Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
10 II Kaiéi A ITiaipnK’SZ&l HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. január 13. a KM vendége Nagydobos és nótafa Film: Mitől szuper a Denevérember? Remek kezdeményezésnek bizonyult három évvel ezelőtt a nyíregyházi újévi koncert. A hangulatos zenei évköszöntő azóta hagyománnyá vált, és az idén valóságos gálaműsorrá változott a nyíregyházi fúvószenekarral, az elmaradhatatlan majorettekkel, a Szabolcs Táncegyüttessel és a KPVDSZ Formációs Klubja táncosai közreműködésével. Igaz, kicsit merész ötlet volt, hogy az idén a hatalmas Bujtosi Szabadidő Csarnokba hívták meg azokat, akik friss zenével kívántak ráhangolódni az új évre. Az elképzelés végülis bevált, majdnem ezer ember volt kíváncsi az újévköszöntő szabolcsi show-müsorra. Mindenképp dicséret illeti tehát a rendezőket, Tóth Tamást és Nagy Gyulát, a két karnagyot, az összes szereplőt és közreműködőt. A közönség két órán keresztül élvezhette a zeneirodalom eredeti és fúvószenekarra hangszerelt remekeit. Láthatóan és hallhatóan felkészülten játszottak a fiatal zenészek. A hangulat remek volt, gyakran hangzott fel a vastaps. Külön tapsot kapott a fúvószenekar nagydobosa, Hódi László, aki a Víg rézkovácsok bemutatásakor nem akármilyen hangszeren játszott: üllő mellé ült, és kalapáccsal működött közre. Természetesen végigjátszotta az egész műsort, jelentősen hozzájárulva a koncert sikeréhez. Az amatőr zenész régi tagja a zenekarnak. Nyíregyházán is sokan ismerik, hiszen mindig ott találni a különböző sportrendezvényeken. Találkozása a fúvósokkal a véletlennek köszönhető, bár a gumigyár Ifjú Gárda csoportjában ő volt a nótafa, mégis Szolnokra, egy országos versenyre kellett elmennie ahhoz, hogy felfigyeljen rá Tonté László, a fúvószenekar akkori karnagya és meghívja az együttesébe. Az igazsághoz tartozik az is, hogy azért nem ment ilyen könnyen a dolog. Hiszen Hódi László nem játszott egyetönyvespolc Előttem a könyv, és sokatígérő címe meg is lep. Micsoda változás, hiszen az én korosztályom azt sem mondhatta ki valakire, hogy zsidó! Mégha tudtuk is,hogy akad közöttünk ilyen, és próbáltuk volna tőle hallani, szégyenlősen kikerülte a választ. Más körben pedig azt suttogták, hogy „ők” bezzeg összefognak, egymást tolják előre, és olykor butyután visszacsengtek csúfolok, viccek, előítéletek. Félművelt generáció ebben a kérdésben is! Talán nem is tehet róla, hiszen a zsidók története a szemérmes kultúrpolitika, az emberek lelkiismerete, a felejteni akarók visz- szahúzódása miatt lezárult 1945- ben, és mindaz amit a filmek, könyvek, viccek és egyéb megnyilvánulások megengedtek, csak addig merészkedtek el. Az utóbbi évtizedben egyre több dolog mutatja, hogy van igény arra, hogy minél többet megtudjunk a zsidókról. A magyarság szinte azóta tud arról, hogy éltek vele zsidók, mióta saját történetének forrásait felfedezhette. vagyis már a honfoglalás előttről, Árpáddal is jöttek ilyen val- lásúak, akik közül természetesen nem mindenki volt az Izrael népből való. A könyv címe azonban sejteti, hogy nem ilyen nagy távlatokat átfogó munkáról van szó, de kissé megtévesztő. Arra gondoltam olvastán, hogy talán áttekinti azt a másfél évszázadot, amely a kalapos király uralkodásától a II. világháborúig tartott, vagyis a polgárosodás erdeien hangszeren sem, csak jó hangja és ütemérzéke volt. O lett a csoport nótafája, azaz ő kezdte mindig az éneket, többnyire ilyen nótákkal, mint például: „Hideg téli éjszakán, pesti utcák kövére ömlik a prolik vére...” Mindenesetre a gumigyár csoportja sikeres volt, megnyerte a megyei és városi versenyt, így kerültek a szolnoki bemutatóra. Tonté Lászlónak annyira megtetszett a jókiállású nótafa, hogy átcsalta a zenekarához nagydobosnak. Mint mondottuk, ez annál is érdekesebb volt, mivel Hódi László egyáltalán nem tudott dobolni, sőt, még nem is igen próbálkozott vele. Sebaj, dobhoz ültették, egy-két induló ütemét kellett kivernie rajta. Az új dobosnak ma már nincsenek kétségei arról, hogy eleinte olykor nem találta el a ritmust. Ám mit ad Isten, jó ütemérzékére vall, hogy az akkori Nyírségi Őszi felvonuláson már ő dobolt a zenekarban. Történt mindez úgy tizenöt évvel ezelőtt. A bemutatkozó dobost aztán sürgősen beíratták egy kis zenekurzusra, mivel kiderült, hogy László a kottát sem igen olvassa, és egy kis dobtanulás sem árt. Lassan-lassan Hódi László kinőtte magát, ma már a zenekar oszlopos tagjának számít, nemcsak azért, mert 135 kiló a jól összeszokott gárda nélkülözhetetkében a hazánkba betelepülőket befogadó n. Józseftől a zsidók embertelen kipusztításának célját kitűző fasizmusig. Még egyetlen város esetében is óriási feladat lenne ez, hiszen a vállalkozások, az ipartelepítés, a kereskedelem, a pénzintézetek, a modem tömegtájékoztatás, a tudomány és a képzőművészet, a forradalmak, a pártküzdelmek mind átírhatók lennének aszerint, mennyiben voltak indukálói a helybeli zsidó családok ezeknek a-polgári társadalmat jellemző folyamatoknak. Farkas József könyve azonban nem erről szól. Különös könyv ez, amely önvallomás, leletmentés, tiszteletadás, és az életmódot, gyökereket kereső mai generációnak tükör is. Mert hát a könyv nemcsak a keresztény normák szerint felnövőknek, esetleg a felekezeteket tagadó, valójában azonban az életmódjában ezen alapuló, torzuló vagy az emberi jogokat tisztelő neveléstudomány számára értékes olvasmány, hanem még nagyobb érdeklődés kísérheti a címben jelzettek köréből. Szomorú, hogy kevesen lehetnek ilyenek. Ezt mutatja az a névsor amelyet az 1944. évben deportált és munkaszolgálatban elpusztult mártírjainak emlékére véstek az elhagyatott templom falára a túlélők. Farkas József is csak olyanokat tud említeni egykori játszótársai közül, akik megjárták a poklokat, aztán nem bírtak régi családi fészkükben újból élni. Elmentek len zenészévé vált. Igaz, közben néhány évig a MÁV zenekarába igazolták, a néhány éve az új karnagy, Tóth Tamás visszahívta őt is. A nagydobosnak a zene nemcsak kikapcsolódást és hasznos időtöltést jelent, hanem mint mondja, ha felveszi az egyenruhát, a világ is megváltozik körülötte. (A TAURUS Gumigyárban egyébként áruátvevő és kiadó). — Sokkal szürkébb lenne körülöttem minden, ha nem játszhatnék. Az életem is értelmetlenebb lenne. A zenekarban elfelejtek minden gondot és bajt. Nagyon hálás vagyok azért is, hogy jó barátok közé kerültem, ahol igazi közösség alakult ki — mondja. Tegyük hozzá, hogy a fúvószenekar tagjai szinte társadalmi munkában játszanak, hiszen a havonta kapott 300-400 forintnyi tiszteletdíj lassan már egy tisztességesebb lakmározáshoz sem elegendő. Persze a zenészek nem ezért csinálják, hanem mint Hódi László is megfogalmazta, a mások és a maguk kedvére és örömére. Említettük, hogy a nagydobos súlyos egyéniség, de szükséges is az erőnlét, hiszen a nagydob, amelyet cipel, 18 kiló, és nem egy alkalommal több kilométert is gyalogol vele, úgy, hogy közben a lépést tartva dobolni kell. Ám ezzel a nem könnyű hangszerrel megnyílt a világ a zenész számára. A nyíregyházi fellépések mellett sokszor szerepelt már a zenekarral és a majorettekkel a Népstadionban, a Kistadionban, különböző parádés rendezvényeken, az ország számos városában. Eljutott a zenekar Romániába és Csehszlovákiába is. Ha minden igaz, az idén Dániába és Svédországba készülhetnek a zenészek. Hódi László reméli, hogy ő is ott lesz. A takaros zöld egyenruhában és a szép hajdúsapkában, a tizennyolc kilós nagydobjával. A koppenhágai és a stockholmi utcákon játszik talán majd maga, és mások örömére. B. I. más vidékre, más országba, de most valami visszahúzza őket, hogy, gyermekeiknek, unokáiknak megmutassák, honnan indult el dédapjuk, hogy felvirágoztassa a családját. A könyv legnagyobb érdeme — véleményem szerint —, hogy arra helyezi a hangsúlyt, amit már csak személyes emlékekből lehet összeszedni, azaz a mikéntre, az életmódra. Megjelenik előttünk egy szatócsbolt. amely nagyon is jelentős volt, hiszen a sokféleségével, a hitelezésével a kisvárosok, a falvak lakosságának a mindennapjait szolgálta ki. Ráadásul megtudjuk, hogy hogyan lehetett például hitelt szerezni, nem elsősorban pénzt, hanem mik voltaic azok az emberi értékek, amelyek valakit megbízhatóvá tettek: pontosság, szavatartó- ság és sorolhatnánk. Nem marad ki az sem ebből a visszaemlékezés- füzérből, hogy a szálkái zsidóság sem volt egységes. Megosztották vallási kérdések (ortodoxok és neológok), vagyoni, helyzetbeli különbségek, de roppant érdekes, hogy mit tartottak mindenütt a gyermeknevelésről, a házasságról, a más hiten lévőkhöz való viszonyról, a tudás iránti igényről vagy mindarról, ami meghatározhatja, hogy hogyan éli le egy család, egy közösség az életét, ,,Az ostoba fickó látott egyszer egy hegyomlást, és elkezdett ordítozni. Megálljunk! Álljon meg a hegy, hisz rázuhan a kő meg a föld az emberekre! Megállt a hegy? Feleljen, uram...” (Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem) A filmforgalmazás karácsonyi „ajándéka”? Pótsz;er ínséges időkre? Zseniális üzlet? T ömegkábítószer? Nem akarok feleletválasztásos kvízjátékot gyártani, valamennyi kérdésre azonos a válasz: Batman, vagy kevésbé művelten: a Denevérember. A rejtvényesdiről egyébként is lekéstünk, meghirdette ezt az új Filmmagazin, amelynek mindkét próbaszáma tele van a Tim Burton-film beharangozásával. Amit nagyon remélek: Michael Keaton, a címszerep megformálója nem indít sajtópert a friss lap ellen amiatt, hogy a neve alatt Robert Wuhl fényképét közük, akinek — bár minden vágya ez, s minden igyekezete erre irányul —nem sikerül ágyába csábítani a bájos Vickit (Kim Basinger), ellentétben riválisával, akinek egyéb szándékai vannak, mégis összejön neki a dolog. (Nem ajánlom, hogy bárki férfitársam ezt a helyzetet modellértékűnek tekintse és kizárólagosan érvényes tanulságot vonjon le belőle!) Úgy hírlik, a Denevérember minden létező közönségrekordot megdönt. Dől a néző a mozikba, dől a bevétel a mozipénztárakba. (Mit mondjak, rájuk is fér!) Én pedig a következő héten majd jó mélyen behúzom a fejem a gallérom mögé, s így járok az utcán, de kimondom: kapásból fel lehet sorolni legalább tíz filmet ebből a műfajból, ami futott az utóbbi egy-két évben a hazai mozik vásznán, s ennél jóval többet ér. He e film bármiféle tanulsággal szolgál, az mindössze annyi (bár bizonyos vonatkozásban ez igazán nem kevés), hogyan kell mennyire lakja be saját életterét. Ebből a szempontból tanulságos, hogy mennyire váltak a város vezetői között elismertté, sőt miképp ajánlottak fel a közügyekre anyagiakat. Nem hiányoznak ebből a könyvből a gyermekekre jellemző csínytevések, nagy barátságok sem, amik a szerző saját élményeiből fakadnak. Valami azonban mindannyiszor torokszorítóvá teszi. Veisz Pistivel a szalonnaevések, és a hajóépítés nagy, vemei terve Auswitz- cal zárul, Frich Lajcsi ugyan hazakerül, de elmondja a szerzőnek, aki is írta, hogy a lágerben „fűtő” volt, és az apját is ő égette el. Helyét nem lelte Szálkán, és kiment Belgiumba. Feledni kell, hogy újra kezdeni lehessen, ez érthető, de nagyon felejteni sem szabad, nehogy más körülmények között, más csoportokkal és azok gyermekeivel újból előfordulhassanak ilyen borzalmak. Igaz ez itthon élőkre és idegenbe szakadtakra egyaránt, amit igen jól szolgál, hogy a könyv kétnyelvű. A magyart már elfelejtő egykori szal- kaiak angolul is olvashatják a Studia Folkloristica et Ethnografica sorozat 25. köteteként a debreceni egyetem kiadásában 1989-ben megjelent könyvet. Láczay Magdolna az anyagi siker érdekében profi szinten működtetni egy reklámgépezetet; valamint az, hogyan lehet megteremteni a tömegpszichózist az emberekben félig-meddig ösztönszinten élő erkölcsi értékek célba vételével. A Denevérember olyan reflexet működtet a nézőkben, amelyet a mindennapos társadalmi gyakorlat egyébként is próbára tesz folyamatosan. Elemi igazságérzetünkről van szó, amelyet naponta sért meg a munkahelyi gyakorlat, a politikai színjáték, s míg gyerekként kimondtuk az igényt az igazság azonnali érvényesítésére, felnőttként hozzászoktunk, hogy bonyolultabb a képlet, s néha jobb nem szóba hozni, hogy nincs valami rendben körülöttünk. S e taktikai megfontoláson alapuló lefoj- tások belül megnövelik a vágyat a tisztességes egyensúly, a rend - helyreállítására. A film itt lép be pótszerként, mert ami a saját gyakorlatunkban nem érvényesíthető, ott valósul meg előttünk a képmezőben, szuperszélesen, szuperlátványosan. Egyúttal működésbe lép a hátha- effektus, azaz ha a Rossz olyan látványos és iszonyatos megjelenési formájában, mint Joker (Jack Nicholson szuggesztív megjelenítésében — mellesleg az ő játéka itt az egyetlen fenntartás nélkül dicsérhető hatáselem) legyőzhető, akkor talán vezető is jobb belátásra bírható a munkahelyen. Nem tősgyökeres nyíregyháziak mondják, hogy ebben a városban is erős a „betolakodók” elleni harc. A közös gyermekkort élők szövetsége itt is működik. Talán azért van ez így, mert az ide települteknek nem alakult ki az identitástudatuk, nem ismerték meg a város múltját, nem lélegezhették be egykori levegőjét. Bizonyára megváltozik a helyzet, ha a most teljessé váló Utcák, terek, emléktáblák című három kötetet a város új polgárai is áttanulmányozzák. Ezt a személyes hangú város- történetet Margócsy Józsefnek kel- lett megírni, akit egész élete ehhez a városhoz köt. Az 1984-ben megjelent első kötet bevezetőjében három forrást említ. A személyes élményeket, az újságokban megjelent cikkeket, a monográfiákat és a levéltár anyagát. A kötetek megszületésében nagy szerepe volt a rádió nyíregyházi stúdiójának, amelyben Margócsy József hónapról hónapra jelentkező műsorában egy-egy épület, utca vagy tér történetét vázolta fel a hallgatók számára. Az 1989-ben, a városi tanács gondozásában megjelent Néhány új fejezet a régi Nyíregyháza életéből alcímű, immár harmadik kötet öt nagyobb fejezetben foglalkozik Nyíregyháza történetével. Az Utcák és terek névadása a mai házszámozás és utcanévadás kezdeteit is bemutatja. A nyíregyházi Széchenyi- kultusz kialakulását villantja fel ebben a részben Margócsy József. A megye háza és tere című fejezet terjedelmileg és tényekben is a leggazdagabb az egész kötetben. Külön érdekessége, hogy egy-egy rövi- debb részletben megelevenedik a régi Nyíregyháza hétköznapi élete, egy-egy emlék felidézése átmelegíti a száraz tényeket. Sok apró ténnyel, érdekességgel lesz gazdagabb a mai olvasó is, akinek számára például teljesen természetes, hogy a TanácsMilyen sok filmet láthatunk már a kosztümös történelmi kalandtól a sci-fiig, amelyekben az igazság magányos bajnoka orvosol jogsérelmet, védi meg a szegényeket, bünteti meg az erkölcsi rendet megsértőket. Egyszál karddal esetleg, mint a púpos lovag, vagy lézerkarddal, mint Luke Skywalker a Csillagok háborújában. Ugyanez érvényesül a Denevérember történetében is, és hogy a zár mégse egy kulcsra nyíljon, mert úgy túl egyszerű az egész,a háttérbe odaraj- zololódik a bosszúvágy is. Az igazi kalandfilm megmarad a valószínűtlen világban, s nem lép át a valószerűtlenbe. Tim Burtont ez a , játékszabály” nem érdekli. De ha már időnként a mese (vagy a sci-fi?) világába téved, legalább története belső logikáját őrizné meg. Nem őrzi meg. Bízik benne, hogy csavarhatja az eseményeket akárhogy, a néző akkor is elfogadja tőle a látottakat. Neki van igaza. A néző elfogadja. Erre szavaz a megvásárolt mozijeggyel. S ránkvetül a rómaiak árnya. Panem et circenses! * Nem a hegynek kiáltok. Az omló hegy nem áll meg félúton. Azoknak kiáltok, akik elléphetnek még az omlás alól, mielőtt végképp betemeti őket a törmelék. Hamar Péter köztársaság téren látja Kisfaludi Stróbl szobrát, s nemigen tudja, hogy a helyén Kallós Ede Besse- nyei-szobra állt, de Kisfaludi ragaszkodott a térhez. Margócsy bőven idéz a korabeli Nyírvidék egyes számaiból is, így képet alkothatunk a város közéletének hangulatáról. A kötet lényegesen több, mint amit a címe ígér. A nyíregyháziak életmódjáról, a város jeles polgárai- nak tetteiről, terveiről is értesülhet a mai olvasó. Korabeli örömök és kudarcok váltogatják egymást ennek a városnak a történetében is. Az egykori Zöldség tér és környéke című fejezetben színházi érdekességek is szóba kerülnek. Többek között Eszéky Emmáról is olvashatunk, aki a műkedvelők közül küzdötte fel magát, s aratott szép sikereket. A Móricz Zsigmond Színházban Györfy Sándor szobrászművész szép emléktáblája idézi fel alakját. A Bujtos című fejezet sok új ismeretet közöl a bujtosi téglagyártásról, a sportéletről. A Bujtos az volt a nyíregyháziaknak, mint a Budán lakóknak a Tabán. Krúdy meleg lírai- sággal emlékezik: ,,A Bujtos diákoknak, varrólányoknak és halálos párbajoknak találkozóhelye... a város alatt terült el gyümölcsös kertjeivel, rakétás szüreteivel, dzsungelre emlékeztető vadonjaival és titkos sétautjaival... Ide szökdös- tek ki a kisasszonykák és régen porrá vált gavalléraik, hogy nevük kezdőbetűit a padba vagy a hársfa kérgébe bevéssék. A lehempergett fűben tanultak a diákok, akik mostanság kopaszfejű, mély emberek: ország bölcsei, város vezetői.” Miután becsuktuk Margócsy Józsefnek és feleségének „közös emlékgyűjteményét”, azzal a gondolattal nézhetünk magunk elé, hogy egy kicsit közelebb került hozzánk a város, a múltja is, a jelene is. Nagy István Attila Farkas József: A zsidók Mátészalka Emléklapok a jelennek társadalmában
