Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
1990. január 6. || Kelet a Magyarország hétvégi melléklete Románia forradalma Románia megharcolta történelmének első forradalmát. Homérosz tehetségű művész, gondolkodó kellene hozzá, hogy méltóan megénekelje ezt az eseményt. Reméljük, az idő méhében megfogan majd ez az ember is, mint megfogant maga a forradalom. Időre is sokra, rengetegre van még szükség, hogy a félelmek, lázak, örömök, túlfűtött lelkesedések, elszánások, fogadkozások és egyéb efemer jelenségek töprengő, értékelő monográfiákká szelídüljenek, és a társadalom egésze helyett a történészek mellőzött serege bíbelődjön a decemberi napokkal, a Moldvában, Havaselvén, Erdélyben, Partiumban az európai karácsony napjaiban megszülető ígéretekkel, reményekkel, a romániai űj Jézuskával. Az Idő majd mindent megvilágosít. Igazolja majd az igazságokat, cáfolja majd az esetlegességeket, az igaztalan hamisságokat. Bennünket, kortársakat azonban a történelmi rálátás kényszerű szüksége sem ment fel az alól a kötelességünk alól, hogy sejtéseinket, örömeinket, aggódásainkat, kételyeinket és reményeinket meg ne fogalmazzuk Románia forradalmával kapcsolatban. Az első, amiről szólnunk kell, maga a krónika, a forradalom „sztorija”. A világtörténelem első igazi forradalma, polgárháborúja, amit élő adásban, a történés pillanatában láthatott a földkerekség minden népe, nemzete, országának lakója, ahol a diktatúra nem cenzúrázta a karácsonyi tévéműsorokat. Bárhol a világon egy átlagos polgár pillantnyilag tehát többet tud Románia forradalmának krónikájáról, mint maguk a romániai népek, akik e napokban lázas forradalmuk valósítása közben feladataikkal voltak elfoglalva, nem az események szemlélésével. Mikor ezeket a sorokat írom, immár több mint egy hete, a televíziók képernyőiről „sugárzik a történelem”. Sok százmillió, talán milliárdnál is több ember otthon, papucsban, házi köntösben, otthonkában, kényelmes fotelekben elnyújtózva, pezsgőbontás, két étkezés vagy két ölelkezés közben belepillanthatott a történelem vegykonyhájába, és élő adásban láthatta, hogyan „csinálódik a forradalom”. Nagy gőgünk, technikai csodánk birtokában se feledkezzünk meg azonban arról, hogy csak a felszínt láttuk. A krónikának, a sztorinak, nem a történelemnek lehettünk látóhalló tanúi. Ennek a forradalomnak az igazi lényegét, okait- indítékait, mozgatórugóit, céljait és értelmét, történészek türelmes elemzésének kell majd megfejteni, töprengésre alkalmasabb, békés időben, levéltárak, videofelvételek, hangarchívumok, vallomások és visszaemlékezések türelmes bogozgatása, összevetése közben. Elbizakodottságunk tehát ne szálljon azonnal az égig. Elemezni való azonban van máris elegendő. Egy újságcikk keretébe bele se fér mindaz a históriai tanulság, amiről mai generációk élő, gondolkodó embereit tudósították a decemberi napok bátor és elszánt riporterei, akik maguk is meghozták véráldozatukat a romániai forradalom lázában. Az.első és legfontosabb tanulság, amit kertelés, fanyal- gás, irigység és féltékenység nélkül ki kell mondanunk: az Elbától az Uraiig másfél-két éve zajló egyetemes nagy átalakulás, nemzetek, népek, országok forradalmi nagy megújulása átjárta Romániát is. Sőt! Románia népei ezzel a forradalmukkal élére rukkoltak a konzervatív bürokráciát, önkényuralmi rendszert, totális kommunista diktatúrákat leépítő, rendszerváltást megvalósító népeknek, nemzeteknek. Egy hét alatt több történt Romániában, mint az Elbától az Uraiig történt fél évtized alatt. Sajnos, az ára is nagy volt. Nagyobb, mint szerettük volna. Mondják-cáfölják 70 ezer halott, 300 ezer sebesült. És ki mondhatná meg, még mennyi sérülés, mennyi várható sebesülés és halott. Gusztustalan és etikátlan, több annál: cinikus lenne a kérdés: Megérte-é? Románia lakói: románok, magyarok, szászok, szerbek, a Romániában élő 11 nép és nemzetiség tagjai nem is kérdezték önmaguktól. Vitték a történelem asztalára legnagyobb áldozatukat, ami embertől telik: életüket, vérüket. Vállalták a halált, élő sorfalként golyózápor elé sorakozva fegyvertelenül, hogy megdőljön Ceausescu és a Securitate hatalma. Figyelmeztető ez a hatalom mámorában elaljasodó politikusoknak, kicsiknek és nagyoknak egyformán. A történészek bizonyára név szerint is megnevezik majd azokat, akik néhány hete még eufórikus tapsorkánnal dicsőítették a párt- kongresszuson Ceausescut, a világnak ezt a legelvetemültebb zsarnokát, aki önmaga életének meghosszabbítására klinikát építtetett gyerekvér „tenyésztése” céljából. Tanul- nak-é a romániai forradalomból a külső és belső zsarnokok, fiók-diktátorok, a hatalom dicséretét túllihegők?! Talán-ta- lán. Hírek röppentették világgá: Kolozsvár és Nagyvárad református püspökei lemondtak, mert megfeledkezve az Úr parancsáról, nyájaik őrzése helyett átjátszották gyülekezeteiket Ceausescu kezére, és átkozták azon kevés igaz pásztorokat is, akiknek egyike volt Tőkés László. Másik nagy egyetemes tanulsága Románia forradalmának: a zsarnokság az zsarnokság, bármilyen színűre festik is. A temesvári szegények ravatalozójában embereket kínzó Securitate-szolgák legfeljebb nevükben különböztek az SS- legényektől, kegyetlenségükben, módszereikben talán még azok fölé is gonoszodtak. Az anya hátáról a gyermeket lelövő, s a tetemet a Bégába hajító szekus gonoszságban túlszárnyalta Mengele doktort. Nagy tanúsága ennek a forradalomnak, hogy Hitler, Ceausescu, Sztálin, Rákosi... az SS, az ávósok, a Securitate, a külföldi terrorbrigádok, csak nevükben különböznek egymástól. A lényegük ugyanaz. Nagy történelmi tanulság ez. A XX. század emberének és történelmének legnagyobb tanulsága, és legfájóbb valósága. Bárha az a rengeteg véráldozat, mely megszüntetésükért szétáradt a történelem országútjain, végleg történelmi monográfiák lapjaira szorítaná emléküket is, mindenütt a világon. Örökké szép tanulsága ennek a forradalomnak, hogy míg a hatalmasságok, népeik állítólagos érdekeit, a humánumot, az emberi jogokat védő nagyhangú hatalmasságok töprengtek, kivárásra rendezkedtek be, korábban pedig teleaggatták Ceausescut kitüntetésekkel, saját országuk, birodalmuk legmagasabb kitüntetéseivel, most hezitáltak. A zsarnok zsoldoshadával lövette a fegyvertelen népet, a „mindig igazságért” küzdő politikusok pedig ölhetett kézzel, csukott szemmel, befogott fülekkel vártak. De megmozdultak a népek. Az Elbától az Uraiig koldus nemzetek, önmaguk myomorától elszakított falatokkal, önmaguk betegségének gyógyítására szánt orvosságokkal, italuk megosztásával, tűntető rokonszenvükkel, meggyújtott gyertyáikkal, karácsony szent éjjelén útnak indított rakományaikkal, áldozataikkal siettek a Romániában éhezők, fázok, nyomorgók, sebesültek és haldoklók segítségére. Nem a politikusok hát, a népek hivatottak saját sorsuk intézésére, s ők hivatottak, a nemzetek, a népek önmagukban kiépített szolidaritással, a politikusokénál sokkal magasabb rangú erkölcsi érzékükkel megváltani a XXI. század történelmét. Nagy az én örömöm, mert az is tanulsága ennek a forradalomnak, hogy az én népem, országom, nemzetem kiállta sorsfodító idők legnagyobb próbáját. Amikor legnagyobb volt a zsarnokság dühöngése, amikor mindenütt megkérdőjelezték, hogy változtatni lehet Románia nyomorán, szabadsághiányán, amikor már senki nem hitte, hogy Havaselvén, Moldvában, Erdélyben és Partiumban jöhet megváltás, akkor egy kálvinista hitű pap gyülekezete élén beöltözött a nyáj szolgálatának ősi parancsába, és erkölcsi kiállásával erőt vett a gonoszon. Ha igaz történelmi könyv születik majd Románia decemberi forradalmáról, íródjon az bármilyen nyelven, azzal fog kezdődni, hogy Tőkés László temesvári református lelkész a hit és az erköl- csiség erejével felvértezve... Tanulság ez a forradalom népem, a magyarság mellett is. Harminc évnél hosszabb ideje államilag táplált közöny és gyűlölködésből magyarok és románok között forradalmi izzásban fakadt fel az egymásiránti szolidaritás. Tudom, hogy azok a fogadkozások, amik felfakadtak az izzás lázában, hogy soha többé gyűlölet, múló érzelmek. Az önzetlen segítség, a karácsony este induló gépkocsivezető, gyógyszer-, kötszer-, infúziósoldat- és vérkészítmény-szállítása azonban tény. A spájzok polcain megfelezett cukor, liszt, konzerv és egyéb adomány is tény, történelmi igazság. Mint ahogyan tény az is, hogy nem fakadt fel Magyarországon a nacionalizmus, a legszélsőségesebb erők sem követelték vissza Erdélyt. Minden megnyilatkozás a területileg integer Romániáról szólt. És vannak hitvány politikusok Magyar- országon is, akik ezt a népet éretlennek tartják a demokráciára, önmaga sorsának intézésére, a politikai és emberi szabadságjogokkal való élésre. Magyarország ezúttal, mint az elmúlt másfél év során annyiszor, ismét Európához tartozásáról vizsgázott. A leggonoszabb rosszakarat sem mondhatja, hogy nem jelesre vizsgázott. Nem kell messze kalandozni az emlékezetnek. Grósz Károly és Ceausescu karnyújtásnyi időre találkozott Aradon, ahol e napokban még ott szárad a vér a kövezeteken, házak falán. Ahol a Securitate kenyérgyárat robbantott. Talán egy lapon is kár említeni Grósz Károly akkori nyilatkozatait, az MSZMP akkori elveit, népem karácsonyi viselkedésével. Mostani kormányunk — nem dicséretként, tényként állítom — európai módon viselkedett, ahogyan népem, nemzetem elvárta tőle. Elsőként ismerte el a forradalmat, elsőként ajánlott humanitárius segítséget. Elsőként kínálkozott külügyminiszterünk látogatást tenni Bukarestbe. Jelképes gesztusként is történelmi értékű kínálat: a magyar hadsereg katonái tömeges véradással óhajtják segíteni Románia forradalmát. Talán nagyobb érték ez, mint a franciák, angolok, amerikaiak javaslata, ajánlata, hogy diplomáciai beleegyezésüket adják egy szovjet katonai beavatkozáshoz. Mentsen Isten minden ilyentől! Nekünk, közép-európaiaknak túl sok fájdalmunk származott már az ilyen diplomáciai megnyugtatásokból: 1953 Berlin, 1956 Magyarország, 1968 Csehszlovákia... Ne soroljuk tovább. Mennyivel szebb lenne, ha a népek önrendelkezési jogát nemcsak deklarálnák nagyhatalmak politikusai, hanem hagynák már egyszer Közép-Európa népeit egymásra találni, mint tapasztaltuk azt 1989 decemberében magyarok és románok között. Ez is történelmi tapasztalat. A román forradalom napról napra konszolidálódik, ha nem avatkoznak bele nagyhatalmak. Talán így történhetett volna 1956 novemberében is Magyar- országon, ha... De ne folytassuk, mert ez már történelem. Most őrizzük meg magunknak a reményt: sem nagy, sem kis hatalmasságok nem avatkoznak Közép-Európa népeinek dolgaiba. Bízzunk benne, hogy Romániának nem lesz Kádár Jánosa, Münnich Ference... Bízzunk benne, hogy Romániának Ceausescuja is csak volt. Bízzunk benne, hogy ennek a forradalomnak a nemzeti és egyetemes tanulsága túlnyúlik Európa határain. A világ gazdagodnék, a zsarnokságok szelídülnének általa, ha így lenne. Nagy örömünkben, forradalom-pártiságunkban ne feled- kezzünk meg azonban észrevételeinkről, fenntartásainkról sem. Voltak ilyenek is, melyek félelmet ébresztenek, mind odakintről, mind hazai tájakról. Nem is az gondolkoztat el, hogy máris megjelentek a forradalom és az áldozatkészség vámszedői. Ezek várható, bekalkulálható vadhajtásai minden történelmi, társadalmi rengésnek. Félőbb azonban az, hogy a nagy román nacionalizmus jegyében vezényelték a bukaresti tévében ezt a forradalmat is. Félő, hogy a belföldre és a külföldre sugárzott tévéadások kettőssége, különbözősége az őszintétlenség bélyegét üti erre a nagy átalakulásra is. Félő, hogy az alakuló új pártok a kétezer éves román államiság a historikus nagyzásaitól és hazugságaitól nem tudnak majd megszabadulni. Félő, hogy a diktatúra törvénytelenségeit a szabadosság törvénytelenségei fogják felváltani. Nehéz ebben a pillanatban eldönteni, hogy a Securitate megfékezése okán, politikai okokból végeztek-e olyan gyorsan a Ceausescu házaspárral, avagy éppen azért, hogy régi vezetők önbűneiket elrejhessék, a felelősséget mindenért a kivégzett pártfőnökre, a vezérre háríthassák?! Kételyek, félelmek táplálói ezek, mint ahogyan félelmeket és aggályokat táplál a halandóban a Securitate még ma is dühöngő őrülete... Félelmet gerjeszt a nagyszalontai polgárok helyhatósági választása, ahol nem akadt ember, aki magyarul szólni mert volna. Félelmet gerjeszt az élő múlt ilyen súlya egy forradalmi lendület közepette. Reméljük azonban, hogy félelmeinket oszlatják majd a valós demokráciáról, a tényleges konszolidációról érkező hírek, és a hírközlő szervek kétarcúságának megszűnése, amikor már nem lesz külön külföldnek szánt adás, és belső fogyasztásra kínált tévéműsor. Félelmek azonban felfakadnak bennem az idehaza tapasztaltak nyomán is. December 22-től tanúja, telefonügyeletes szervezője voltam a magyarságból felfakadt eufórikus szolidaritás akadozó hajlandóságának. Életüket, épségüket kockáztató gépkocsivezetők, kevéske tartalékaikat feláldozó nyugdíjasok nem igen gondoltak pártokra, szerveretekre, amikor adományoztak. Segíteni akartak, és segítettek. A szolidaritás diktálta módon, kényszer nélkül, spontán őszinteséggel, a segítés tiszta szándékával mént is minden a maga rendjén, amíg a pártok rá nem döbbentek, hogy választási propagandát is vihetnek a szeretetszolgálatba. Ostromolni kezdték hát a sajtót, rádiót, televíziót. Etikátlan újságírók ilyen-olyan pártérdekből alá is játszottak ennek. Az éter hullámain üzengettek nevekkel, pártokkal, már-már gusztustalanul, hogy ki itt, ki ott lépte át a határt, és hogy jelentkezzék, és hogy hallassa hangját, és hogy fitogtassa magát. A legcsúnyább foltja éppen ez volt a magyarság egésze vállalta áldozatoknak. Paraszt őseimtől tanultam: az áldozat, a segítség, akkor értékes, ha önzetlen. Pártérdekből, választási kampány okán másokat adakozásra bírni, ebből választási szavazatokat csikarni, több mint aljasság. Megcsúfolása annak az erkölcsi magasságnak, amelyre Tőkés László emelte a romániai forradalom kezdetét. Mert a legnagyobb tanulsága ennek a forradalomnak éppen az erkölcsi diadala volt a politikai etikátlanság fölött. Bízzunk benne, ezt megérezte Európa, megérezte és tudasította magában a világ. Bízzunk benne, demokráciában az erkölcs és a politika elválaszthatatlan egymástól. Bízzunk benne: azok az erők és azok a politikusok, akik valóban demokráciát akarnak, a demokráciához vezető út egyengetése során sem használnak a moralitás értékrendjébe ütköző eszközöket, még a romániai forradalmárok segélyezése és a magyarországi választási küzdelmek bonyolítása során sem. Takács Péter történész Régi házak (Tarr János linómetszete) Kétszáznál többet tudott A népből merítettek A tanítónőképzőfolklórkutatásairól A XX. század első felében kezdődött a folklórkutatás Magyarországon, amikor a népi írók a figyelmet a falu felé fordították. Az utóbbi évtizedben a folklór ismét virágkorát éli, rádióban, televízióban szinte naponként hallhatjuk a népdalok gyöngyszemeit, a tárgyi emlékeket pedig különösképpen gyűjtik a különböző skanzenek és múzeumok. A Kálvineum Nyíregyházi Református Tanítónőképzője a század első felében oly fogékony volt a folklór iránt, hogy a sárospataki kollégium mellett ezt az iskolát tartották a legjobb folklorista iskolának az országban. Az 1948. évi képesítővizsga kormányképviselője, özv. Fehér Gáborné az írásbeli és szóbeli vizsgán, valamint a gyakorlati tanításokon szerzett tapasztalatai alapján jegyzőkönyvileg állapította meg: „Nem hiszem, hogy lenne még egy iskola az országban, ahol a folklór jelentőségét annyira átéreznék, mint itt. Az iskola tanárainak nagy érdeme, hogy ekkora érdeklődést és szeretetet támasztott a növendékeiben a folklór iránt.” Ugyanezt örökítette meg jegyzőkönyvileg az 1949. évi képesítővizsga elnöke dr. Juhász Géza, a magyar irodalom egyetemi tanára is. Valójában ebben az intézetben átlengi az üde, népi levegő az ifjúság életét az órákon, az önképzőkörben és az órák közötti szünetekben, amikor a tanárok, a képzős diáklányok és a kis gyakorlóiskólások együtt éneklik a népdalokat, együtt játsszák a népi játékokat. A nyári szünetekben együtt gyűjtik a népmeséket. Együtt gyűjtik az iskola kis múzeuma részére a népművészeti és a nép mindennapi életében használt tárgyakat is. Az első magot dr. Papp Ferenc egyházkerületi iskolafelügyelő hintette el az iskola alapításának harmadik évében, 1930/31- ben, amikor feladatul tűzte a tanári kar elé: „az írásbeli dolgozatok legyenek ethnográfiai dolgozatok. Feladatul tűzzék ki benne a bethle- mes játékok, arató-ünnepek, lakodalmas szokások, a népi babonák és a népmesék leírását. Arra kell nevelni a növendékeket, hogy igyekezzenek a falut, annak lakosait szeretettel tanulmányozni, a magyar nép lelkét szokásaiban, mindennapi életében, hagyományaiban, művészetében megismerni. A mi szegény népünkkel foglalkozni kell az intelligenciának. Az iskolának ahhoz kell előkészíteni a tanítónőket. Meg kell láttatni velük a magyartömegek nyomorúságát, és azt a hivatást, mely őket csak apostolaivá állítja.” Dr. Papp Ferenc felhívása a magyar néppel szembeni kötelességre először a tanárok lelkében vert gyökeret, majd szárba szökkent és kivirágzott a növendékek lelkében is. A folklór nemcsak tudatos, hanem szívbéli munkájuk lett. A munka színtere egyre inkább az önképzőkör. A népmesék, a szülőföld népszokásaihoz kapcsolódó népdalok, balladák gyűjtése lehetővé tett, hogy színesebbek, a nép élete iránti érdeklődést felkel- tőbbek legyenek az önképzőköri pályázatok tételei: „Népünk ajkán élő babonák, varázsló és ráolvasó szövegek. Szülőföldem népdalai és a vele kapcsolatos népszokások. Mit tehet a magyar tanítónő a magyar falu énekkultúrájáért.” Az intézet országosan iskolázott be, sőt a trianoni határokon túlról is, így az önképzőköri pályatételek megvitatásával messze országrészek folklórját is megismerhették a növendékek. A falu kutatásának új perspektívát nyitott, amikor a Sárospataki Kollégium teológusainak falujáró népéletet kutató „regös csoportjai" felkeresték az iskolát, és 1940. április 4-én a, .licealis szerda délutánok" keretében az egész délutánt betöltő előadást tartottak. Előadásuk következménye a népdalok, népballadák, népzenék, népszokások, a nép küzdelmes élete, apró örömei kutatásának virágkora: Megszületik a folklór igazi kultusza. A szilenciumok előtt osztályonként folyik a népdal tanítása, melynek átfogó irányítója Bállá Péter konventi előadó, aki kéthetenként utazik le Budapestről. Az osztályok legjobb hangú és hallású növendékeinek megtanítja az ősi magyar népdalok legszebb gyöngyszemeit, eredeti dallamait., ,A magyar népdal szépségeiről és az ismeretlen zsol- tárok”-ról tartott előadásával valósággal magával ragadja a növendékeket. Az év végén tartott népdalversenyen a győztes, Nagy Emma kétszáz népdal szövegének és datla- mának ismeretével nyeri a versenyt, de a kilenc induló közül a kilencedik is százötvennél többet ismert. így lett az intézet népdalokat daloló iskola. Bállá Péter munkája nyomán a következő évben a verseny megnyeréséhez kevés volt a kétszáz népdal ismerete. 1945. március 7- én az intézet önképzőköri könyvtárat avatott. Az avatást igazán ünnepélyessé a „Sárospataki Erdélyi János Önképzőkör” vendégszereplése tette. Igazi magyar népdalok, új magyar költők költeményeiben zengő régi magyar sorskérdések, ifjú diákoknak az Öreg Kollégiumról írott vidám elbeszélései feledhetetlen emléket nyújtottak., ,Az ősi kollégium lelke jött el az ifjú református iskolához, s találkozott össze testvéri szeretetben.” Megindult a szervezett gyűjtőmunka. Az önképzőkör felső tagozatos növendékei a magyar népmesék, népdalok, népi táncok gyűjtése mellett különös szeretettel foglalkoznak a székely dalokkal, népballadákkal, székely adomákkal, szólásmondásokkal, góbéságokkal. Ezeket mutatják be Nyíregyháza közönségének a színházban, a „Székely délután” keretében. Az alsó tagozatosok részére önképzőköri pályatételek: „Betyár élet népdalainkban; A magyar bánat népdalainkban; A magyar humor népdalainkban". Megalakul a néptánccsoport. A régi és a faluban alkalmanként még táncolt néptáncokat gyűjtik, tanulják és intézeti ün-, nepélyeken előadják. A bábjátszó csoport maguk készítette bábukkal jeleníti meg a falun és városon a népmeséket. Gyűjtik a népzenét, begyakorolják, és elő is adják. Megismertetik egymást folklórgyűjtéseikkel, egymástól tanulják meg a folklór szeretetét. Csodálatos volt, amikor Kassán és Nagyváradon az esti tűz sejtelmes világánál felhangzott ajkukon a sok magyar népdal. Könny szokottá szemükbe azoknak, akik hallgatták, de már olyan régóta nem hallhatták. A folklór közös szeretetéért zárta szívébe ezeket a tanítónőket a falu, és zárták szívükbe ők is a falut. Hadházy Lajos 7
