Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

Széles László, a színinövendék Füttyszó és aranyhal Széles Lászlóról vagy tíz évvel eze­lőtt olvastam egy cikket a Pajtás új­ságban. Hajói em­lékszem, arról szólt, hogy a fehérgyar­mati ének-zene ta­gozatos általános iskola akkori diákja egy szépkiejtési versenyre készülve még kedvenc szó­rakozásának, sport­jának, a focinak is képes volt hátat for- dítani, inkább odaállt a tükör elé, és órák hosszat gyakorolta a helyes artikulációt. A munkának meg is lett az eredménye, hiszen az országos döntő győztese­ként Kazinczy-díjat kapott. Valahogy így kezdődött Széles László színészi pálya­futása. A gimnázium után el­sőre sikerült a felvételi a Szín­ház- és Filmművészeti Főis­kolára, és a gyarmati kisdiák­ból mára egy sokat foglalkoz­tatott negyedéves színinöven­dék lett. Hiába próbálkoztam többször is, telefonon egyál­talán nem tudtam elérni. A főiskola portás nénijének közvetítésével végül üzene­tet kaptam, hogy egy rádiójá­ték-felvétel és egy színházi fellépés között beszélgethe­tünk. — Mondd, te mindig ennyi­re elfoglalt vagy? — Többnyire zsúfoltak a napjaim. Ma például a déle­lőttöt a Pannónia Filmstúdió­ban kezdtem, aztán felvettük a rádió afféle ifjúsági „Szabó családjának”, a Darálónak a következő folytatását. Most itt, a Pinceszínházban az egyik rendező srác vizsgamunkáját mondtuk hangszalagra. Este fél hétre a Radnóti Színházba megyek, ahol A hetvenkedő katonában játszom. Utána este háromnegyed tizenegytől a tévében szinkronizálok. Úgy éjjel fél kettő lesz, mire ágyba kerülök. Aztán holnap reggel megint szinkron... Kicsit fá­rasztó ez a tempó, de a kínál­kozó lehetőségeket nem sza­bad elszalasztani. — Melyek ezek a lehetősé­gek? — Két filmfőszerepet alakí­tottam eddig. Az egyiket Szil- vási Lajos A néma című regé­nyéből készült filmben, a má­sikat a televízió Fiatal Művé­szek Stúdiójában forgatott Nem minden eladó című té­véfilmben. Mindkettő bemu­tatásra vár. Aztán még tavaly Valló Péter meghívott a Rad­nóti Miklós Színház Kék an­gyal című darabjába. Ez volt itt az első fellépésem, és azóta is itt játszom kisebb-nagyob szerepeket. Bálint András, a színház igazgatója pedig szerződést ajánlott a főiskola elvégzése után. Nemrég fel­kértek az Arany János Színházban Kisfaludy Károly A kérők című darabjának egyik szerepére. Többek között olyan neves egyéniségekkel játszot­tam, játszhatok együtt, mint Avar István, Mécs Károly, Margitai Ági, Garas Dezső, sőt „A némá”-ban Nagy Feróval is forgattam. — És a vizsgaelőadások? — Három vizsgaelőadásunk lesz. Ebből kettő, a Minna von Bamhelm és a Tisztújítás című már látható az Ódry Színpa­don. A harmadikat, Moliére Tartuffe-jét a jövőben mutat­juk be. Utóbbiban a címszere­pet alakítom. Nálunk a vizs­gaelőadás tulajdonképpen maga az államvizsga. Készí­teni kell egy diplomamunkát is, tetszőleges színházi témá­ból. Még nem döntöttem el, hogy miről írok. — Véget érnek a diákévek. Hogyan emlékszel vissza rá­juk? — A fehérgyarmati általá­nos iskolában Tóth Lászlóné, Iri néni beszélt rá, hogy a szentesi Horváth Mihály Gim­názium irodalmi-dráma tago­zatára felvételizzek. Ő segí­tett afelkészülésben is. Szen­tesen csodálatos négy évet töltöttem. Ha léteznek demok­ratikus tanárok, akkor a gim­názium pedagógusai azok voltak. „Hivatalos” színházi tantárgyunk csak a beszéd- technika volt, és emellett olyan alkotó légkört adtak számunk­ra, hogy az ebben kialakult szabad szellem gyökeresen meghatározta az egész isko­la arculatát. A rendezőtaná­rok sokéves munkájukkal nagy múltú, országos hírű diák­színjátszást teremtettek Szen­tesen. A 26 fős osztályból 14- en szerettünk volna bejutni a főiskolára, de csupán kettőnk­nek sikerült. Én egészséges önbizalommal indultam a fel­vételin, és mondhatom: ez mentett meg. Nem vagyok biztos abban, hogy egy évvel később mindez sikerült volna, mert ahogy telik az idő, úgy csökken az önbizalom, és fogy a remény is. A főiskolán Szi- netár Miklós osztályába ke­rültem, egy nagyon jó szelle­mű társaságba. Rengeteget tanultam Szinetár Miklóstól: bölcsességet, életfelfogást, színészetet és színháztörté­netet. Az első két év nagyon kemény, sok energiát kívánó tanulás volt, aztán harmadik­tól már a közönség előtt is szerepelhettünk. — Mi fűz most a szülőföld­höz? — Képmutatás nélkül mond­hatom: imádom Szabolcs- Szatmárt. Tizennégy éves koromig laktam szüleimmel Fe­hérgyarmaton, és ha időm engedi, ma is ellátogatok Tu- nyogmatolcson élő nagyszü- leimhez. Sajnos, ritkán adód­nak ilyen alkalmak, hiszen nálunk nincsen téli vagy nyári szünet, a színház folyamatos­munkát követel. Emésztő viták tárgya volt, hogy mennyire kiírt téma az embermil­liók gyötrelmeit okozó világhá­ború, miközben „utóhatásairól”, csak fojtott csöndbeni suttogás fo­kozott fájdalmakat. A világégés parazsán és hamvain újraéledt fo­golytáborok pokolrengetege csak személyes beszélgetésekben, rész­letenként vált megismerhetővé. Át­gondolt és következetes politika fékezte a valóság megmutatását. Mégis akadt kísérlet, hogy a ti­tokfátylat művészi eszközökkel föl- lebbentse, s a titkot rejtő burkot meghasogassa (Lengyel József, Örkény István). Törekvéseik ah­hoz elégségesek voltak, hogy a köztudatban tovább erősítsék Szi­béria rettenetjelképét. Mégis mesz- sze kerültünk a tényszerű megis­meréstől, mert „a győztes örök időkre emlékeztetni akart”. Ezért épült magyarságtudatunkba, hogy Szibéria az a hely, ahol vesztes forradalmaink és háborúink után népünk „lerója a veszteség adó­ját". Idővel a politikum változása teret engedett a valóságfeltárás­nak is. Sára Sándor filmet forgat­hatott Beregben, a történészek adatfeltáró, összefüggéseket is megmutató dolgozatai kaptak A XXII. Magyar Film­szemlének mindössze két mozzanatát merem szívderítőnek nevez­te ni: a zsűri őszinte nyílt­ságát és a filmfőisko- - lások játékos szelle- I m mességét. A Szőcs István vezette testület a nyilvá­nos vita során konkrétan szólt filmekről és alkotókról, nem pedig homályos utalásokkal kerülte meg a bírálat kényes feladatát, ahogy azt az előző években ta­pasztalhattuk. A főiskolások pedig a záróünnepségen aranykamera híján aranyhallal lepték meg Szabó Gábor ope­ratőrt, amelyet az ünnepelt (Gás­pár Sándoron kívül az egyet­len, akinek a díjazásához vita nem férhet) egy befőt- tesüvegben kapott meg. A SZEMLE HANGULATÁT ALAPJAIBAN HATÁROZTA MEG AZ A ROBBANTÁS, amely a fiatal alkotók nevéhez fűződik. A nyitó rendezvényen jelentet­ték be tiltakozásukat a filmszak­ma pozíciómentő, sietős átszer­vezése miatt. Nehéz megítélni, hogy javaslataik a részletkérdé­seket illetően mennyire haszno­sak, de a főkérdésre vonatkozó indulatuk mindenképp jogosult. Jobb lett volna, ha fellépésük­nek a művek adtak volna nyo- matékot, hiszen akkora teret a fiatal nemzedék még soha nem kapott, mint az idén, de legfel­jebb formanyelvi, filmtechnikai felkészültségüket tudták igazol­ni. A szemle versenyműveinek kétharmada dokumentumfilm volt. Közöttük olyan szenzáció­értékű, fölfedező alkotás, mint tavaly a Recsk vagy a Csonka- Bereg, nem akadt. Általában az jellemezte e kategória filmjeit, nyomdafestéket arról: „A hábo­rúk legszomorúbb áldozatai a civilek.” Folytatódott és folytató­dik az emlékidézés, a múlt fagga­tása országosan, Beregben, Kár­pátalján, mert „A megírt történe­lem sohasem azonos a megélt történelemmel.” (Glatz Ferenc.) Hozzárendelhető azonban, hogy a személyes emlék és a tudományos tényfeltárás együttese képes az igaz­ságot megismertetni, már nem vet árnyékot más nemzetek tényleges veszteségeire sem. Ilyen alapvetés és előzmények b rtokában adja most kezünkbe könyvét a fiatal hírlapíró, Rózsa Péter „Ha túléled, hallgass!” címen. Kordokumentumok és riportala­nyok vallomásai alapján — az ok­keresés igényével — vezeti el olvasóit a felismerésig: miként jött létre, hatott és büntetett a fizikai és szellemi terror egész rendszere azután, hogy Sztálin a térség ura lett. A kötet bevezető dolgozata — az egyik lektor, M. Kiss Sándor írása — áttekintést nyújt a magyar „fogságtörténetről”, a lágerek kia­lakulásáról, lakóiról, s ottani éle­tükről. Ezután Rózsa Péter jelöli hogy a figyelemre méltó tarta­lom olyan formai köntösben je­lent meg, amely alaposan gyön­gítette a közönséghatást: Az egyetlen vagy kevés arcra szo­rítkozó kép kezdi elveszteni vonzerejét, a megszerkesztet- lenség pedig nem bocsánatos bűn a művészetben. E kategó­ria díját a Zsigmond Dezső— Erdélyi János alkotópáros kap­ta a Vérrel és kötéllel-én, amely­ben az 1956-os mosonmagya­róvári vérengzésről vallanak a túlélők, a tanúk és a tettesek. A három teremben párhuza­mosan futó vetítések miatt le­hetetlennek bizonyult valamen­nyi szemlefilmet megnézni. Ez a helyzet más okokkal együtt felveti a kérdést: nem kellene-e helyileg és időben is szétvá­lasztani a két kategória verse­nyét a jövőben? A játékfilmek területén törekedtem teljesség­re, s egy kivételével láttam is valamennyit. Ami velem koráb­ban soha nem fordult elő: 25 percnyi vetítés után kimentem a teremből Szirtes András For­radalom után-járói. Rettenetes munka! (Korniss Mihály a zsű­riben kikérte magának, hogy ilyen filmet kelljen néznie.) Nem sokkal különb Fehér György Szürkülete sem. Antifilm! Sze­retném megnyugtatni a néző­ket, egyiknek sincs forgalma­zója. A JÁTÉKFILMEKNÉL MEG­FORDULT AZ A KÉPLET, amit a dokumentaristáknál említet­tem: a helyenkénti bravúros for­mavilág silány, átgondolatlan, néha dodonai beszédnek tűnő tartalmakat hordozott. Ilyen a Meteo (a Bebukottak főcímén még Mész Andrásnak nevezett MonoryM. András rendezte), a Szédülés (Szász János) és a meg szándékait. E hangulati és történeti előkészítés nyomán eset- tanulmányok ismertetik a EL vi­lágháború befejező szakaszának viszonyait, valójában azt a hely­zetszituációt, hogy Kárpátalján, Beregben, Szatmárban 1944. őszén a háború még nem fejező­dött be. Szentimrei Mihály, R. Pál, Cs. L., Dúló János, Gál Ernő vallomásait olvashatjuk Vajkóc, Tarpa, Gulács, Gelénes lakóinak megpróbáltatásairól, a szotyvai gyűjtőtáborról, s a hosszú mene­telésről a btjanszki erdőig, Miért?” — kérdezi Rózsa Péter. Válaszra lelni dokumentu­mokat idéz (a Vörös Hadsereg Pa­rancsnoksága felhívás lit), politikusok (Hegedűs András, Vas Zoltán) véleményeit, tényeket és adatokat, melyeket a részvevők szenvedése, szóbeli közlésé hite­lesít. A szerkezeti tagoltság ellenére végigvonul a választ kereső szán­dék.' „Miért?” Bukkan fel újra, meg újra a kérdés akár az ígére­tekről, akár a tábori élet szörnyű­ségeiről vagy a büntetések mérté­kéről is. A föltárt, megidézett tény­anyag elemzését tulajdonképpen Potyautasok (Sőth Sándor). A Meteo gyenge utánérzése néhány nyugati mintának (pl. Gilliam: Brazil), a Potyautasok cselekményvezetése pedig pri­mitív is, itt-ott gusztustalan is; hogy Bereményi Géza miként kaphatott ezért írói díjat, azt csak az odaítélő Magvető ille­tékesei tudják. ZSOMBOLYAI JÁNOS A HALÁLRAÍTÉLT CÍMŰ MUN­KÁJA a sok gyenge mű között valóban a legkevésbé volt gyen­ge, ilyen alapon díjazhatta a zsűri. Az 56-os forradalom egy elítéltje emlékezik vissza a bör­töncellában sorsára. A külföldi kritikusok szokásos elismeré­süket (Moskowitz-díj) Sopsics Árpádnak adták a Céllövöldéért. Valóban ő volt az egyetlen el­sőfilmes, akinek munkájáról érdemes szót ejteni. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a záró rendezvényen a legna­gyobb tapsot a zsűri azon beje­lentése váltotta ki, miszerint nagydíjra érdemes filmet nem talált a mezőnyben. A legna­gyobb füttyöt pedig Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató kapta, sietve abba is hagyta a végsza­vakat. Némi füttyszó maradt még a Cicc-re átkeresztelt Dámák­nak, a szemlét záró „díszbe­mutatónak” is. Kurvákból ugyanis nagy volt a túlkínálat. Az az érzésem, nagyon kevés néző vált jegyet az idén ma­gyar filmre. Ezt egyébként a kínálat ismeretében nem is nagyon bánom. Elju­tottunk a mélypontra. S ennél fájóbb, hogy a felemelkedés esé­lyei sem valami biz­tatóak. Hamar Péter Rózsa a történettudomány műve­lőire bízza, helyette a szenvedé­sek emberi viszonyait, a Gulág- rendszer működési mechanizmu­sát tárja föl. Ezért, hogy a kötet hozzájáru­lás az olvasó fel-feltörő válaszke­reséséhez is, jóllehet a szerző nyit­va hagyja a köztudatban gyökere­ző magánmagyarázatok értékelé­sét (a területi hovatartozásról ren­dezett népszavazás előtti megfé­lemlítés, Sztálin szerint a magyar kérdés—vagonkérdés, a háborús bűnök megtorlása stb.) Történelmünk eleddig tabuként kezelt drámai eseményeinek adek- vát közvetítésével van dolgunk, s miközben a túlélők még ma is fél­nek, Rózsa Péter fiatalon, előíté­letek nélkül sugall tapasztalatokat az Urál-köényéki, szibériai muni katáborokról éppúgy, mint a Gör- gey-zászlóaljról. Egyúttal figyel­meztet: a napi politika változásai, az emberi fájdalmak felszakadáisá bizonyítanak, hogy sok még az ismeretlen. (Szabad Tér Kiadó, 1989.) Miklós Elemér Dajka Béla Közelebb az ismeretlenhez II Kelet io manvarnpcrifl . , > 1990. február 17. — A ’"wyirsaj hétvégi melléklete mmmmmmmmmmmmmmmmmrnmmmmmmmmmm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents