Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
6 „Életünk égő szövétnek, mely hol gyorsabban, hol lassabban, szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn a múlandóságra gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” De vajon kiknek és mennyi ideig világítanak azok, akik egy 21 négyzetméteres garzonban kénytelenek az életüket élni? Biztos, hogy nem életcéljuk ez a parányi tér, ám ki, milyen ok miatt, mégis a garzonban kötött ki. Aki járt már ezekben a miniatűr, lakásnak nehezen nevezhető kalickákban, jól tudja, egyetlen szoba a birodalma, a „konyhát” jelentő polcot egy függöny takaija a kíváncsi tekintetek elől, a fürdőszoba ülőkádjában soha nem nyújtózhat el a meleg vízben, öltözködni a mini-előszobában lehet. Ám nagyon sokan élnek köztünk olyanok, akiknek a mennyországot jelentené ez a 21 négyzetméter. Mások viszont vakvágányra siklott életük egyetlen kapaszkodójának érezhetik a garzont. Kit mi szél sodort erre a „tömegszállásra”, ezután tudakozódtunk Nyíregyháza egyik legnagyobb garzonházában. A. Józsefné morzsányi otthonán látszik, hogy nem tíz perc alatt kapkodta össze a rendet. Este most ráér beszélgetni, tíz órára kell bemenni az éjszakás műszakba. Három éve ez a garzon jelenti számára az egyetlen kapaszkodót az életben. Pedig még nem ünnepelte a 30. születésnapját. IgaZj.mágíjnyosan, a négy fal közt a .keppki é v f orduIó sem lenne tel- jé^fi^aj^úgy, mint a huszonkilenIC' " i ^'Szeletemből mentem férjhez 16' éves koromban — tér rá az asszonyélet legfontosabb eseményének taglalására a fiatal nő. — Kis faluból kerültem a csiUogóiavagyvárosba.^ Akkor főnyereménynek éreztem az őszülő halántékúí ám két .'gyermek után tartásdíjat fizető férfi udvarlását. A szalag mellett felvághattam jóképű barátommal. Irigyeltek is a munkatársnőim és ez legyezgette a hiúságomat. Minél előbb arany karikagyűrűre vágytam, kerül, amibe kerül. A szüleim nem igazán jó szívvel nézték az elvált, majdnem húsz évvel idősebb partnert. Én viszont először lobbantam szerelemre és azt hittem — én naiv — hogy abból a sírig nem lehet felébredni... y‘A szüleim — falusi szokásoknak megfelelően — éveken át gyűjtögették a hozományomat és utólag tudom, fájó érzéssel adták át. Nem ilyen partira számítottak. Ok a nagy korkülönbséget és az elvált családi állapotot tették szóvá. S még azt, hogy igen rövid idő után beköthette a fejem az exférjem. Gondolja el, utólag tudtam meg, hogy félrészeg társaságban fogadást ajánlott a volt férjem, hogy ő tud a leghamarabb anyakönyvvezető elé vinni valakit. Mindegy, hogy lányt, elvált vagy özvegy asszonyt, a tét egy láda pezsgő volt. Szóval, ennyit értem neki... A többit talán mondanom sem kell. Egy gyenge pillanatában elárulta a fogadást és akkor el ; sem hittem. Próbáltam félreérteni, hogy milyen jópofaságot r mondott. Amikor egyértelmű lett, hogy neki teljesen mindegy volt, kit vesz el, utolsó erőmig kapaszkodtam a szalmaszálba. Restelltem a szüleim, a volt falubeliek előtt, nem akartam, hogy a régi ismerősök a szájukra vegyenek. Végül beadtam a válópert, de hogy ne nevessenek ki, kicsikartam a közös megegyezést. Utána egyik albérletből a másikba hurcolkodtam azzal a pár cuccal, amit a sajátomnak mondhattam. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre közös gyennekünk nem született, s ötéves várakozás után kiutalta a tanács ezt a garzont. Lassan felváltom a negyedik x-et és.várom a fehér lovon érkező udvarlöt, hátha egyszerräm^talaL^^^^^^^ HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. január 6. Valóságunk közelképben Galambősz, hajlott nénike nyit ajtót a csengetésre. Igencsak csodálkozik, mert a házmesteren kívül nála az égvilágon senki nem kopogtat. Magányát egy szeretetre éhes, kóbor macska próbálja elviselhetővé varázsolni. — Tetszik tudni, soha nem hittem volna, hogy ilyen házból visznek ki egyszer—nyel ve nem szokta a magázódást, tegezni meg az ismerőst szokták az ő falujában. — Biztos ismerős a sorsom, hisz annyian estek már ebbe a csapdába! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez velem is előfordulhat. Az egyszem fiamat kényeztettem, még akkor is, amikor az uram meghalt és alig tudtam — A fiam nagy protekcióval tudta elintézni ezt a garzont. Sose laktam a tizediken, sokszor kísért a gondolat, hogy csak egyetlen lépés lenne és vége mindennek. De a békésen doromboló cicára nézek, amely úgy várja a simogatást. Szóval, valakinek még szüksége van rám. Mert csak a házmester ugrik be néha- néha, főképp, ha a lakbért szedi. Két borzas fej jelenik meg az ajtónyílásban. Szakasztott egyforma a két fiú, le se tagadhatnák, hogy ikrek. Az anyjuk szerint a csintalanságot zaspár szabadidőruhában, a férj tervezőasztalnak használt ferde lap fölé hajlik, a mama a bébiételt keveri. A lakásban jellegzetes festékszag, a bútorokról most húzták le a nylon csomagolást. Éppen két hete költöztek ide. — Nekünk nagy szerencsénk volt ezzel a garzonnal — meséli a fiatalasszony, míg eteti a féléves kislányt. — Szanálták a házat, ahol a nagyszülők laktak és mi oda voltunk bejelentve. Nemrég házasodtunk és szinte ölünkbe pottyant az összkomfort... élet? Amennyire közel vagyunk egymáshoz fizikailag, de lélekben annyira távol van a két méterre levő szomszéd, mint Makó Jeruzsálemtől. Minek menjek én a kétgyerekes fiatal párhoz esténként, amikor alig vannak együtt? Érzem én, ha útjában vagyok valakinek. A magamfajta öregasszonyok a rég elhalt férjükről zengenek dicshimnuszt. Én még azt sem tehetem. Olvasok, amikor egy szabad percem van, csak attól rettegek, mi lesz, ha orvost kellene hívni, nincs egy lélek, aki rám nyitná az ajtót... Szolid, szemüveges fiatal nő otthonába lépek. Közepesen modem bútorok közt telnek az Tóth Kornélia Menedékház előteremteni a mindennapi kenyérre valót. Taníttattam, a városra került. így is van ez rendjén, gondoltam, ha valaki diplomát szán a fiának. Amikor végzett, egy nagy gyárban kapott állítólag jó állást. Annyira szerették — mondta, míg még hazajárt a szülőfalujába —, hogy szombat, vasárnap is benn tölti az időt. Megismerkedett egy lánnyal és egyszer csak azzal állított haza, hogy megnősült. Azt hittem, megnyílik a föld alattam. Azzal magyarázta, hogy nekem milyen nagy megrázkódtatás lett volna őt elveszíteni, meg kevesebbe került így, s még akkor sem hozta el a feleségét bemutatni. Egy világ dőlt bennem össze, de megpróbáltam az ürügyeit elfogadható indokká kovácsolni. — A baj később kezdődött. Egymás után született a két unokám és már nem fértek el a kétszobás panellakásban. Egyszer hazajöttek, körülhízelegtek, hogy így anyuka, meg úgy anyuka, mi kiszámoltunk mindent, csak tessék aláírni ezt a papírt. Nehezen értettem meg, hogy a házat — amit az urammal a két kezünkkel szinte a semmiből építettünk — el akarják adatni velem és beszállnak egy társasházépítkezésbe. Nyugtattak, hogy különszobám lesz, senki nem zavar. Mit tesz egy anya? Belementem, bár a szomszédasszonyaim óva intettek, nem származik az ilyesmiből semmi jó. Károgtok, öreg varjúk, nem hiszek nektek — mondtam, de már látom, nekik volt igazuk. Talán félévet bírtam ki az emeleti padlásszobában. Nagy társaság jött össze náluk, éjfélig mulatoztak, de reggel őket annyi is zavarta, míg teát főztem a konyhában. Nagyon furcsállották, hogy el akarok tőlük menni, pedig a nyugdíjam fejében ők mindent megadtakne^^ is egyformán örökölték. Vajon kitől? Levetett nadrágot, kerekeden kisautót és kockás irkát kapkod össze a háziasszony a két fotel egyikéből. A négyéves kis ördögfiókák egyeüen pillanatra sem nyugszanak. Beszélgetésünket léptem-nyomon a gyerekfedés közismert mondatai törik meg, az anyuka kilátásba helyezi a fakanalat is. Ám csőid mégsines. —Talán, ha nagyobb lakásban élnénk — kockáztatja meg a harmincas évei elején járó, diplomás fiatal nő.—Bár azt hiszem nekünk megváltás volt ez a garzon, mat a volt férjemmel már egymás idegeire mentünk. Vitatkoztunk, majd veszekedtünk semmiségeken — egy ideig. Később ő más nő társaságában vigasztalódott. Én hova mentem volna akétpelenkástól? Hiába mondtam magamban, hogy amilyen a mosdó... Egyszerűen nem tehettem meg. A gyerekekért menni kellett a bölcsődébe, az óvodába. A férjemre nem számíthattam, viszont mindennél jobban vágytam a nyugalomra. Már az is komoly eredménynek számított, hogy sikerült a két és félszobás tanácsi lakást két kisebbre cserélni. Az ikreket nekem ítélte a bíróság, de most már komoly anyagi gondok nehezítik az életünket, hogy az érzelmiekről és a nevelési problémákról ne is beszél jek. Hó végén számoljuk a filléreket, szakmám irodalmát elhanyagolom, a nyelvtudás gyakorlására nincs mód, hisz nem utazhatok külföldre a gyerekektől. Este a szokott verkli, s mire a fiaim elalszanak, holtfáradtan zuhanok az ágyba. Nem is tudom, hol rontottam el... A szomszédban csecsemősúást hallok a csengetésre. A fiatal há— Reméljük, azért nem sokáig kell együtt élnünk ennyi szerencsétlen emberrel, mint akik itt a házban összejöttek—szól közbe a férj. — Szeretnénk egy önálló otthont, lehetőség szerint kertes házat. Persze, egyre nehezebben jön össze rá a forint. Most azon variálunk, vagy maszekolok egy beugróra valót, vagy lesz három gyerekünk és akkor a szocpol kedvezményből, meg a garzonért kapott pénzből meglesz az induló tőke. De valahol mélységesen antihumánus megoldásnak tartom, hogy meg nem született életektől reméljek a sajátunkra előnyös megoldást... — Egyelőre dolgozunk, keresünk, neveljük a kislányunkat és majd meglátjuk. Ráérünk, még fiatalok vagyunl^ — köszön el a karján az alvó csöppséggel az asszony. — Hallott már a társbérletről, kedveském? — A nagyothallók jellegzetes hanghordozásával tessékel be az igen szerényen berendezett hajlékba a középkorú asszony. A régimódi bútorok szétfeszíteni látszanak a csöppnyi lakást. — Én ugyanis egy társbérletben húztam le az életemet és most vénségemre sikerült először kiírni a nevemet az ajtóra először, egyedül. Jól látja, vénkisasszony maradtam. A fiúk valahogy elmaradtak mellőlem egy idő után. Aki nekem tetszett, nem kért meg, aki hívott, azzal én nem mentem el. Egy házaspárral osztoztunk a társbérleten. Tulajdonképpen nem voltunk mi rossz viszonyban, csakhogy azt hittem, azért nem jön el hozzám senki, mert nem lehetünk igazán egyedül. A szüléimét rég eltemettem — Isten nyugosztalja őket — de én már nem mennék vissza falura, ahonnan nagy reményekkel elindultam. Társas estéi. Mert nap közben tanít, pedagógus. — Te túl okos vagy, azért nem állnak szóba veled a fiúk! —- röviden így summázták évfolyamtársnőim a sikertelen párkeresési akcióimat. Valahogy sose tudtam, mit kell mondani, ha ketten maradtunk egy fiúval. Beszéltünk az olasz festőkről, a zenéről, szép tájakról, de amikor láttam, hogy újdonsült barátom lopva az órájára les és ásítást nyom el, nem volt kedvem újból találkozni vele. Amikor megpróbáltam a belemenős fiatal lányt játszani, még nagyobb kudarc ért. Utána válaszoltam néhány házassági hirdetésre, de igazából senkinek nem én lettem az igazi. Lehet, hogy én is teszek fel hirdetést az újságba, de már nem igazán hiszek benne. Valahogy kimaradtam az egészből. Harmincöt éves múltam, a korban hozzám illők már nősek vagy még nem váltak el. Anyukámmal laktam ebben a garzonban nemrég bekövetkezett haláláig. A sikertelen kísérletek után inkább behúzódok a négy fal közé és lemezt hallgatok, vagy javítom a tanítványaim dolgozatait. Társaságba nemigen vágyom, legfeljebb színházba megyek egy elvált barátnőmmel. Érdekes, hogy közelebbi kapcsolatba is olyanokkal kerülök, akiknek az élete félresiklott... — Véletlen talál itthon —- ezzel köszön a szakállas, huszonéves srác. — Odaadom a kéglit a haveroknak, ha nincs hová menniük. Én a szüleimmel lakom — magyarázza. — De beadtam a lakásigénylést, mint annyi 18 éves fiatal és számomra is nagy meglepetésként egyszercsak kiutalták őzt ágarzont. Mondanom sem kell, a használatba vételi díjat az öregemék fizették, nekem még nincs munkahelyem. (Vajon kérkedés ^csendüMri_j^Jian|yából?)Nu^ Skanzen (Szabó Csaba rajza) nehezen leérettségiztem, ennyit kértek a szüleim és' cserébe megígértek mindent. Alkalmi melót vállalok, egy hónapból pár napot keményen dolgozom, utána én vagyok a görög diplomát... Emlékszik a régi filmre? Szórom a pénzt, én vagyok a menő, utána meghúzom magam és príma a zsíroskenyér is. Tudom, család mellett már nem lehetnék ennyire szabad, de pillanatnyilag ez az életforma kitűnően megfelel nekem. Irigyelnek is a srácok, mert azért egy kéglivel fel lehet vágni, még ha garzon is az. Igaz, takarítani utálok, de felhozok egy csajt, mindjárt a felmosórongyot keresi. Időnként úgy ragyog a lakás, mint a patyolat. Ha végképp beleunok, biztosan elveszek valakit és akkor vége az aranyéletnek. Jöhet a taposómalom... — Mint vadállatok a ketrecben, úgy zsúfolódunk össze a liftben. Mindenki gondosan ügyel, hogy elkerülje a másik tekintetét. Megszállottan lessük az emeletet jelző gombot és fellélegzünk, ha1 a mienk villan fel. így vagyunk ezzel a házban is-— kínál hellyel a 35 éves elvált asszony. Kisfia a sarokba húzódik olvasni, de érzem, a füle érzékeny műszerként reagál a hallottakra. — Szép családi életet éltünk pár évig, de utána mi is a bíróságon kötöttünk ki. Sajnos addigra megszereztük az OTP-s lakást és valakinek engedni kellett. A volt férjem nem mozdult, ezért, ha el akartam kerülni a napirenden lévő cirkuszokat, én mentem el. Előbb albérletbe, később beadtam egy lakásigénylést. Igenám, de félig lakástulajdonos voltam, így hiába kértem újabb otthont. A volt férjem nem tudott kifizetni a közös lakásból, a havi törlesztésekkel és a gyerektartással húsz évig várhattam volna a lakásra. Szerencsémre olyan albérletben laktam, ahonnan szanáltak és így jutottam a parányi garzonhoz. Most rakom össze a forintot, hogy egy nagyobbra cseréljem, de szinte kilátástalan az ötezer forintos fizetésemből. Mire össze- kuporgatok valamennyit, újból a csillagos égig szöknek a lakásárak. Nem is hiszem, hogy becsületes munkával egy elvált asszony össze tudja szedni a pénzt a gyerek- nevelés egyre dráguló kiadásai mellett. Rebesgetik a lak- béremelést, de az már a vég lenne nekünk. Remény az újabb kapcsolatra? Reális esély kevés, a remény pedig soványka. Ki jönne ide férjül, ráadásul egy idegen gyermek gondját a nyakába venni? Én pedig már nem merem feladni senkinek a hízelgő szaváért a nagy keservesen megszerzett önálló fedelet a fejünk fölül. Talán ha a fiam felnő és a saját lábára áll, még innen leszek az ötvenen és hátha találok egy magamhoz való elvált vagy özvegyembert. Vakvágányra siklott emberek szőnek rózsaszín álmokat a picurka otthonokban. Bíznak valami csodában, egy új társban, talán egy lottó ötös találatban, ami változást hozna életükbe. Nagyon sokuknak ez a „röptető”, ahol elkezdik első számypróbálga-í tásaikat. Tervezik a nagyobb otthont, számolnak a család gyarapodásával és a nehezülő ínfegj élhetési körülmények ellenére élére rakják a forintot, hogy mielőbb kikerüljenek a menedékházból. Egyeseknek tényleg menedékül szolgál, hiszen innen már csak egyetlen utat terveznek, az utolsót. Sorsuk elrendeltetett, más kiutat nem találnak. Egy tény: akiben él a remény, hogy egyszer máshová kerül, szebbnek látja a garzonbéli mindennapjait. Aki viszont itt húzza meg magát, gyakorta mellékvágányon veszteglő vonathoz hasonlítja életét. Amelyet az tesz elviselhetővé, hogy valaki talán éppen tőle várja a jó szót, a simogatást. ■■ Kelet „ A Magyarország
