Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
8_______________ 1989. december 30. Molnár Zoltán: A forradalomról em gondoljátok, hogy ez a gondolkozás forradalma? A börtöneiből kiszabadult gondolkozásé. Nem most kezdődött. Hiszen meg kellett érnie. Nehéz is a kezdeteit megkeresni. Mert még csak nem is ötvenhatban. Hanem amikor először jöttek rá emberek, hogy nem, nem, ez nem lehet igaz. Még amikor a felszín, a látszat, talán a lényeg is helyes volt. Vagy legalábbis megmagyarázható.. Akadtak, akik észrevették, hogy nem pontosan így kellett volna- csinálni. Az"öj’hadsereg, á földosztás, a nemzeti bizottságok, a pártok... A diadalok mögött meghúzódó, halk kétkedések. Mintha nem is bontakozna az a magyar újjászületés... Később már mind látványosabbá vált ámításunk-önámításunk csődje, s fokozta a gondolatok erjedését. De a gondolatok gondolatokat szülnek; ha akadályozzák, csak annál inkább, s ha az áram egyszer megindul, óhatatlanul tovább, dagad. Egészen a forradalomig. Ez tart még, ez növekszik tovább, a gondolkozás forradalma. A forradalmian bátor gondolatok idővel áthatották nemcsak az elnyomottak, leigázottak, a gondolkozásukban bilincsbe vertek tudatát, hanem behatoltak a szófogadó szolgák, engedelmes alattvalók, sőt még a fegyelmezett fegy- • őrök koponyájába is. A gondolkozás felszabadulása átalakítja a világot. Még a hatalom egészen szilárd, és már nem úgy történnek a dolgok, mint ennek a hatalomnak a birtoklói szeretnék. Magyarországon például Sok minden másképpen történt. Például a •mezőgazdaságban a szovjef kolhozok szolgai utánzásával szemben kiügyeskedték'a háztáji gazdaságok és a nagyüzem sajátos szimbiózisát, egymást kiegészítő • együttműködését; így lényegében megtermett a gabona- és a takarmány a nagyüzemben, s megtermett a hús és zöldség a háztájiban. Parasztok és agrárértelmiségiek tudatos és leleményes ellenállása eredményezte, hogy egy egész korszakon át nem következett be az az éhínség, ami az ő bátorságuk. kitartásuk, zsenialitásuk nélkül elkerülhetetlen lett volna Háztáji nélkül szükségszerűen bekövetkezik a mezőgazdaság tel jesítményének exportot és közel-j látást lehetetlenné tevő pusztulás sa. A részsikerek érlelték tovább aj gondolkozás bátorságát. Egészed a közvélemény-alakulás általános-j ságáig. Amikor az emlékezetes tavaszi pártértekezleten a küldőt-1 tek nem az eredeti szándékuk szerint döntöttek, akkor már nemcsak az derült ki, hogy a helyi pártszervezetek előbb járnak, mint a központ, hanem az egész nép hangulata, tudata, akarata, melynek már nem lehetett ellenállni. Fokozatosan a tömegek gon- dokozása vált az események alakítójává. Ezért is ez vezér és vezérek nélküli mozgalom. Tapasztalom, hogy az újságolvasó, érdeklődő, főleg fővárosi értelmiségi rétegek, cspportok, pártok vonzotta körök — melyekről ők maguk és mások is azt képzelik, hogy a legszélesebb közvélemény közvetlen alakítói — milyen könnyén sodródnak egyik hangulatból a másikba, lelkesedésből elkedvetlenedésbe, diadalérzetből bizonytalanságba. Ha március tizenötödikére, június tizenhatodikára, október hu- szonharmadikáragondolok, mindig hallottam aggodalmakat, szűkülést. „Csak ezt ússzuk meg robbanás nélkül...” „Csak most ne kezdjünk el egymásra lövöldözni...” Még azt sem mondom, hogy az aggodalmak teljességgel indokolatlanok voltak. De mfvolt a fő oka annak, hogy egyszer sem történ semmi jóvátehetetlen? Hogy egész esztendőben nem provokált sem konzervatív fegyveres erő, sem el em akarja tovább N nézni ezt a rohadt telefont: A pezsgő a gurulós kocsin van, . zsúrkocsin. Mellette zöldernyős lámpa. Az alsó . polcon könyvek. Egy szűk és nyálkás dura alatt készíti a leltárt. A veríték csurog a mellén. Később megszárad, és minden kezdődik elölről. Mi az a minden? És a hiányért ki a felelős ? Ez a gondolat elszabadult, pányvát a nyakába. Ez az igazán ordító hülyeség. Tényleg, ordíthatna, mint a meglőtt állat. Mielőtt leszúrfák és elviszik. Nincs köze az .ügyhöz. A lezárt dossziékba kár belelapozni. Van elég belőlük. Az.első hívásnál elérzékenyült, nosztalgia, játék a múlttal. Mint ez a szilveszteri őrjöngés. Fújják a trombitákat, pedig az öröm csendes. Ha egyáltalán van minek örülni. A negyvenedik születésnapján eldöntötte, szilveszterkor egyedül marad. Az öregektől tudja, ez a fordulat éve. Magánügyekben feltétlenül, a többi elhanyagolható. Most Tominál hülyéskednének a maguk módján, égy kicsit filozofálgatva. Még szerencse, hogy a Rámegy az élete. Ez a bénaság undorító, és belerúg a gurulós kocsiba. Ez a rohadt telefon a képébe röhög. Nem tűri, hogy ki röhögjék. Azonnal hív egy taxa és odamegy. A készülékkel leül a szőnyegre, és tárcsázza a számol. Egyiket a másik után. Megint izzad, és a türelmetlenségtől reszketnek az ujjai. Süket banda, nem veszik fel. Megy a bolt a szakítottunk. Mit vacakolsz a hangommal? A telefon torzít. Csak azt akarom mondani, boldog új évet kívánt. Személyesen?? Te ökör! Mi az, hogy ordítok? Ember, te berúgtál. A mázlista nem így n'éz ki. A végén rájövök, hogy irigyelsz. Hallgatlak. Kecses, japán baba; átlátszó, mint a fény; őzikeszemű. Elmehetnél költőnek. Úgy van, minden további nélkül kívánta. Simán, boltoz 1989-es Téli Tárlat alkotásaiból: Orr Lajos: Modebins utca — Sebestyén Sándor: Lager Heideman nem csattant még egy forradalmi, vagy bosszúálló pofon sem? Talán nincsenek szélsőséges, fegyelmezetlen, csak meggondolatlan indulataik által vezérelt emberek? Vagy minden alkalmat megragadó, erkölcsi normákat nem ismerő megbízhatatlanok? De. Vannak... Ami megbénította őket, az nem más, mint a nép tömegeiből áradó nyugalom, fegyelem, céltudatosság. A gondolkozás forradalma nemcsak a felszíni hatotta át, hanem a mélységeket is. Az emberek tudják, hogy most nem a fegyverek, nem az erőszak, nem a féktelen indulatok korszaka van. A történelem érettebb. S érettebb, megfontoltabb, bölcsebb módszereket igényel. Most nem — bár akármennyire is emlékezetes — huszárrohamot követel tőlünk. Hanem türelmet, kérlelhetetlenséget, állhatatosságot. Ez a tudat már áthatotta a társadalmat; benne van az idegeiben. Már csak arra van szükség, hogy a gondolkozás tömegeken • áthömpölygő, magával ragadó forradalmi áramában kialakuljanak azok a kristályok, közösségmagok, melyek új meg új teremtésre is képesek. A gondolkozás műhelyei, melyek már nem a pangás, a tehetetlen terror bilincseivel viaskodnak, hanem a boldogulásért való harcra, munkára alakítják át megszerzett energiáikat. Ugye, már sokan, mind többen érzik, hogy ez a forradalom, a gondolkozás forradalma egészen különleges, eddig ismeretlen forradalom. Ez a kis ország, ez a balsorsül- dözte nép eddigi történeimében a levert forradalmak országa volt. Legnyomorultabb helyzetéből most úgy emelkedik ki, hogy minden eddiginél magasabbra tör. Hiszen ami nálunk kezdődött, már rengeti egész Közép-Európát. S ami" most Európának ebben a sarkában megindult, korunk»világmegválto- zásának talán legfontosabb eleme. Nem a büszkeség, hanem a felelősség mondatja velem. Bár most nem tartok hasonló pillanattól, mint amilyet Petőfi fogalmazott meg: „Európa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai..." S „áll a viharban maga a magyar. Nem, most nem maradunk egyedül. A gondolkozás forradalmának, hi- szem, az is sajátja,, hogy a gondolatok áramlását nem lehet feltartóztatni. S ezért válik ez a forradalom az emberiség eddigi legcsodálatosabb forradalmává. barátságuk ezt a szörnyűséget is elviseli. Általában mindent elvisel. Egymást segítve jó néhány csiki-csuki ügyből kimásztak. Ebben az a szörnyű, hogy tiszta és világos. Ha ihatna egy korty pezsgőt vörösborral, még jobban megértené. De a távolság a zsúrko- csitól az asztalig, áttekinthetetlen. Tomi változatlanul csodálja, hogy ragadnak rá a nők. De az irattárban túl sok dossziét őriz. kívánni. Neked is, Tomikám, és köszönöm,*de nem hiszek benne. Aj hangulatommal ne foglalkozzj Pocsék. Emlékszel Agnes szom szédjára? Jött hazafelé az éjfél miséről, és megérezte a gázszagot. A házmesterrel feltörték ajtaját. A mi őzikénk elköszönt. Itt hagyott minket. Halló! Te bőgsz A És végre szabadon folyhatnak d könnyei placcon is. Majd Tomival sikerül. Nála bejön a hívás. Csak semmi zű- rözés, nehogy megijedjen, .Szevasz, itt Zoltán! Betűzzem, zé mint Ubul. Na végre, te hólyag! Adhatok kölcsön néhány húszfillérest. Az iram ? Ja, az nálam is tűrhető. Semmi vész, kipótoljuk. Egy szót se értek, beszélj hangosabban. Halló! Emlékszel Ágnesre? Nincs senki, egyedül vagyok, tíogy unatkoznék, az túlzás. Te memóriabázis, három éve dog új évet. Rosszul emlékszelj közbejött egy pasas, a főnöke. Igen nagyon sajnáltam, hosszú távon is. Hogy mi az értelme? A megér-, zés, egy belső nyugtalanság, el- kezdekfélni valamitől. Nem mond'4 ta meg. Ez az őzike ugyanis védtelen volt. Jó, ezt a bakit vállalom Nem volt, most is az. A te prech lelked néha kibírhatatlan. Szüle\ tési rendellenesség. Vedd úgy, hogy szokás szilveszterkor boldog új éve ' Margittal Jenő: Alkonyi táj (akvarell) Törő István: Sodrásban Szorítanak a sötét napok, lassan a víz belsődig ér, latyakba-sárba hulló szemfedőként hördül a csönd, még a félelem körbeér, arcodat a dér csipkézi, s akár lövedékek, úgy jönnek a gondolatok — ebben a sodrásban csak a fény éltet, távolodnak szivárványos szilánkjai a szétszaggettó gyötrelemnek, * távolodnak a me'zők, csak hallgatod a szél nótáját, ahogy a fákat bőgeti — felmorzsol a folyó ereje, elragad, pörget, kidob a partra, de magához fog egy pillanatra, mert ennyi csak, hogy élsz közelében, belesűrítve egy kardsuhintásba, s ne hidd, hogy önnön törvényed szegezheted másoknak homlokára! Mátyás Ferenc: Altató Nem arany zeneteremben szólt a hegedű, egyetlen kislányom húzta a vonót szobámban, csöndes altatót játszott nekem csöpp kis keze, szívem rakta dallal tele. Elnéztem szeme bogarát, amint röpködött, s fel-leszállt a fecskefarkú hangjegyek fekete során, szép, kerek arca, mint az ég elborult, s úgy ríkatta meg azt a húrt, mint valami nagy, komolyan beleélte magát, zavar; nélkül, s a négy húr megfeszült, * sínpárján messze elrepült, vadabb világba, de hol a zene oly tisztaszép, oda, ahol a való élet egy a mesével, s megismered önlelked is, vigasztalást a földön mást úgysem találsz. Lestem ajkán a néma dalt, * ahogy öreg szívembe mart, illatot, nem is csak zenét akart hozni a kedvemért, ezüst hajamért, szomorú arcomért zengett az a húr, szívembe lopta a derűt, és hegedült, úgy hegedült, mintha csalogány gyújtaná a dal tüzét szívem alá, kereste, hol van az a hang, a derű hangját, úgy akart szólni, hogy elűzze az éjt, — Kodály vezette csöpp kezét. |t Kalet— A SZfL^ZTZW MKLLtXLVTE —
