyanakkor meghirdetett, az iskola struktúráját mélyrehatóan érintő meglehetősen kategorikus elképzelések már komoly és újkeletű iskolaháborúkhoz vezethetnek. Nem a mai struktúra védelmében emelek szót. E megmerevedett iskolastruktúrában valóban nem lehet az oktatásunk reformját következetesen végigvinni. A tennivalók belső logikája azt mondatja velem, hogy a magyar közoktatás alapvető gondjai döntően mégsem a strukturális kérdések közül csomósodnak. Bár így volna! Akkor nem kellene mást csinálni, mint 4+8, vagy 6+6, vagy 10+2 keretek között működő iskolákat szervezni, és az iskola bajai már is orvoslásra kerülnének. Azt hiszem, ezt senki komolyan nem gondolhatja, miként azt sem, hogy a 8 osztályos gimnázium, vagy a 12 osztályos általános iskola általánossá tétele ne járna a kisebb falusi iskolák felső tagozatosainak bekörzetesítésével, ezek az iskolák ugyanis minden községben nem szerveződhetők. A működésükhöz szükséges feltételek csak nagyobb központi iskolákban teremthetők elő. Róka fogta csuka, azaz ismét a körzetesítés csapdájában vergődve a diákok tízezreinek kellene naponta útrakelni, modern iskoláink százait, tantermeink ezreit hagynánk el, és letelepedett tanáraink sokasága válna ingázóvá. Iskolák, gyerekek, tanárok válnának egy nosztalgiázó ideológiára épített, de még sehol ki nem próbált, újabb iskolaszervezési kampány áldozatává. Ismétlem: változtatni kell a magyar iskolastruktúrán, de nem rombolva, felülről vezérelten, hanem az önkormányzatokra bízva, ahol csak feltételek és lehetőségek összhangja szabhat határt a felelős gondokodásnak és a lázas tenniakarásnak. Ha ez a közakarat 8 osztályos gimnáziumot, 12 osztályos általános iskolát akar — amit magam is jó szívvel tudok támogatni —, hát csinálja, de teremtse hozzá meg a feltételeket is! Mert annak híján, az sem fog jobban működni, mint száműzött elődje. Dr. Kuknyó János hétvégi melléklete ——
