Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
Szombatigaléria Kulcsár Attila: Reklám-vers ’82 A'Szavak ünnepnapja vers piros betűs beszéd a szó-cséplőgép megpihen s árnyékba ül a fecsegés. A düh roham szavat keres s nem boldogul maga és gégecsőre töltve vár a ,,tűz” vezényszava. A szavak ünnepnapja vers piros betűs beszéd dübörgő díszmenet soros vagy galamb-röptű rét. Szívdobbanást alliterál s időtlenül ketyeg a szó pántlikás rímet ölt s igazat gyónni megy. Több nyelvet is beszélve én semmit mondó szöveg szitok és hadparancs önvád és köszönet vers-fordítását vállalom — holtomig szavatos — József Attilánál tanult költő kisiparos — Kalliopé 1983. (Imre György rajza) Tisztelgés a Mester előtt A művészet mai feladatvállalása Barcsay Jenő mostani, nyíregyházi kiállítása nem évfordulóhoz kötött — bár tisztelgő kiállítás is lehetne, hisz öt nap múlva ünnepeljük születésének 90. évfordulóját. Nyíregyházára, vendéglátóim információja szerint — egy nagyszabású népművelői program keretében hívták meg a Mester műveit: új galériájuk megnyíltával olyan mércét kívánnak állítani helyi közönségük elé amely biztos tájékozódási pont, egyrészt a közönség számára: a kortárs művészet minőségeinek megítéléséhez, alapozás a maguk képzőművészeti nevelési törekvései területén is, s — talán — mesterek számára is hasznos Studium. Jól választottak a Galéria illetékesei, Barcsay Jenő a magyar képzőművészei nesztora, a század egyik legsikeresebb alkotója, aki hosszú pályája során nemcsak a maga, hanem a magyar művészet olyan fejlődési állomásait járta be, amely eligazító támpont a művészettörténet-írás számára is. Eligazító, mert ékes bizonyság arra vonatkozóan is, hogy a művész útja nemcsak tanulság, ismeret és tájékozottság, hanem helyzetfelismerés, döntés kérdése is, — ilyen formán etikai meghatározottságú. Idéznem kell László Gyula 1963- ban megjelent kismonográfiájából a következő gondolatokat: a festő számára a kép a világ: rajta keresztül érzékel és üzen az értőknek. Ha már most végig elemeznénk különböző stíluskorszakait, abban nemcsak akkori formálásának milyenségét kellene elemeznünk: korszerűségét, naprakészségét, hanem azt a társadalmi miliőt is amely őt döntésekre késztette. Ezért kell értékelnünk korai portréjában, A falu bolondja, (másik címért; Tutyi a zenész) a Rudnyaytól tanult akadémiai stílusú, barnás galéria tónusú képben az emberséget láttató, mély lelkiismeretről tanúskodó képességeket, emellett azonban a hűséget is: hűséget a magyar képzőművészet nagy hagyományai iránt, meglehet Rudnyayin kívül Mednyánszkyban jelöl meg a maga számára, s rajta keresztül egy mélyebb értelmű azonosulást a megnyomorítottakkal, számkivetettekkel. Ezért kell meglátnunk három, 1934 tájáról való festményéban (ízbég, Szentendrei utca, Szentendrei táj) valamint egy szénrajzában (Dombos táj) a legprogreszszívebb hazai hagyományok: az aktivisták tájképeinek folytatását, egyszersmind azt az erőérzetet és cselekvő hajlandóságot, amely ezekben a domború ívekben feszül. S ha tudjuk mindemellett, hogy 1935 táján milyen féle válaszok születnek a magyar képzőművészetben a korszak kihívásaira: elmerengés a természetben látott szépségek felett, lírai szemlélődés, római iskolás klaszszi- cizálás a megtalálni vélt új embertípus jegyében, sötét-borongós lázadás, vagy másutt harsány népieskedések — akkor tisztában vagyunk Barcsay Jenő művészi válaszának valódi értékeivel is. Az 1945-ös Csendélet, 1947-es Függőlegesek-vízszintesek a korabeli kritika szerint neheztelést váltottak ki: bársony darabok vas- traverzek között; ismét mások örömmel üdvözölték, mint a geometrikus absztrakció pompás megnyilvánulásait, melyek a képző- művészetünk korszerűségére, haladásképességére bizonyítékok; ismét más megfogalmazások szerint abban rejlik az értékük, hogy a művészet öntörvényűsége mellett tanúskodnak, nem akarván az épp aktuális programot szolgálni. Mindegyik vélekedésnek van létjogosultsága, s talán mégis abban rejlik legfőbb értékük ezeknek a műveknek, hogy megkövetelik a művészet eszközeiben való elmélyedést, felemelkedést, melyet lehetne talán távolságtartásnak minősíteni is. Kiállításunkon e műveket időben a Művészeti anatómia 1953-as majd ezt szervesen folytató, Ember és drapéria lapjai követik, melynek, anyaga könyv formában is megjelent. Az Ember és drapéria legutóbb épp a Szentendrei Múzeum kiadásában, melyből a nyíregyházi Galéria jelenleg rendelkezik néhány példánnyal. Ezek a világszerte ismert és elismert rajzok, a ruhátlan emberi test váz-, és izomszerkezetének a tanulmányozására szolgáltak (mestertik 1945—75 között a művészeti anatómia tanára a Képzőművészeti Főiskolán) pontos és tiszta megrajzolásuk azonban az orvosok számára is hasznos kézikönyvvé avatta az Anatómiát. Ez a pontosság és tisztaság azonban — túl azon, hogy reneszánsz hagyományokat idéz, — önmagában is értékmérő, mert emberre vonatkoztatott, olyan időszakban amikor épp nem az ember volt a legfőbb érték, hanem legfeljebb csak a legfőbb eszköz. Barcsay Jenő olyan időszakban koncentrál az ember precíz megformálásával érzékített fényére „akiket a sors nem emelt magasba, sem nem ejtett mélybe”, hogy hinnünk kell: új ideált akart teremteni 1953-ban. Azaz felidézni a reneszánsz ember életakarását, e világiságát, tevpleges hatalmát. Ezt követően nem egymást követik, hanem párhuzamos szálakon futnak figurális és nonfiguratív törekvései: az 50-es évek második felétől alkotott apróbb képek (Ülő nő 1954,) a 60- as évek elejéről valókkal együtt (Holdvilág, Konstrukció vörösben) állandó tematikát és műtermi feladatot jelentenek a további évtizedekre. Mozaiknak szánt művei közül időben kiállításunkon legkorábbi a Kompozíció 1963. és az Asszonyok holdfényben 1963. Ezt követi egy 1965-ös Szőnyegterv, majd az 1968-as kompozíciók: Mozaikvázlat szürkében, Mozaikvázlat fehér fényekkel és a Mozaik részlet, melyek előtanulmányai az 1970- ben Szentendrén elhelyezett neve szerint is Szentendrei mozaiknak, egyszersmind az 1982-ben szőtt Beszélgetők című gobelinnek is. (Előbbi megtekinthető a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár előterében, utóbbi a szentendrei Barcsay Gyűjteményben.) Ezek a muráliák (falra szánt alkotások) egymásrautalt, egymás mellett élő emberek csoportjait ábrázolják, szorosan egymás mellé, egymás mögé komponálva, állva és ülve: minden élethelyzetre érvényesen, az egymáshoz tartozás tényéről és parancsáról beszélve, manapság zűrös és gyorsan változó évtizedeinkben amikor még minden megvásárolhatónak tűnt, s most amikor minden ziláltnak tűnik. Kis kompozíciói ugyanerről vallanak — talán általánosabban fogalmazva — dehogyis a romantikus, kirándulókat megejtő látványos -Szentendrére vonatkoznak ezek — a kapuk, ajtók, falak, tetők önmaguknál többet is jelentenek, mint a Holdvilág, vagy a Sárga templom kereszttel címűekben láthatók: a dolgok így ahogy vanját, determináltságát, melyet érzékelnünk kényszerűség. De ebben az összetartozásban, a dolgokban és tárgyakban vannak fontosabbak és kevésbé fontosabbak, vannak meditálásra késztető örökérvényűségek, — mint azt oly szépen igazolják a Kék ritmus és a Szentendre című kompozíciók is. így válik Barcsay Jenő művészete esztétikai érvényessége mellett mélyértelművé, többrétegűvé és, — hiszem — példaértékűvé. Etalonná, melyhez hosszú időkre igazodni lehet. Kiss Joakim Margit Száz híres színdarab „Világirodalom mellényzsebben? Egy óra — egy regény? Segédeszköz lusta diákoknak? Félművelt nyárspolgárok kiskátéja? A 100 híres regény első megje- nésekor ilyesféle vádak zúdultak a kiadványra. A kritikák egy része nem annyira a megvalósítás minőségét vizsgálgatta, hanem az egész vállalkozás létjogosultságát próbálta kétségbe vonni.” Ezeket a gondolatokat a 100 híres regény második kiadásának fülszövege tartalmazza. A felsorolt vádakra akkor Kardos László válaszolt. A létjogosultság kérdésére ma egy könyv válaszol, ami nevezhető az előbbi folytatásának, s amelynek a címe: Száz híres színdarab. Színházba járók, irodalmat kedvelők könyvespolcán mindenképpen helyet kér ez a kétkötetes mű, amelynek első kötetében 68 európai és amerikai, második kötetében pedig 32 magyar drámával ismerkedhetünk meg. Azonban nemcsak a művek tartalmát tudhatjuk meg, hanem néhány értékelő, elemző gondolatot is olvashatunk az adott műről. Ezzé) több a Színházi Kalauznál, s ezért is mondható a Száz híres színdarab segédkönyvnek s egyben sokoldalú, hasznos tartalmas olvasmánynak. „A színművészet két és félezer évéhez méltó kötetben drámaismertetéseket, írói pályaképeket, esszévé nemesedő elemzéseket nyújthatunk át a színház barátainak” — olvashatjuk a könyv hátoldalán. Válóban két és félezer év: Euripidész Elektrájától, Albbee Nem félünk a farkastól művéig; illetve Bornemisza Péter Magyar Elektrájától, Spiró György Csirkefej című darabjáig kaphatunk áttekintést. Ez utóbbi mű jelzi, hogy e vállalkozás értékét aktualitása is emeli. Spiró művének ismertetéséből még azt is megtudhatjuk, hogy a Vígszínház t989-ben mutatta be Ahogy tesszük című musicaljét, pontosabban „dalművét”, amelynek zeneszerzője Másik János. Érdekességekkel, színházi csemegékkel is szolgál ez a könyv. Megtudhatjuk, hogy Örkény István Tóték című színművének bemutatása előtt milyen dilemmával küzdött a szerző és a rendező, Kazimir Károly. (Nevezetesen azzal, hogy a bemutatót átviszik a stúdiószínpadra, hogy minél kevesebb néző legyen tanúja az esetleges kínos bukásnak (!)... Természetesen hozzá kell tenni, hogy 1964-ben a hazai groteszk és abszurd igencsak a kezdeti lépéseket tette a magyar színpad felé.)' Az ismertetések során a szerzők igyekeznek bemutatni az átlagolvasónak a dráma és dramaturgia alapvető szakmai ismereteit. így például a drámaépítkezés klasszikus modelljét, amelyet Szophoklész Oidipusz királya képvisel. Ahogy halad előre a színmű a jelen időben, úgy világosodnak meg a múltban történt események. Az imént felsoroltakat nagyon jól kiegészíti a második kötet végén található függelék, amely színdarab szerzők legfontosabb adatait, az előadás ősbemutatójának idejét, szereplőit s az esetleges filmváltozat legfontosabb tudnivalóit tartalmazza. Az ismertetők írói (huszonket- ten) s a szerkesztők (Koltai Tamás és Takács István) valóban fontos alapművel lepték meg a színház, irodalom iránt érdeklődők táborát. De senki ne elégedjen meg azzal, hogy ezeket a lerövidített műveket elolvassa, hanem inkább ösztönözzön mindenkit a teljes mű megismerésére, elolvasására. Ugyanis ez a könyv igazán így ér célt. Minya Károly ■ Megkérdeztük Molnár Zoltánt i Az olvasókörökről A tizennyolcadik század végétől országszerte sorra alakultak olvasókörök, jelezve a néptömegek politikai öntudatra ébredését. 1945 után ezeket az olvasóköröket erőszakkal megszüntették. Napjainkban viszont hasonló kezdeményezésekről hallunk. Molnár Zoltán írót kérdeztük meg az újjáéledő mazgalomról, aki a Népfront Országos Elnöksége megbízásából segíti a körök tevékenységét. —Milyen igény hívta életre ma az olvasóköröket? — Az olvasás, a tanulás, a művelődés az olvasókörök számára ma I éppúgy nem végcél, mint a múlt századi elődeik számára. Akkor lesznek hagyományok hű folytatói, ha arra törekszenek, hogy egész együttélő közösségek jobban, egészségesebben, boldogabban éljenek. Alapgondolatuk az, hogy az ország addig nem állhat talpra, amíg minden falu, település a saját talpáfa nem áll. Az olvasó-* i köröknek az lenne a feladata, hogy I megvizsgálják az összes intézményeket, vállalatokat, az egész közösséget, s azonnali és távlati fela- : datokat kidolgozva cselekvésre ; ösztökéljék az összes intézménye- j két, vállalatokat, az egész közössé- I get." Ha száz meg száz településen létrejönnek ilyen szellemi műhelyek, a talpra állás folyamata bizo- ; nyára meggyorsul az egész ország- * ban. — A politizálásra ma már számtalan lehetőség adódik, milyen küí lönleges szerepet vállalhatnak ebben az olvasókörök? — A balm^újvárosi olvasókörök kezdeményezését hozhatom j fel példának: ők a legkülönbözőbb pártállású, foglalkozású, világnézetű, érdeklődési körű — de a közösségért tenni akaró — emberek összefogásával szellemi műhelyt hoztak létre. Az olvasókörök tudatában vannak annak, hogy a demokrácia csak a pártok szabad vetélkedésében bontakozhat ki és fejlődhet. De a települések közössége csak a magán- és pártérdekeken felülemelkedő összefogásban találhatja meg együttes boldogulásának útját- módját. — Milyen kapcsolat van az egyes olvasókörök között? — Tavaly decemberben Kisújszálláson jöttek össze tiszántúli olvasókörök, hogy megvitassák az olvasóköri szövetség megalakulásának lehetőségét. Az alapítólevél szövege és az alapszabály tervezetét mindenki hazavitte, hogy saját közösségével megvitassa, az esetleges javításokkal elfogadja, s visszaküldve a vendéglátók ügyintézőjéhez, a Hazafias Népfront kisújszállási titkárához, csatlakozzék az Olvasóköri Szövetséghez. — Kik csatlakozhatnak a szövetséghez? — A vitában is felvetődött, hogy hasonló célú művelődési kör, egyesület nem olvasókörnek nevezi magát. Ez nem akadálya a csatlakozásnak. Akár gazdakör, népkör, baráti kör, vagy bármilyen néven működő szervezet csatlakozhat az olvasóköri szövetséghez, ha vállalja a település szellemi magjának szerepét, vállalja történelmi örökségének ápolását és a jövendő alakításának feladatait. A.J. II Kaiét — a Wagyamrszág hétvégi melléklete
