Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
1990. január 6. Ombód feltámadott A forradalom második napján kitették a falu lakói a Homoród hídja előtt, Ombód végén a táblát: Ambud. Azelőtt Paulasti neve szerepelt a térképen, a tábla elődjén, valamint a bukaresti nyilvántartásokban. Csak ezen a módon lehetett elkerülni, hogy megjelenjenek a buldózerek és az „ésszerűsítés” keretében eltűnjön egy szatmári magyar falu. Az eddigiekből nyilván kiderül, hogy melyik Szatmárról van szó. A ma három országban elterülő egykori megyének Romániára eső részébe barangoltunk ezúttal. Egy ezer- valahány lakosú faluba Szatmárnémetitől keletre, ahol újra szabad magyarnak lenni. * Egyetlen nagyon hosszú utca ez az Ombód — állapíthatja meg némi felületes séta után az egy napra érkezett vendég. Ha különbséget keres attól a Szatmártól amit itthon megismert, eleinte nehéz a dolga. A református templom szakasztott olyan, mint amilyeneket a határon innen, mifelénk is emeltek a századforduló idején. A házak többsége még a királyság idején épülhetett. Akad közöttük néhány, amely magán viseli a gazdagabb tarpai porták formáját, díszítményeit. Maguk az épületek nem keltik a szegénység benyomását, de... Ahogy a falu életének rezdülései lassan folyamattá válnak, elszorul az ember szíve. Gumikerekű fogatok trappolnak végig az úton, rajtuk egy-egy vastagon bebugyolált fázós család. Csak száját éppen megmozdítva emeli ostort szorongató kezét kalapjához a gazda, nem tudják ki az idegen. A hangos, határozott jónapotra kinyílt arccal fordulnak vissza: adjon az úristen magának is. Megjön a busz, tetején az itt elmaradhatatlan iker-gáztartállyal. Leszállnak néhányan, sietősen igyekeznek hazafelé. Idős asszonyok állnak ki a kisajtóba, aztán nem várva meg amíg odaér az ember — behúzódnak. Az általános iskolában üresen konganak a folyosók és az osztályok, egy szobából hallatszik életjel. Kónya László és két kolleginája fogad. Mindhárman jó melegen felöltözve dolgoznak. A hölgyeken vastag sál, bolyhos fejkendő. Zavartan keresgetik a szavakat, de annyi bizonyos: tenyerükön hordják a vendéget. — Jöjjön nézzen szét iskolánkban — indít máris útnak az épületben az igazgató. Berta — szól oda a fiatalabbik kartársnőnek — mesélje el, hogy a tánccsoportunk milyen sikereket ért el. — Megyünk végig a kihalt folyosón, és mesélnek egymás szavába vágva. — Azért pucér a fal, mert leszedtük a tenger sok propagandaanyagot. — világosít fel az igazgató. Majd visszarakjuk ami tényleg odavaló. — Megvannak még a tablók, igazgató elvtárs? — kérdezi Berta. — Hogyne, felraktam őket a kultúrház padlására — derült fel Kónya László arca. Az iskola szomszédjában emelkedik a falu méretéhez képest szokatlanul nagy méretű kultúrház. Állapota az iskoláéhoz hasonlóan végtelenül leromlott. Az igazgató a poros padlásfeljárón kettesével szedi a fokokat, és azonnal megtalálja amit keresett. Tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt készült felvételeken mosolyognak a helyi fiatalok népviseltbe öltözötten. A képek mellett — régebbi tablókon magyar, a későbbieken román nyelvű oklevelek bizonyítják az egykori sikereket. — A tánccsoport ma is működik, lelkes emberek segítik. — Vas Berta, aki a tantestületben gondját viseli az együttesnek — hozzáteszi. — Pedig a legutóbbi időkben gyakran kaptuk a tanácsot, hogy nem lenne baj, ha nem járkálnánk annyit a fellépésekre. A helyezéseinkre meg csak legyintettek. Ha tudnák, hogy nem is azért csináljuk... A két épület előtti havas járdán egy kis cigánygyerek koldul tőlünk. Kónya László ad neki valamennyi aprópénzt, a kisfiú továbbáll. Mi a község Nemzeti Megmentési Tanácsának elnökéhez készülődünk, lévén, hogy a kultúrház előtti hirdetőtáblán felfedeztem a nevét egy hirdetményen. A tudósításból az derül ki, hogy a falu lakói már huszonháromezer lejt gyűjtöttek össze a segélyalapra. Szabó Endre háza az iskolától és a templomtól valami két-háromszáz méterre lehet. Messziről fel lehet ismemi, mert a takarosabbak közül való. A vaskerítés mögött a háziasszony teregeti a frissen mosott ruhát. A gazda és egy vendége, hátulról, a nyárikonyha felől kerül elő. Az udvar ellenkező végében az itteni sváb csűrökre emlékeztető féleresz látható, mellette pedig „piros szemöldökű” ajtóval és ablakkal ellátott istálló. A kölcsönös ismerkedés után, amit fűszerez egy csipetnyi fürkésző gyanakvás, a ház tisztaszobájába vezet utunk. Bent testes cserépkályha teremt barátságos meleget. A berendezés szerény, éppúgy mint itthon — ugyan hányadszor írom már ezt... — Ismerkedjen meg Székely Antal barátommal — mutatja be korábban jött vendégét. A hajlott korú emberről megtudom, hogy valamikor ugyancsak iskolaigazgató volt. Különben földrajz szakos. Hosszúra nyúlt beszélgetésünkben Székely András — érthető módon — jobbára a múltat idézte. — Még a királyság alatt is jobb volt, uram, mint Ceausescu idején. A falu házai akkor épültek. Mostanában csak fogyott minden, új házat itt nem lát. Már Groza megkezdte az államosítást, elvették a földeket. — Erre én is emlékszem — vág közbe Szabó Endre — felraktam a szekérre az apám ekéjét, boronáját és lovastul ott hagytam a kollektívában. Ezért nem maradhattam paraszt, pedig annak születtem. Szabó Endre kőműves mesterséget tanult föld híján, de amolyan ezermester féle. A faluban alighanem nagy megbecsülésnek örvend, mivel a presbiterek egyike, sőt a Nemzeti Megmentés Tanácsa élére is őt választották. — A tanácselnök volt egyedül román a faluban — ismerteti a köz- igazgatás előbbi állapotát a falu mostani feje. — Simon Máriának hívják, a férje magyar, ő nem. Hódított itt magának házat, de van neki Szatmáron is. Odamentünk hozzá most visszavenni amit a faluval megvétetett, és elvitte magához. Nem jött ki a házból, nem mutatkozott... A nemzetiségi kérdés megkerülhetetlen egy ilyen beszélgetésben. Szomorú szavakkal, elfojtott indulatokkal emlékeznek vissza vendéglátóim. — A szomszéd falu Pálfalva, románul Paulesti — mondja Szabó Endre. — Ott lakik néhány őshonos román család, a Bükkaljáról pedig beköltöztek már frissek is. Közigazgatásilag már nagyon régen odacsatolták Ombódot, és a tanács így román lett. A névtáblát akkor vették le, amikor kiderült, hogy Ombód is felkerült a „szisztematizálási” program listájára. Az Ambud tábla helyére Paulesti került, így eltűntünk a térképről — szerencsénkre. A tábla sorsa pedig egyúttal a falu sorsa... Amint azt a bevezetőben említettük, ismét ott az Ambud felirat, de ez sem ment ilyen egyszerűen. Aznap éjszaka erős volt valaki, hogy kiszakítsa helyéről és a Homoródba vesse. Bele is fagyott a jégbe reggelre. Az ombódiak azonban türelmesen újra kitették. Azóta nem akadt aki bántsa. — És miért nem Ombód — kérdeztem. — Lassan megyünk messzire uram — hangzik a válasz. — így van Lacikám? — fordul az igazgatóhoz. — Hát persze... — válaszol zavartan. Éppen most tegeződtek össze észrpvétlenül. — Nem haragszol ugye, én vagyok az idősebb — hidalja át Szabó Endre a suta szünetet. — A társadalmi érintkezés szabályai is újakká válnak — fordul felém ismét az igazgató. —A gyanakvásnak nincs még vége — érdeklődöm. — Nehéz... nagyon nehéz. Még itt közöttünk a színmagyar faluban is megvoltak a szeku fizetett besúgói. — Négyszáz lej volt a járandósága annak aki vállalta, vagy rá tudták kényszeríteni, — sóhajt egy nagyot Szabó Endre. — Nem volt titok kik azok, akiktől tartani kellett. Akinél állandóan kinn volt az útlevél, akinek jobban jutott ez meg az... Szóval tudtuk. Meggyötörték a lelkeket uram... Ára volt mindennek. Hat liter benzin és fél kiló kávé a tarifája a kishatárátlépésnek, és így tovább. — Bízzunk benne, hogy elmúlt — mondja vontatott hangon az idős pedagógus. — És bízzunk abban, hogy el is tudjuk felejteni. Az lenne a jó, ha megint magyar lehetne aki magyar, és azért nem bántanák. Ha a gyerekek átmehetnének tanulni. Mert a tudományt nem értik, ha nem az anyanyelvükön tanulják. Az lenne jó, ha nyugodtan élhetnénk. — Bizony az én fiam is... — fuldokolva próbálja leplezni sírását Szabó Endre, patakzanak a könnyei. — Tavaly áprilisban maradt odaát, azóta nem láttuk, éppen Nyíregyházán. A szakmájában helyezkedett el, tekercselő. Hát mit vétett? Mit vétettünk? v Ojßj Jum * Azt hittem, ezek az emberek könnyebb lélekkel búcsúznak el tőlem, ha kibeszélik magukat. Nem így történt. Bizodalmuk van ugyan a jövőt illetően. De bennük még a félsz. Sokadszor sóhajtanak nagyot, amikor kezet rázunk. Az ombódi utca éppolyan kihalt, mint délelőtt, csak egy csoport cigány beszél hangos szóval. Hatalmas köteg fát cipel mindegyik a hátán, és boldogan ugrálnak amikor intek, hogy le akarom fényképezni őket. Esik Sándor || Kelet i a Magyarország hétvégi melléklete *—*———* ii
