Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

Szombati Galéria

Margittal Jenő: Holdtölte

(akvarell)

Nagy István Attila

Utak

Kint álombafanyalodik az éjszaka, féléber állatként nyújtózik a város, száraz falevelek zörögnek a szélben, csodára váró ablakokban ég a fény.

Sötét betűkkel rajzol a képzeletem: fehér papíron imát kulcsol két kezem hangtalanul, mint ahogy az emlékezet borítja rőt lángba a téli képeket, út mentén a tavaszi nyíló orgonát.

Egy pohár szódavíz, könyvek az asztalon, lassú mosoly az otthagyott pillanaton, befelé növekvő öröm, mely úgy hevít.

S azóta minden elém kanyarodó út gyötrődés és szorongás nélkül is befutható.

Lakodalmi

népszokások

omoly udvarlásra, házasig ságkötésre régen csak a katonaidő letöltése, a leszerelés után gondolhatott a legény. 1853-ban erről így ír Kőváry László. „Az atya, mint egy pátriárka, maga határozza el, mikor lett alkalmassá fia a családalkotásra... ősszel az apa a fiának egy tallért ad, s ezáltal tudtára adja mintegy, hogy magának nőt vehet... A házasulandó tehát most már a guzsalyosba nemcsak lánynézni jár, hanem a kiszemelt leánynak a tallért megmutatja, mely annyit tesz: hogy ha kosarat nem adnál, elvennélek."

Kalotaszegen és környékén a lakodalmakat főleg farsang idején tartották, de gyakori volt az áprilisban, májusban megtartott lakodalom is. A hét napjai közül a keddet választották. Palócföldön őszre és tavaszra, a kisfarsangra és nagy- farsangra tették a lakodalom dátumát. Ennek elsősorban gazdasági okai voltak, a termés betakarítása, a szüret elvégzése adott lehetőséget a kiadások fedezésére. Az uradalmak cselédei mindig októberben nősültek, mert akkor kapták meg a negyedévi járandóságot.

Nyelvőrködés a képernyő előtt

A televízió III. emeleti díszes és tágas terme a Szabadság térre néz nagy ablakaival és erkélyeivel. Lő- rincze professzor nyitotta meg az ülést, miután engem az elnöki székbe ültettek, balomon ő foglalt helyet, aztán a tévé képviselője, majd Grét- sy László társelnök. Az egyik számyasztalnál ültek a többi bizottsági tagok, professzorok, főiskolai tanárok, nyelvészek. Csaknem mind az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársai, ill. osztályvezetői. Az elnök röviden ismertette tanulmányomat — amely mindenkinek kezében, volt sokszorosítás folytán —, néhány szóval minősítette is, nemcsak dicsérő szavakat használt, hanem abban elmarasztalt, hogy — úgymond — elfogult vagyok a fővárosi nyelvezettel szemben és a vidéki, főként a falusi nyelvhasználat javára.

•

Valóban igen sokat — és szigorúan — foglalkoztam a dolgozatban a pesti beszéd ártalmaival, melyek naponta botránkoztatják a vidékieket, rontva nyelvérzéküket, helytelen beszédre tanítva a gyermekeket és ifjakat. E kérdésen túl még néhány ponton megoszlottak a véleEgy szorgalmas tv-néző jegyzetei

mények, leginkább egyes bizottsági tagok és köztem. Én a nyírségi tájnyelv és a vidéki emberek oldaláról tartottam a frontot, nem egyeztünk meg néhány olyan kérdésben sem, amelyben pedig a nyelvtudomány is nekünk ad igazat. (Pl. kőrút ejtése, egy szón belül több hangsúly stb.)

Közben megérkezett Kertész Zsuzsa is, aki tagja a bizottságnak (a legszebben beszélő bemondónő), vele is érdekes beszélgetést folytattunk. Az eltérések ellenére — ezt örömmel tapasztalom azóta — a te- levízió beszélőire hatott már eddig is a nyelv őri fáradozásom, erre csak egy-két példa: a státusz formát már alig hallani, a helyes státus kiej- téssel élnek; a pesties szög helyett is neves színészek újabban már szeget mondanak, mikor nem a mértani fogalomról van szó: az idegen szavak kiejtési hibái is visszaszorulóban vannak stb.

•

A tanulmány — amint Grétsy László kiszámította — mintegy nyolcvan oldalnyi anyag, benne jó 500 adat szerepel. Végül abban állapodtunk meg, hogy másik, bővebb tanulmányra van szükség, és ennek kidolgozására is engem kértek fel.

Ettől ódzkodtam, mondván, hogy a jelenlévő nyelvészek kompetenseb- bek ebben, ám nem tágítottak, ragaszkodtak az én nyelvezetemhez, stílusomhoz, munkamódszeremhez, amely — úgymond — vonzóbb lesz azok számára, akiknek okulásul kiadják (a televízió hivatásos beszélői, szerkesztői, általában mindazok, akik vagy írják,’vagy mondják a szövegeket; még a Képújságot is megbíráltam fogalmazási és helyesírási hibái miatt.)

Lörincze Lajos barátom nyíltan meg is mondta (egyébként az egész tárgyalás nyílt, szívélyes és őszinte légkörben zajlott a szakmai vitatkozás ellenére), hogy amennyiben ők imák meg a végleges tanulmányt, az illetékesek félredobnák minden valószínűség szerint, de ha én mint kívülálló készítem el nem szárazon hibáztatva, hanem bátorítva, ha kell szigorúan, mégis barátságosn buzdítva és lélektanilag megmagyarázva, kimélyítve a mondandókat, ahol erre szükség van, azt szívesen végiglapozzák. íme, bizonyság erre máris az, hogy egy-két olyan kérdésben, amely nem találkozott a bizottság osztatlan helyeslésével, a hivatásos beszélők (ez szakkifejezés, kötelezően használjuk) az én-intencióim szerint járnak el inkább. Az anyagot egyébként egyszerű hibajegyzékként írtam meg, nem tudtam, hogy hová kerül, és hogy változtatás nélkül sokszorosítják, de a következőt már ennek ismeretében dolgozom ki.

•

Tizenkét tárgykörbe foglaltam az anyagot (nyelvi magatartás, kiejtés, hangsúlyozás, fordítási hibák, szinonima, tárgyi tévedések stb.) legtöbb oldalt szenteltem a szavak, szóki ne s-szegényítés témájának. Több idézetet „csempésztem be” a születésemnél és lakozásomnál fogva teljességgel ismert és szeretett nyírségi tájnyelv fordulataiból, *az itteni emberek szóhasználatából és nyelvi magatartásából, a gyermekek nyelvlélektani megnyilvánulásaiból.

Keresztessy Attila

A Magyar Televízió Nyelvi Bizottsága —amelynek elnöke Lőrinc- ze Lajos, társelnöke Grétsy László október 30-án a Magyar Televízió székházában tartott ülésén az Ofe- hértón élő Keresztessy Attila tanulmányát vitatta meg. A szerző beszámolója ebből az alkalomból készült.

— Az öreg pipás nem volt lenn — kérdeztem egy kicsit később? Közben emelt egyet, emelt mégegyet, de semmi nem mozdult a hálóban.

— Nem. — intett a fejével.

— Jenő bácsi? — folytattam.

— O tegnap fogott néhányat úgy hallottam.

Arca megenyhült, tisztáztuk hogy vannak

közös ismerőseink. Azért egyet kettőt még megkérdeztünk egymástól, aztán leszúrta kötél végét és fellépett mellém.

— Szóval el kellene vinni azt a kocsit onnan, mert baj lesz — tértem vissza aggodalmamra.

— Nem kell olyan hamar megijedni — ropogtatta meg a tagjait. Elég szűk helyen mozogva húzta a hálót.

— Én óvatos ember vagyok, látja nem hajtottam le egészen idáig, mert féltem, hogy elakadok. A víz lassan jön, a legelőre meg csak a zöldár szokott betömi.

Onnan, ahol álltunk, nem lehetett a legelőre látni, ehhez legalább a közeli diófáig kellett elsétálni az én halászomnak. Nem igyekezett vele, de láttam rajta, hogy meg fogja tenni. A hálóhoz sem ment vissza. A válla fölött el-elnézett a töltés irányába, de nem látta, nem láthatta a közben lévő szántásföldtől a lapályt.

— Lehet, hogy a betonfalnál nagyobb sikerem lenne — talált ürügyet, hogy elmenjen a közeli diófáig, és még azon is túl. Mélyen nézett a part alá, hol lehetne leállítani a háló tartórúdját. Időnként pedig lábujjhegyre állva pillantott messzebb. Nem ért el a bukógátig amikor minden átmenet nélkül vágtára fogta a

sétát. A sáros szántáson csúszkálva rohant, lassan elveszett a szemem elől. Utána ballagtam a diófáig. A lábam földbe gyökerezett a látványtól. Az iménti tócsás legelő néhány szigetet kivéve tengerré változott. A halász már elérte a Dáciát, amelynek kékje beleveszett a víz színébe. Nagy párát fújt magából a kipufogó, és meglódult a kocsi. Ismeri a helyet a barátom — állapítottam meg magamban elismerően. Kétoldalra nagy sugárban fröcskölt a víz, de lassan kiért a szárazra.

— Igaza volt — lihegte kifulladva a halász amikor ismét lekászálódott a hálójához. Ilyet én még nem láttam. Úgy özönlik beleié a víz, mintha meg se akarna állni. Nem is tudom mi lett volna ha nem szól...

Kissé remegő kézzel húzta fel a hálót, semmi nem volt benne.

— Minden jót, és nagyobb szerencsét — nyújtottam kezet búcsúzóul.

— Viszlát, és mégegyszer köszönöm — mondta, hálásan mosolygott.

Ráérős léptekkel indultam meg visszafelé. Olyan volt a levegő, amire azt szokták mondani, hogy harapni lehet. Friss, ropogós, megtelt vele a tüdő. A legelőn már a szigetek is eltűntek. A Dácia messze, a vizen túl, az én kocsim mellett állt. A nemrég született tavacskából csak néhány sarjú diófa állt ki, meg a folyóparti nádas. Bemértem magamnak, hol húzódik a felszín alatt a dűlőút, és lábammal kitapogatva indultam el. Át tudok e lábalni combig érő csizmámban vagy nem? Ha nem, hát körbekerülöm — határoztam el.

Néhány métert haladva láttam, hogy él a

víz, nem csendes. Az ág és levéltörmelék, a lom néhol megelevenedett. Mezei egerek és pockok úsztak kétségbeesetten. Ha találtak egy ágacskát kimásztak rá, és úgy reszkettek, hogy a csontjaiknak szinte hallatszott az ösz- szekoccanása. Jobb kéz felől a lemenő nap olyan vörössé tette az égboltot, mintha vérrel borították volna be a nyárfákat, a töltést, a víz szélét.

Odébb egy nyúl tűnt fel, a nádasból úszott ki kétségbeesetten nyüszítve. Elindultam felé, de a víz már magas csizmaszáramba néha belefröccsent. A nyúl így is sietősebbre vette a dolgot, és ugrálva úszott. Lassan a töltésig ért. Ott görcsösen rúgdalózva próbált feljebb kerülni, de minduntalan visszacsúszott az egyszer már megfagyott, és nyálkássá vált pitypangleveleken.

Ä csizmám kiállta a próbát. A kísérteties tavon beletelt egy negyedórába amíg átlábaltam. Talán éppen akkor tetőzött az áradás, amikor a diósarjak mellett haladtam el. Már nem látszottak vibráló sellők, ahol erős áramlatban tört be a víz. A surrogás is elmaradt. De akkor hallhatóvá vált a nagy csendben az a buborékolás, amit a legelő vakondlyukjaiból előtörő levegő okozott. A nap ezeket a kis gejzíreket is átszínezte.

Az autóból még egy pillantást vetettem a Túr partjának eme karácsonyi tavára, és óvatosan tolatva fordultam vissza. Bekapcsoltam a rádiót. Egy komolyra vett női hang sorolta az eseményeket; „Temesváron ismét a tömegbe lőttek. A felkelés tegnap éjszaka és a mai napon átterjedt egész Romániára.”

Irodalmi hírlevél

A lélek balga fényűzésének 1989-es helyi fényeiről

„Mindegy. Megírtam.

És azzal fekszem le ma éjszakára: Megnőtt egy porszemmel a Himalája.” (Reményik Sándor: Érdemes?)

Ha az irodalmi emlékezések sorában az elmúlt év a Sík Sándor éve volt, úgy az 1990-es minden bizonnyal Kölcsey és Reményik-év lesz, hiszen ebben az évben emlékezünk meg a Himnusz szerzőjének 200. és az erdélyi költő születésének 100. évfordulójáról.

Ha pedig az elmúlt év helyi irodalmi eseményeinek összegezését kívánjuk elvégezni, jobb lesz szemléletünket Kölcsey Vanitalum vanitas-ának reménytelensége helyett a „Hozz reá víg esztendőt” óhajához igazítani, s a számadást Reményik Sándor mottóként idézett reménységével elvégezni: hadd higgyünk legalább mi abban, hogy az egymáshoz illesztett irodalmi termésünk eredményeként „megnőtt egy porszemmel a Himalája.”

Egyébként is, most már „mindegy”. Hiszen megírtuk. Elmondtuk. Kinyomattuk.

Most már csak találgatni lehet, hogy az a parányi domborulat, amely talán éppen hogy kilátszik a lapos szürkeségből, s amit mi olykor büszkén, de legtöbbször inkább szerényen a „helyi irodalmi alkotások” címszó alatt tartunk számon, ugyan hány irodalmi „centiméterrel”, hány művészi fokkal nőtt?! S a mennyiségi növekedés, a számszerű gyarapodás vajon minőségi emelkedést is eredményezett-e?! S ami még fontosabb: vajon az e tájon folyó művészi, irodalomtudományi, kritikai, könyvkiadási és irodalom-népszerűsítő tevékenység mennyivel növelte az itt lakó emberek kultúráltságát, műveltségét, szülőföld- szeretét, — s nem utolsósorban — boldogságérzetét?

Joggal szememre vethető: mi értelme az ilyen, — mérhetetlen és ezért megválaszolhatatlan — kérdések felvetésének. Valóban nem sok. Talán csak annyi, hogy a felvetett kérdések olykor válaszok nélkül is elgondolkodtatnak.

Arc?)szorítkozom tehát, hogy tényszerűen, — és a teljesség igénye nélkül, hiszen arra nem száz sor kellene! — próbálom meg áttekinteni e régió 1989-es termésének legjellemzőbb alkotásait.

Terniészetesen a könyvekkel kezdem. Az e táj vonzatához tartozó alkotóink tollából az év folyamán számos kötet jelent meg. Ezek között voltak kifejezetten

a) szépirodalmi jellegű művek, mint pl.:

Képes Géza: Örök szomjúság (Helikon K.),

Barota Mihály: Ház a Mosonyi utcában (Magvető K.),

Mester Attila: Kínjaiddal váltod meg a világot c. alkotásai;

b) irodalmi tanulmányok, szöveggyűjtemények:

Margócsy József: Egy régi udvarház utolsó gazdái (az anarcsi Czóbel- családróí),

Tidrenczcl Sándor: Az-ínség és a harc fia (a nagygéci Kis Ferencről);

c) .gyűjteményes kötetek, antológiák:

Bényei József. Magasra csavart láng (Krúdyról),

Kovács Tihorné: (szerk.) Czine Mihály köszöntő,

Tarnavölgyiné Sipkay Mónika: (szerk.) Messzi harangszó — Sipkay-emlék- könyv;

d) irodalomtörténeti összefoglalások:

Bánszki István: A szabolcsvármegyei Bessenyei György Művelődési Kör története,

Cselényi I. Gábor: Bús napok — Vasvári Pálról —;

e) életrajzi gyűjtemények:

Láczay Magdolna: Sorsok a múltunkból;

f) várostörténeti tanulmányok:

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák III.;

g) orvostörténeti értekezések:

Fazekas Árpád: Az eszlári per orvosi vonatkozásai (História Medica 6.)

h) hittudományi-filozófiai értekezések:

Cselényi I. Gábor: A hit párbeszéde (Antikva K.).

A helyi kiadványok sorába tartozik a Bessenyei Társaság által megjelentetett Szellemi elődeink c. sorozat 2. kötete, amely Bessenyei György, Lukács Ödön, Geduly Henrik, Czóbel Minka, Lőrincz György és Méreyné Juhász Margit portréit tartalmazza. S itt kell regisztrálni a Kölcsey Társaság első kiadványát, amely a megalakulás alkalmával tartott tudományos ülésszak anyagát foglalja magába.

Megjelentek továbbá a helyi hírlapban az Irodalmi Hírlevelek, amelyekben többek között Szatontai Barnabásról, az amerikai Bessenyei Körről, a városalapító ősök lelkűidéről, a helyi zeneoktatásról, a szülőföld szellemi értékeinek ápolásáról. Határ Győző nyíregyházi látogatásáról, és a szépirodalom békességüzenetéről olvashattunk.

Az irodalmi tájékoztatást, hírverést szolgálták a sajtó kulturális cikke, mint pl. a Cserhát-Kör bemutatása, vagy a versek és könyvismertetések. Ezek felsorolása azonban nem egy hírlevél, hanem egy majdani szakdolgozat feladata.

A scripta manent ténye miatt az örökké olvasható könyvek mellett számos — a verba volent múlandóságához tartozó — irodalmi előadás is elhangzott Nyíregyházán az év során a város különböző kultúrfórumain. így például: Ambrózy Géza a várostörténész Geduly Henrikről, Kása Ferenc a mai szellemi életünkről, Pomogáts Béla a nyugati magyar irodalomról, Czine Mihály a népről és az irodalomról, Bánszki István Sík Sándor életművéről, Bessenyei alakjának képzőművészeti megformálásairól, valamint a 65 éves Váci Mihályról, Püski Sándor a könyvkiadói tevékenységéről, Margócsy József tanári és írói pályájáról, Csabai Lászlóné, Juhász Béla, Karádi Zsolt és Kovács Tibor Galambos Lajos írói munkásságáról, Székely Gábor pedig a nyírségi Bessenyei főiskoláról tartott előadást.

Ugyancsak nyilvános irodalmi előadások hangzottak el a Katona Béla által szervezett Irodalmi Presszó rendezvényein, többek között a nyíregyházi születésű Margócsy István által szerkesztett 2000 c. folyóiratról, a kárpátaljai magyar irodalomról, és így tovább.

A régió irodalmi életének serkentését szolgálták a különféle irodalmi és verspályázatok, műveltségi versenyek is, amelyeken olykor értékes felnőtt, és biztató ifjúsági eredmények születtek.

Ha e válogatott és reprezentatív „irodalmi leltár” hiányosságai miatt tollat ragadnak e hírlevél olvasói, bizony jól teszik. Nagyon ráfér erre a kiegészítés, gazdagítás, pontosítás. Úgy vélem, csak hasznos lehet közösen felmérni: milyen is volt „a lélek balga fényűzése” 1989-ben ezen a tájon?!

Már néhány észrevétel is azt jelezné, hogy ez a „helyi irodalmi tevékenység” olykor gyarló és hiányos, de talán mégsem volt hiábavaló. Legalább mi higgyük, hogy az egész évi termés eredményeként: „megnőtt egy porszemmel a Himalája.”

Bánszki István

1990. január 13. llj'í9*tFS«fiwTito , 9

A HÉTVÉGI MELLÉKLETE —■bku- .jmmstiL

|| Kelet