Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
A kiérdemelt jogszabály Kortörténeti ritkaságokat rejt magában a megyei rendőrfőkapitányságon Kovács Dezső úl- levélügyi főelőadó páncél- szekrénye: régi útleveleket. A változó címerek, a kibocsátó szervek. személyek aláírásai, a figyelmeztetések történelmi tanulmányainkat idézik fel. A legrégebbi 1913-ból származik. Az alispán adta ki, Nyíregyházán, O Felsége Első Ferencz József, Ausztria császára, Csehország királya és Magyarország apostoli királya nevében Katona József gávai napszámos részére, aki utazását Eszak-Amerikába tervezi, s utazásának célja a kivándorlás. A halványsárga, puha fedelű füzetecskében kalligrafikus írás tanúsítja magyarul és franciául, hogy néz ki ez a bizonyos Katona József. Hátsó borítóján figyelmeztetés áll: „A Szerbiába vagy Romániába szóló útlevél tulajdonosa köteles — Szerbiába belépte után 24 óra, Romániába belépte utána 3 nap alatt — a legközelebbi császári és királyi osztrákmagyar ügynökségnél személyesen jelentkezni. A Romániába, Török- vagy Oroszországba utazók kötelezve vannak az illető követség, vagy ügynökség láttamo- zását — minthogy enélkül a határról visszautasíttatnak — „megszerezni.” Egy másik, már kemény fedelű, bordó útlevél tulajdonosa földműves, aki szintén szerencsét próbálni indul Amerikába. O már a „kitántorgók” egyike — 1936-os dátummal kanyarította alá nevét az útiokmányra a vármegye alispánja. A belső oldalon itt is figyelmeztetés, amely szinte szóról szóra egyezik a negyven évvel későbbiekkel: tudnivalók az útlevél elveszítése, megrongálódása esetére, felhívás, hogy a külföldi munkavállaláshoz engedély kell, s intés, hogy senki ne menjen ki, akinek megélhetése külhonban nincs biztosítva. Van itt magyar Köztársasági útlevél, 1948-ból, melyet a Kossuth- címer díszít, s kibocsátója a Magyar Allamrendőrség Budapesti Főkapitánya, 51-es, amely már a Magyar Népköztársaságé, az államvédelmi hatóság adta ki. és a magyar, valamint francia nyelv mellett oroszul is kitöltetett. S egy jóval későbbi, a hatvanas évekből származó, nyílt postai értesítő arról, hogy egy útlevélkérelmet elutasítottak. Ez utóbbi talán a legérdekesebb — mutatja Kovács Dezső a formanyomtatványt. — Szövege mindössze ennyi: „Értesítem, hogy útlevélkérelme nem teljesíthető.” Indokolás egy szó sem, fellebbezni lehet 30 forintos okmánybélyeggel az IBUSZ-hoz. Egy utazási irodához, amely nem hatóság, mégis határozatokat hozott! S hogy milyen indokkal fellebbezzen a szerencsétlen kérelmező? Azt nem volt joga megtudni, hiszen egészen 1970-ig nem létezettjogszabály útlevélüggyel kapcsolatban, mindössze belső belügyminisztériumi rendeletek, amiket az állampolgárok nem ismerhettek! A hatvanas években persze még roppant kevesen kértek útlevelet, a megyében csak néhány százan. Aki külföldre akart utazni, az szinte mind az 56-os disszidens rokonát szerette volna meglátogatni. A nyugati, a szovjet és a jugoszláv útlevélkérelmeket Budapestre kellett felküldeni, a Belügyminisztériumba, ahol kézzel, speciális tintával töltötték ki a könyvecskét. A nyugati útlevél 1964-ig bordó volt, utána kék lett — egyszeri kiutazási engedélyt tartalmazott egy meghatározott földrészre. Harminc napig lehetett vele kint tartózkodni, de kivételesen, tengeren túlra megadták a kilencven napot is. Ahogy gyakoribbá váltak a kérelmek, úgy szállt az engedélyezés joga a megyei főkapitányokra és helyettesükre. Természetesen indoklás nélkül, hisz kinek mi köze ahhoz, hogy miért nem engedik át a határon?! Amikor aztán megszületett az 1970 . évi 4. számú törvényerejű rendelet, megfogalmazódtak tételesen az elutasítás indokai is — csak éppen némelyik eléggé megfoghatatlanul! Nem utazhatott külfödre, akinek magatartása a Magyar Népköztársaság belső vagy külső biztonságát veszélyeztette (...) Aki valamely szocialista állammal szemben ellenséges tevékenységet folytató szervet, vagy személyt kívánt meglátogatni, vagy jogellenesen külföldön tartózkodóhoz akart kiutazni. Rendkívül szigorú korlátozás volt, hogy az sem mehetett ki, akinek szülője, gyermeke, házastársa, élettársa vagy testvére jogellenesen külföldön tartózkodott. Ha valaki látogatás céljából akart kiutazni, megtagadták: az útlevél kiadását, ha a külföldi tartózkodáshoz szükséges anyagi feltételeket a meghívója nem tudta biztosítani. Erről a vendégül látónak külön meghívólevélben kellett nyilatkozni, amit 1978-tól már csak úgy fogadtak el, ha a külképviselet, vagy a közjegyző odakint hitelesítette. Ez utóbbi rendelkezés azért némiképp érthető, hiszen a látogató mindössze négyszáz forint értékű valutát válthatott ki, ami ugyan többet jelentett, mint manapság, de még úgy is édeskevés volt. S ha tartott magánál otthon kétezer forint értékű valutát? Nos, kivihette, ha előtte kért erre egy külön kiviteli engedélyt. A tortúra már az útlevélkérő lap kitöltésével megkezdődött. Ez a nyomtatvány ugyanis négy oldalas volt, s a kérdések a legapróbb részletekre is kiterjedtek, párttagságtól kezdve a szülők (!) külföldi útjáig. Ha a munkahely nem javasolta az utazást, mondjuk fegyelmezetlen munkavégzés miatt, akkor ugrott az útlevél. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy csak 1978-ig, mert utána is kérték ugyan a véleményt, de a kérelmet már nem utasították el emiatt. Hogy mégis mire volt akkor jó 78 után?! Biztosan sokan emlékeznek még rá, hogy a piros szocialista útlevél előtt mi volt. Egy rózsaszínű betétlap, melyet személyi igazolvánnyal együtt kellett használni. S a csoportos útlevelekkel is többen megjárhatták annak idején a Szovjetuniót -— és kevesebben Finnországot, ahová szintén lehetett ilyennel utazni: a füzet alakú, csoportnévsorral ellátott útlevélhez szintén személyi szükségeltetett, a füzétet a turistacsoport hazaérkezése után pedig a határon bevonták. Az 1978-as év egyébként minőségi változást hozott az útlevél engedélyezésében is. Megkülönböztettek ugyanis kizáró és korlátozó okokat — gyakorlatilag az előző jogszabály megtagadási okait rendszerezték, s néhány újabbal bővítették ki. így például meg lehetett tagadni az útlevél kiadását annak, aki felelősséggel tartozott szülője, gyermeke, házastársa, élettársa vagy testvére 5 évnél nem hosszabbi jogellenes külföldön tartózkodásáért — ha ugyan ezt be tudták valahogy bizonyítani. Megtagadhatták annak is, aki olyan országba kívánt utazni, ahol érdek- és jogvédelme nem biztosítható, például az illető állam nem áll Magyarországgal diplomáciai kapcsolatban. A büntetett előélet, a folyamatban lévő büntetőeljárás, a rendőrhatósági felügyelet és a kitiltás is .mérlegelésre adott okot. A nyugati útlevelekről a megyei, a szocialistákról a városi rendőrkapitányságok igazgatásrendészeti osztályán döntöttek. Rokonlátogatás céljából nyugati útlevelet kétévente adtak, egyéni vagy társas turisztikára háromévente. Ez a rendelkezés csak 81-ben mérséklődött valamennyire, amikor megengedték, hogy évente egy alkalommal bárki magánutazást tehessen — a valutakeretösszege azonban mit sem változott. És abban sem történt előrelépés, hogy a hadkötelesekre a honvédelmi miniszter még külön korlátozó rendelkezéseket szabott meg. Azt, hogy külföldre utazásunk állampolgári jog, csak 1988. január elseje óta érezhetjük igazán, mióta bevezették a világútlevelet. 1990. január 1-jétől az eddigi legliberáli- sabb, igazán „európai” útlevél-jogszabály hatályba lépésétől pedig a disszidens szó is ismeretlenné vált, hisz megszűnt a jogellenesen külföldön tartózkodás fogalma. Akinek érvényes az útlevele, az addig marad kint, amíg jólesik, s ha lejár, meg lehet hosszabbítani. Mindössze négy ok miatt tagadható meg az útlevél kiadása: ha valaki három évnél súlyosabban büntetendő, szándékos bűn- cselekményt követett el, az a büntetőeljárás befejezéséig nem utazhat külföldre. Az sem távozhat, akit végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, s még nem töltötte le, továbbá az elkövetéstől számított három évig az, aki külföldön olyan szándékos bűncselekményt követett el, melyet a magyar jog három évnél súlyosabb szabadságvesztéssel büntet. Az utolsó korlát, ha valaki olyan államtitok birtokában van, melynek védelméhez különösen fontos (!) államérdek fűződik. Nem vehetik így el annak az útlevelét sem, aki például megsérti a vám- és deviza- szabályokat. Az útlevélkérő lap kitöltése pedig egyenesen pofonegyszerűvé vált: csak tizenkét kérdésre kell válaszolni, olyanokra, amelyek be is kerülnek majd az útlevélbe — a lakcím kivételével. * Igazán kiérdemeltük ezt az új jogszabályt. Hisz hosszú éveken keresztül szó nélkül tűrtük, hogy semmibe vegyék állampolgári jogainkat, gyermekek módjára ide-oda dobáljanak a hatóság útvesztőiben. Most már csak egy elhárításra váró „apró” hiba maradt: hiába vesznek bennünket felnőttszámba, ha egyA szer valutakeretünket egyetlen tollvonással a minimálisnál is kevesebbre, nevetségesen, megalázóan csekély összegre csökkentették... Bartha Andrea, Egy kis sajtótörténet Szatmári újságok A trianoni békeparancs következtében a megye szatmári (később szatmár- beregi) részén új közigazgatási helyzet alakult, új megye szerveződött. Már a kezdetektől szükség volt egy olyan sajtóorgánumra, amely tájékoztatta a megye közönségét a nagyvilág és a vidék eseményeiről. 1920-tól ezt a feladatot próbálta betölteni a CSONKA SZATMÁR VÁRMEGYE című hetilap. (Sajnálatos, hogy csupán egyetlen száma ismeretes.) Amikor 1923. január 13-án Mátészalkán megalakult a Szatmár és Bereg Nyomda- és Lapkiadóvállalat Részvénytársaság, kiadták az új nevű, de azonos szellemű hetilapot, a Szatmár és Bereg-ei. A bevallott politikai iránya „ a meg nem alkuvó magyar, nemzeti és keresztény”. Kétségtelenül kiszolgálta — fennállása idején — a mindenkori kormányzatot, helyt adott a revizionista, irredenth törekvéseknek, azonban lapjain megtalálhatók a reális, mértéket tudó (és tartó) publikációk, néha valóban progresszív hangvételű írások. Fősierkesztői voltak: Dudás József, Karácson Jenő, Dr. Fábián Sándor, Szalmay István. Híranyagát az MTI kirendeltségétől, saját munkatársaitól és jól szervezett vidéki tudósítóhálózatától nyerte. Kapcsolatban volt a hazai lapokkal, de az utódállamok sajtóorgánumaival is. Jelentős volt a terjesztésben az 1926 végén megnyílt Szatmár és Bereg könyvkereskedése is. A tetszetősebb külső érdekében, 1928 elején új betűkészletet állítottak be. Igen gazdag rovatai voltak, elsősorban a politikum dominált, kormánypárti tartalommal. Riport, közgazdaság, sport, leventehírek és adatokban igen gazdag kulturális közlemények, tudósítások stb. Állandó munkatársai mellett számtalan vidéki, de fővárosi szerzőnek is adott közlési lehetőséget. Versrovata igen terjedelmes, azonban irodal- milag alig használható. Prózai anyagából inkább a helytörténeti vonatkozásúak érdemlegesek. (Be- rey József, Kerekes Imre, Molnár Károly. Rosenberg Ignác stb.) Észak-Erdély visszacsatolásakor a vármegyei hivatalok, így a lap szerkesztősége is Szatmárnémetibe költözött, ilyen címen megszűnt, létrejött a SZATMÁR. De ez már új fejezet a szálkái lapkiadás történetében. Nyéki Károly Mindenkihez szólni Gondolatok a Himnuszról A z idén augusztusban ünnepeljük Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulóját. Nem megyénkben látta meg a napvilágot, mégis megkülönböztetett figyelemmel készülünk az ünnepi eseményre, hiszen ez a táj, az itt élő emberek által kínált sorstapasztalat is benne van a Himnusz fohászaiban. 1923. január 22-én Kölcsey kirekesztő csekei magányában megírta a Himnuszt. A fohász a múltat és a jelent is drámai színekkel festi, ennek ellenére benne van a várakozásban megfogant hit is: a jövő nem foszthatja meg a magyarságot a teljesebb, emberibb élettől. Krisztusi korban van a koTtő, az emberélet újtának a felén:'számot kell vetnie az elvégzett munkával, s komolyabb, férfiasabb próbák elé állítani a terveket. A világtól elzárt Cseke ezetratélféjszakán erre is alkalmas. Elcsendesült a ház, kívülről sem érkezik semmi lárma, álmos neszek halnak el a sötétben. Hatalmas indulatok feszülnek Kölcseyben. A gondolkodás által körülhatároltan itt lélegzik most a haza. Lelki szemei előtt elvonul a nemzet történelme: a honfoglalás magabízó lendületétől egészen a jelen tragikus képeket sZülő, tétovázó pillanatáig. Egyetlen mozdulatba sűrűsödik a honfiúi cselekvés ezernyi szándéka: feltartani a haza süllyedését. Az Istenhez fordulás a gondolkodás megerősítését szolgálja, ezért is sorakoztat érveket a T erem tő esetleges kételkedésének eloszlatásához. Benne van ebben a gesztusban a középkori ember Istent kikerülni nem tudó félelme is: a nagy döntések az ő kezében vannak. De ez a félelem egyre inkább közeledik a formához, a tartalma pedig a nemzet egészéhez való fordulássá válik. Meditáció tárgya lehetne: az áldást kérés megszólító mondata után elsőként a jókedv hiányát panaszolja Kölcsey. Csak a második a sorban a bőség kívánása. Vajon miért tolakodik az első helyre a jókedv, az öröm, a lelki béke és kiegyensúlyozottság? Ilyen erősen jellemző mindezeknek a hiánya Kölcsey életében, társadalmi tapasztalataiban? S ennyire vágyna utána az anyagi bőség rovására is? (A magyarországi öngyilkosságok okait kutatva némelyek azt állítják, hogy azok a közép-európai mikroklímából is következnek. Ezért az itt élők nem tudnak ' sorsukkal szembesülni, tragikus helyzetükből nem találják a kivezető utat.) A magyarság tehát arcvonásaiban is komorabb, mint mis nemzetek fiai. Kölcsey érzi, hogy a nemzet sorsának megjavításához olyan hitre van szükség, amelynek derű fedezete is van. Az első versszakba új évi jó kívánság is beleszüremlik, s ez nem véletlen, hiszen ekkoriban még erőteljesebb, mélyebben átélt érzés a megújulás, az újrakezdés j vágya. A „víg észtendő*" eljőve- ' telének igénye e versszak végén így erősíti a második sor jókedv tartalmát. * Azon gondolkodom, hogy mi teszi máig érvényessé a Himnuszt? Miért hangolódik ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeljük? Mi annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztenek bennünk? Talán azért, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan vdőc [ szaka, amikor ne éreztük volnál' | „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokontalanság gyötrel- mes állapotába. Sorsfordító harcában egymás után érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát), az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztettek i a hitét. Talán ezért időszerű a vers ma is. K ölcsey kirekesztő csekei magányában verset ír, az egész nemzethez szól. Nem akadályozza a világtól való elzártsága, mert mindenütt lehet azokhoz szólni, azokért tenni, akiknek a sorsát a szívünkön viseljük. Nagy István Attila A fák is elhalnak (Petkes József akvarellje) 1990. január 20. m3f1U2PnrC74fl , , , 7 —■^^^MBIIIIIII A »»dypiMMag HÉTVÉGI MELLÉKLETE Ml y Kelet
