Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
Valóságunk közelképben A magyar földművelő sorsát — mint földje szélét egykoron az egyenes gerincű napraforgószálak — végigkísérik az örökérvényű kinyilatkozások a második világháború óta. Mondhattam volna „parasztot”, aztán pedig „felszabadulást”, szándékosan döntöttem a semlegesebb hangulatú kifejezések mellett, nem akarván már az írás elején, sem magam mellé állítani, sem magam ellen fordítani senkit. A kategórikus imperatívuszokat pedig végképp el akarom kerülni. Eleget hangoztatnak mások, pedig lenne elég ebben az országban minden felelősen gondolkodó embernek, hogy lássa: se a végéhez nem érkeztünk el semminek, sem az elejéhez másnak. Az ugrásszerű változások soha nem múltak el megrázkódtatások nélkül, és a reményeket sem váltották be, amit sürgetőik hozzájuk fűztek. Tanulhatnánk a természettől, amely köztudottan úgy fűzi egyikből a másikba az evolúció láncszemeit, hogy abból gondja nem lehet. Ebből következik, hogy az élővilágban a kerék soha nem fejlődik ki. Ilyen ugrást csak az ember tud végigvinni fejlett szürkeállománya révén. Ennyi viszont már elegendő az értelem gőgjéhez, melynek egyenes folyománya lehet a fából vaskarika, valamint annak kijelentése: „márpedig manapság ez másként nem mehet, mint ahogy mennie kell. Nincs kec — mec.” % „A föld legyen azé, aki megműveli... Évszázados álma valósult meg a magyar parasztnak...” Az olvasók felének ezek a régi híradórészletek történelemnek számítanak, éppúgy mint annak, aki most idézi őket. Az akjcqri boldogságot nemigen lehe- tett feledtetni olyan tárgyilagos elemzésekkel, hogy ugyan mit kezd a puszta földdel eszközök híján, termelési tapasztalatok nélkül az újgazda. Utóbb nyomon lehetett követni, hogy a falunak az a része, amelyik cseléd volt, zsellér volt, a földosztás után csak néhány hóna- pig maradhatott boldog. Sem a mentalitása, sem a kultúrája nem tette alkalmassá arra, hogy a juttatott földből magát, családját eltartsa, sőt gazdaságát fejlessze. Itt sem hagyható el természetesen a kötelező megjegyzés: tisztelet a kivételnek. Azoknak, akiket egykét év múlva a volt kis- és középparasztok között találunk, akik felvásárolták az említett személyek boldogságban birtokba vett földecskéjét. A kinyilatkoztatás egy-két évvel azelőtt az volt, hogy földet mindenkinek, egy-két évvel azután pedig: mind kulák, aki tollasodik. A társadalomnak olyan csoportosítása ez, amelyben nem volt kec — mec: akire rávarrták, hogy kulák, arról a jó isten se mosta le. Új földosztást csinálni ilyen kicsi időn belül nemigen lett volna ildomos, az ukáz tehát tsz-szervezés lett. Ebben tulajdonképpen felismerhető az ezerszer elátkozott nagyüzem visszasírása. A termelő- szövetkezetről azóta számos országban kiderült, hogy fejlettebb gazdálkodási forma az egyéninél. A holland, a dán és a többi modem mezőgazdasági ország mező- gazdasági szövetkezetei azonban valóban önkéntesen jöttek létre a tagság szabad társulásai alapján. Ez utóbbin van a hangsúly. A mi tsz- einkben ugyanis totális egyenlőség valósult meg. Ugyanannyi joga lett a korábbi szegénynek és gazdagnak, ugyanolyan szava okosnak és kevésbé okosnak, ugyanolyan jövedelme szorgalmasnak, és kevésbé szorgalmasnak. Nem volt kec — mec, erről gondoskodott a politikai akarat. Mi tartotta mégis életben a termelőszövetkezeteket? Két nagyon fontos tényezőre lehet visszavezetni ennek okát. Az egyik, hogy a nagyüzem, ha jól működtetik, minden társadalomban hatékonyabb, termelékenyebb és jövedelmezőbb a kicsinél. A másik pedig, hogy a józan ész, a szaktudás, és a becsvágy végül is megtalálja az utat az érvényesülésre, még a leghátrányosabb társadalmi környezetben is. Csaknem kizárólag azokon a településeken találhatók ma életképes termelőszövetkezetek, ahol ez sorra került. Mivel a politikának szüksége volt sikerbeszámolókra, el kellett tűrnie, hogy ez végbemenjen, még akkor is, ha néha írott és íratlan szabályokat hágtak át a folyamat résztvevői. * Az értéktörvény azonban, amelyről kevesen ismerték el, hogy a szocialistának nevezett körülmények között is érvényesül, régen feszegeti ezt a keretet. Már akkor is szűk volt neki, amikor az agrárolló által kevésbé megrabolt mezőgazdaság sikert sikerre halmozott. Amit Marx a tőkés társadalom alapvető ellentmondásának nevez, vagyis: a javakat más termeli, a hasznot megint más vágja zsebre, kialakult a mi viszonyaink között is. A termelési folyamatba a tagság eltérő nagyságú vagyont vitt be, más és más mennyiségű munkát fektetett bele, a jövedelmet mégis egyenlővé igyekeztek tenni. Utóbb pedig egyenlő mértékben vont el belőle a költségvetés. Ez a belső ellentmondás a „szocializmus politikai gazdaságtana” elnevezésű tudomány által megcáfolhatatlanul megmagyaráztatott. Akinek voltak ellene érvei, az vagy jobbnak látta nem terjeszteni őket, vagy nem hagyták neki. Ebben a kérdésben sem volt kec — mec. Ilyen felemásságokkal érkeztünk el tehát abba a korszakba, amelynek — ellentétben a tábor más országaival — nálunk nincs kezdőnapja, sőt az sem biztos, minden tekintetben kezdetét vette már. Talán ez az első olyan korszakváltás — szerencsére, vagy nem? — amikor van ideje elmúlni dolgoknak és a következő ébresztése sem „parazsat az ágyába” módon kezdődik. A föld és földműves viszonya a legelső: amit a folyamatok megértése kedvéért legelőször szemügyre kell venni. Kettejük között a tulajdonlás az összekötő kapocs, ennek erősségét azonban számos tényező korlátozza. Ma egy közös gazdaságban a bonyolultabb eseteket nem számítva a következő variációk fordulnak elő. Élő tag bevitt földje, élő személy bevitt, de utóbb — ma már jelképesnek nevezhető pénzért — megváltott földje. Ez utóbbi ha meghal, örökösének már csak követelése marad, ha bebizonyítja: jogsértés történt a megváltás idején. Aztán van még az államtól meg/ átvett föld, a régebben a helyi önkormányzat tulajdonát képező föld, és lehetne még sorolni. A mai kec — mec úgy hangzik, hogy vissza kell állítani az eredeti állapotot. Pártja válogatja, hogy mit ért ezen időpontban, milyen mértékben, és kit részeltet bele: tagot, kívülállót, vagy egyáltalán a régi tulajdonost, leledzzen ma bármilyen minőségben. Mivel a legutóbbi két évben nagyon felgyorsult a történelem, ezek az álláspontok oly rövid időn belül mentek át szembetűnő változásokon, hogy az szédületes. Az sem biztos, hogy amiről most írok, az az írás megjelenésekor kiállja még a kritikát. * Még szerencse, hogy a januári parlamenti időszak csak a jövő héten mond ki újabb dekrétumot — hogy ne mondjam: nincs kec-mecet — a tsz-ek sorsáról. Előrelátó tsz-vezetők azonban a politikai változások tempójából és irányából megsejtették, kikövetkeztették, hogy mi várható, így a tulajdonviszonyok helyretétele megkezdődött. Megyénkben már hónapokkal ezelőtt megtörtént az első „nevesítés” a vajai tsz-ben. Az állami szabályozás gondoskodó keze az „amúgy szabad” termelőszövetkezetekbe, amelyek a tágok szabad akaratából létrejött társulások — ugyebár, egyelőre a vagyon felére tette ezt lehetővé. Talán majd most, az országgyűlés... Igen ám, de a|p meghalt, akinek „megváltották”. Erre a helyzetre a jogászok keresnek megoldásokat rugalmas jogrendszerünkben, amelyben ügyes ember megtalálhatja bármire, és annak ellenkezőjére a paragrafust. Győr- Sopronban például az a vezérlő elv, hogy a tsz tulajdonáról az abban legmagasabbrendű intézmény, a közgyűlés dönt. A természetes személy nevén nem levő tsz tulajdont tehát élő és dolgozó tagnak a tulajdonába adhatja, mitöbb ezt a cselekedetet a telekkönyvben szó nélkül át is vezetik. Ez lenne a követendő út? Mivel a kívülálló ösztönös igazságérzetét sérti, nem biztos, hogy örökérvé- nyűek lesznek az ilyen manőverek. Még akkor sem, ha a telekkönyvben lévő, törvényesen rögzített megállapításokkal kapcsolatban nincs helye kec — mecnek. Úgy hírlik, a napkori tsz-ben mennek el a legmesszebb a tulajdoni rendezésben. Már-már valóságos földosztást emlegetnek. Hallottam más tsz-ek vezetőitől is, hogy nincs mire várni, az eredeti állapotot kell helyreállítani. Helyénvaló érv ellene, hogy akkor széthordják a tsz-t. Mint ahogy ötvenhatban meg is tették. Véleményem, mely egyáltalán nem biztos, hogy helytálló, a következő: egy pártnak a földdel kapcsolatos politikája jóságát az méri, hogy milyen mértékben tudja megakadályozni az anarchiát, és milyen eredménnyel tud olyan politikai programot érvényesíteni, amely alapján az emberek úgy érzik: a jó tsz-ben érdemes együtt maradni. Ha ugyanis felülkerekedik valami olyan szemlélet, amely utóbb törvény formáját is öltve mindent visszaad és nincs apelláta, akkor megint bajban leszünk. Azoknak lesz igaza, akiknek pedig nincs is igaza. Akik azt mondják: ha megszűnnek a tsz-ek akkor kiürülnek az élelmiszerboltok. Akik egytől egyig minden tsz-t szeretnének megtartani és „megújítani”. Akik azt mondják, hogy a magyar gazdaságnak a közösségi tulajdon dominanciáján kell nyugodnia, és úgy vélik, hogy hatékonyabbá tételével igazolható- vá lesz a mai több mint kilencven százalékot kitevő részarányuk is. * Lesz megint cseléd, van máris summás, kialakul ismét az agrárproletariátus, vélik azok, akiknek a termelőszövetkezetek mai formája annyira vonzó, hogy hangos szóval védik. Kinek a cselédje, kinek a summása? Azoké, akikből az új középparasztság, vagy a még gazdagabb kialakul. A családi farmok, melyeknek idilli képe mind több vonásával rajzolódik ki óhajtóik körében, csak egy állomás azon az úton, amelynek végén az optimális méretű gazdaság áll. Kik lesznek ezeknek a tulajdonosai? Abban minden politikai irányzat egyetért, hogy nemzeti karaktere kell maradjon a mezőgazdaságnak, külföldi tőke nemigen nyer tehát teret. Lesznek, akik a közeljövő hetekben és hónapokban váratlanul nagyobb darab földhöz jutnak pusztán abból kifolyólag, hogy az övék, vagy az őseiké volt. Kérdés, hogy megmaradnak e vele a tsz-ben, vagy akkora a vonzalmuk tulajdonukhoz, hogy önállósítják magukat. Hamarosan rájönnek, sőt ha végiggondolják már azelőtt, hogy megtennék e sorsdöntő lépést, hogy a föld nem elegendő a farmhoz. Kellőképpen liberal):; fordulat esetében még azt is megtehetik, hogy piaci áron eladják. 1; -n ám, de ha a piac elkezd működni túlkínálat esetén földig nyomja a föld árát. így fordulhat majd elő, hogy a tulajdonosokból rövid úton valódi bérmunkás válik. Igaz, hogy nagy részük eddig is az volt, mégpedig saját földjén. A kállósemjéni tsz elnökét hallottam a közelmúltban beszámolni arról, hogy miként kísérlik meg a „békés átmenetet” tsz-ből tsz-be. A nem valódiból a valódiba. „Szocialista” nagyüzemként is jó eredményekkel gazdálkodtak, figyelemre méltp tehát látásmódjuk, és az út, amelyet választottak. Szétválasztottak minden elkülöníthető gazdasági egységet, hogy fény derüljön a költségek összemosására. Olyan szervezeti formát adtak a kis szervezeteknek, amelyekben a dolgozók nem bérként kapják a jövedelmüket, így az elmaradó társadalombiztosítási járulék önmagában hárommillió adómentes tiszta hasznot hozott. Mivel pedig a megtermelt érték után húzzák a pénzt, elérkeztek egy nagyon fontos állomáshoz. Nem fér el köztük az, aki nem dolgozik úgy, mint legalább az átlag. Az első menetbén negyvennégy ember tudta meg, hogy felesleges. Nem az elnök, nem valamelyik vezető mondta meg nekik, hanem egy azok közül, akikkel eddig egyenrangúként volt elkönyvelve. A másik mezőgazdasági munkás. így túl hivatalos... Egy utcabeli. Tán harmadunokatestvér... Itt nem hangzott el, hogy nincs kec — mec. De tudja a falu apraja, nagyja, hogy tényleg nincs. Ezek az emberek sehová nem mehettek panaszra, és nem is mentek. Kinek sírja el bánatát három éjjeliőr, akik mellől ellopták azt a mázsát, amelyet csak hat ember tud feltenni valami járműre? És kinek öntse ki a lelkét az, akire az eddig vele dolgozó mondja: tovább nem. * Elszakadva ez előbbi konkrét példától és megkísérelve az általánosítást azt lehet sejteni, hogy a hozzáértő, dolgos, jó életű emberek válhatnak farmerekké, és társulásuk vezethet igazi termelő- szövetkezethez. Ennek a szerves fejlődésnek talán vannak kihagyható fázisai, talán nincsennek, és az orosz közmondásnak van igaza: ha a dalból kimarad egy szó, nem lehet végigénekelni. Vagy hozzunk itthonról szemléletes példát? Deák Ferenc szerint ha a mellényen rossz volt a gombolás, minden gombot ki, és újra be kell gombolni, hogy passzoljon. A földtulajdon mozgása, és helyretétele ma a legfontosabbnak és a legnagyobb jelentőségű kérdésnek tűnik. Politikai rövidlátás lenne azonban azt hinni, hogy valóban az. A folyamatot kísérő és követő társadalmi mozgások — máris megjósolható — sokkal lényegesebbek. Egyben pedig nagyságrendekkel problematikusabb megragadásuk, értelmezésük, ezáltal irányíthatóságuk. A föld tulajdonlása közelibb, kézzelfoghatóbb, a rajta eszközölt változtatás látványosabb. Ezért is szerepel a politikai_ szervezetek programjainak homlokterében. A magyar paraszt sorsát — nevezzük nevén népünk negyedét, harmadát — hosszú időre eldöntik a mostanában következő politikai változások. Felszabadulás követi-e az évtizedes jogfosztottságot, vagy ismét hatalmi érdekek játékszerévé válik, mint ahogy számtalanszor vált a jobbágyfelszabadítás óta? Az a baj, hogy nem tudja kezébe venni jövőjének alakítását. Hogy miért, az már egy másik írás tárgya lehetne. Kivétel nélkül mind-mind egy kis kapitalista, ebben rejlik életereje, így lesz közülük jónéhányból bérmunkás valahai földjén, és büszke, gazdag ember másikukból. Kiből hogyan? Előttük, előttünk fog végbemenni az ügy, meglátjuk. Pártok szirénjei énekelnek majd nekik „egyedül” üdvözítő ígéretekkel és programokkal. A legnépesebb szavazói körről van szó. Akármelyik kerül általuk vagy ellenükre a hatalom csúcsaira, rövidesen megérkeznek az újságok a megmásíthatatlan és ellentmondást nem tűrő törvényeikkel. Emlékezzünk csak Leninre: Dekrét o zemljé. Vagy ezt most hagyjuk? Most és látatlanban kinyilatkoztatom: a most következő, földdel kapcsolatos döntésekben — éppúgy mint az eddigiekben és az ezután következőkben — benne lesz az, amit az emberek fordítanak a hétköznapok nyelvére: nincs kec — mec. Ésik Sándor: Fák (Krutilla József tollrajza) II IMat 6 mamnMlPCTÉI ______________________________________1990. január 20. a nidyjdlirSZdg HÉTVÉGI MELLÉKLETE —^ Kec — mec
