Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
1989. december 30. A Kisvárdai Rózsa balkányi bölcsője Az állami díjas szabotőr A Népgazdasági Tanács határozata alapján negyven éve 1949. december 23- án alakultak meg az állami gazdaságok. A négy évtizedes évforduló okán Bal- kányban kerestem olyan embereket, akik részesei voltak az akkori eseményeknek. Kevesen vannak már, aktív dolgozó alig. Akikkel beszélgettem Csongár Ferenc 69 éves nyugdíjas és Magyar Ferenc gépkocsivezető 59 éves, még dolgozik. Két község határában Az állami gazdaságok ténylegesen 1950. január 1-jén kezdték meg a munkát. Csongár Ferenc a Balogtanyán lett üzemvezető és úgy emlékszik: két község határában 52 tagban 1200 hektár földjük volt. Földbirtokrészek, egykori paptagok, elhagyott parlagterüle- tek kerültek a gazdaság birtokába. Művelték ahogyan tudták. Volt hat pár ló és egy Fordson típusú benzinnel működő traktor, valamelyik nagybirtok hagyatékából... Mint általában mindig, úgy most is kíváncsi voltam arra, hogyan alakult élete sorsa. Csongár Ferenc meglepett azzal, hogy Mándokon született és mielőtt Balkányba szegődött, kilenc évig dolgozott a Kisvárdai Állami Növénynemesítő telepen. — Akkor maga ismerte Teichmann Vilmost. a gülbaba atyját, az állami díjas kutatót? — Nagyon jól ismertem. Telepvezető voltam mellette. — És miért jött el Kisváráéról. Nem volt ott jó, itt Bal- kányban többet, jobbat ígértek? Csongár Ferencnek az arcára volt írva, nem szívesen mondja azt, amit tud. amit negyven évig nem mondott ki senki. így kezdte: — Nagy baj van már akkor, ha a politikát összekeverjük a tudománnyal. — Nem értem... — Nett) is lehet azt megérteni, ami 1949-ben Kisvárdán történt. Teichmann Vilmost feljelentették, perbe fogták. Koholt vád volt, mint akkor annyiszor. Megromlott valamennyi vetőgumó, vetőmag és kitalálták egyesek, hogy sza- botálás történt. A perben előbb tanú voltam, de mire a bírósági eljárás Debrecenben befejeződött, már másodfokú vádlottként szerepeltem. Nehéz megemészteni... Nehéz megemészteni a hallottakat. Aki ismerte Teich- mann Vilmost, az tudta, hogy nemcsak nagy tudás, nemcsak becsületes, de német származása ellenére, igazi magyar volt. Birtokomban van a harmincöt évvel ezelőtt írott önéletrajza. Abban egy szóval sem említi, hogy mi történt vele 1949-ben, de azt megtudhatjuk, hogy 1944 őszén felettes hatóságának utasítására — a nemesítőtelep legértékesebb anyagával — előbb Dunántúlra távozott, de mert ott mint külföldi állampolgár (német) nem kapott tartózkodási engedélyt. Ausztriába volt kénytelen tovább menni. Mindezt a német származását Csongár Ferencnek is említem. — Ez talán még nagyobb baj volt. mint az eredeti vád. A perben a német származását erősen firtatták és hangsúlyozták. Azt viszont elfelejtették, hogy Teichmann Vilmos az első szóra haza-, illetve visszajött. A kiszállított összes anyaggal, állatokkal és minden más anyaggal leltár szerint elszámolt. 1947-ben megkapta a magyar állampolgárságot és elfoglalta helyét a Kisvárdai Állami Növénynemesítő Telep élén. — Miután a pernek vége lett — mondta Csongár Ferenc — én nem tudtam, nem akartam tovább Kisvárdán dolgozni. Kapóra jött, hogy az állami gazdaságok megalakultak, hogy Balkányban munkát kínáltak... Folytattuk a beszélgetést az állami gazdaságról a hőskorról. A gazdaság abban az időben a kezdetleges eszközökkel, főként rozsot, dohányt és burgonyát termelt. Ahogy a burgonya említésre kerül, újra Teichmann Vilmos kerül szóba. A gazdaság nagy szerencséje — Ennek a gazdaságnak nagy szerencséje volt, hogy a kezdet kezdetétől foglalkozott vetőmag szaporításával. Rozsból is, burgonyából is termeltünk szaporító anyagot. Az itteni földeken született számos burgonyafajta, a Boldogító, a Margit, a Lila, de a balkányi homok volt a Kisvárdai Rózsa bölcsője is. A nemesítés, a fajtafenntartás Teichmann Vilmos irányításával történt. Szép idők voltak azok, felejthetetlen napok... Most az jár az eszemben, hogy amikor Teichmann Vilmost az állami díjjal kitüntették — már nyugdíjas volt, de még dolgozott — csendes mosollyal és szerényen fogadta az elismerést. Ki tudhatja, vagy gondolt-e rá, hogy volt idő, amikor éjszakánként az ÁVH zaklatta. Elmúlt. Szerencsére ebben az esetben nem történt jóvátehetetlen bűn, de igaza van Csongár Ferencnek: . „Nagy baj van már akkor, ha a tudományt a politikával ösz- szekeverjük. Seres Ernő Évtizedeken át faragtak belőle bálványt Petőfi születésnapján Hosszú évtizedek óta az új esztendő köszöntésekor Petőfi születésnapját is ünnepeljük. Sok ember számára ő a költő, a versek befogadásakor az ő alkotásai jelentik a végcélt, a meg nem haladhatót. Az ő versei még mindenkihez szólnak, érthetőek, belőlünk jönnek, s egy kicsit bennünket is megfogalmaznak. Ilyen és ehhez hasonló érvek alakították ki a Petőfi-örökség költői határait. Az első élmény Nemzedéktársaimhoz hasonlóan az én első Petőfivers élményem is a Nemzeti dal volt. Az iskolai ünnepélyen szavaltam, szavaltuk. Jól beleillett a szabadság érzetének diadalmámorába, a lánglelkű, hősies forradalmárról kialakított képbe. Szerepet játszattak velünk, s ehhez felhasználták Petőfi természetes szabadságszeretetének a romantika által felfűtött hatalmas izzását, tűiá- radó szenvedélyességét, a rabság, az elnyomás iránti gyűlöletét. Az ötvenes évek vége felé jártunk, a „megmentett” szabadság igézetében éltünk, s „jól jött” Petőfi szűzies tisztasága, naiv hite, lángolása. Föl lehetett, kellett nézni rá. Elgondolkodom: van-e olyan, Petőfit ábrázoló szobor, amelyik ne magas poszta- mensen állna, ne az égre esküdne, vagy harcba ne hívna bennünket? Messze van tőlünk, hőssé, kivételes emberré magasítva! Pedig közöttünk szaladgálna, ha élne, ostorozná botlásainkat, lelkesítene, vagy szidna. Fortyogna, iz- zana, izzítana. Bármit tenne, de együtt, egy szinten lenne velünk. De ki emelte őt ilyen— mar-mar elérhetetlen — magasba? A halála utáni mindenkori (kultúr) politika, amelyik felhasználta őt céljainak nemzetivé tétele érdekében. Évtizedeken át faragták belőle a bálványt, eltúlozták ennek a költészetnek a formai sajátosságait, s tartalmi minőséggé alakították, torzították. Petőfi ízig-vérig romantikus költő volt. Ez jellemezte a világszemléÖreget — fiatalként A harmadik beugrás Az Ivanov színházi bemutatóját beharangozó plakátok Sa- belszkij szerepében Mensáros Lászlót hirdették. Az előadáson mégis Csikós Sándort láthattuk, mert egy héttel a bemutató előtt Mensáros megbetegedett. ezért neki kellett átvenni az idős gróf szerepét. — Ez a harmadik beugrásom, Nyíregyházán a második. A szöveg elég nehéz volt, terjedelmes is. Sabelszkij sokat locsog-fecseg, mint általában a vénemberek, szeret a társaság középpontjában lenni. Szóval, sokat beszél. Napi két próbánk volt, utána beszélgettünk Ivó Krobottal, a rendezővel. Egy órakor mentem haza általában. Reggel öt után folytattam a ta- nutást. — Hogyan sikerült lélekben azonosulni Sa- belszkijjel, amikor ön csupa energia, vitalitás? — Sehogy. Eredetileg Men- sárosra volt kiosztva a szerep. Én nem tudom „elzongorázni” azt a különbséget színészileg, ami közte és köztem van. Erre nem is törekedtem. A rendező azt mondta, hogy semmiféle öregítésre ne törekedjek. A helyzet nyomasztott eleinte, de Csikós Sándor az Ivanov egyik jelenetében. Partnere Peremartoni Krisztina és Safranek Károly. (Balázs Attila felvétele) meg kellett szabadulni ettől az érzéstől. — Hogyan birkózott meg azzal az ellentmondással, ami az öreg Sabelszkij és ön színészalkata között feszül? — A korra való játék nagyon bonyolult dolog. Negyven évvel idősebb embert el lehet játszani, de tíz évvel idősebbet nem. A líz évet a bajusszal, az őszí- tássel lehetett jelezni. Egyébként Sabelszkij fiatalabbnak akar látszani. Amikor kiszabadul a nyomasztó légkörből, akkor energikusan él és mozog. Nem akarja elfogadni a halált, a legkevésbé az Annáét, hiszen nagyon szereti. — Nem kereste ezt a szerepet. Sikerült-e már megbarátkozni vele? — Háromszor játszottuk eddig. Nem tudok még erről beszélni. Én még ennyire fáradt, kiürült, a kimerülés határán nem voltam bemutató után, mint most. (n. i. a.) Jankó János rajza Petőfi 1847-ben készült egyetlen fényképe után. Petőfi Sándor saját kezű aláírása — kelt Kolozsvárott, 1849. február 26. A' I» O »' O T Ú tí(ißiüifß borocnltft mellett »Hart életem ; fit*atliii-.3 boroeskA melleti, Sor* , netetein. mii hA ntonrlom, Hogy fsak a* húr* A* kit és Imádok f o’ ki K* kebelnek míndeae t fts *’ bor’ rlfiám bérében FüMjeatek rád, róni y Szívemet hol kínnak Páriát Kor tAnifA faimrA f'salaí nyájas éneket; Bor tanita elfeled»* » 1,'snlla lányok, ftiekef,. K*yk»»r majd borodba meUdl hÁléi .•* .17«! jő } ntV kort? — "*,■? nevette <fnl<ik .10(1*1 »áh» , trneíó! IVft’et'fc,« Aoffdor A költő nyomtatásban megjelent első verse (Athenaeum, 1842. május. 22.). letét, élményeinek feldolgozási módját, ahogyan emberi kapcsolatait megélte, ahogyan a körülötte lévő tájat látta. Romantikus képzelete kitöltötte a valóság hiányait, átrajzolta a valót lehetővé. Hiba ez? Dehogy! Mi van Barguzinban? A romantika felelt meg legjobban alkotói természetének is. Kohón született, közismert szép verse, a Szeptember végén reális képekkel indul: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldell a nyárfa az ablak előtt J De látod amottan a téli világot?/ Már hó takard el a bérei tetőt.” Aztán megjelennek az elmúlás képei, a halál gondolatilag be nem járható döbbeneté. Petőfi romantikus világlátásáé most már a főszerep: az örök hűség és szerelmi szentimentalizmusba hajló képei mindmáig beárnyékolják Szendrey Júlia és az utókor viszonyát. Mert lám, Júlia férjhez tudott menni a költő halála után, „könnyedén” elfelejtette a költőt. Dehát így gondolta volna Petőfi „hétköznapi" énje? Megtiltotta volna Júlia házasságkötését? Bizonyára nem! Csakhát más a mindennapi élet és a művészi alkotás belső logikája. S akkor itt vannak az élmúlt esztendő hírei, Petőfi sírjának „feltalálása” Barguzinban. A szakemberek egy része attól fél, hogy Petőfi földi maradványait találták meg, a másik pedig az életét teszi rá, hogy ..végre kiderüljön az igazság" Igazából egyik tábort sem értem. Sokan attól tartanak, hogy át kell értékelni Petőfit. Mert mit mondjunk a Szeptember végénről, ha a költő ú jra családot alapított? Vagy az Egy gondolat bánt engem... látomásáról, ha ágyban végezte a költő? Úgy gondolom, hogy nem lesz szükség semmiféle átértékelésre. Egy dolgot persze feltétlenül tudnunk kell: az alkotón nem lehet számonkénti a műalkotás belső igazságait, s azokat a hétköznapok törvényeivé tenni. Ezt megtenni nem könnyű, hiszen évtizedeken át azt tanítottuk, hogy Petőfi életműve éppen a szó és a telt egységére példa. Verssel lezárni Petőfi szerette verssel lezárni és kezdeni az esztendőt. 1848 végén írta: , ,Es ki tudja? tán utolsó J Legutolsó lesz e dal;/ Tán ha téged most leteszlek,I Többé majd föl sem vehet- lekj Hangod, életed kihal." Feltételezett segesvári haláláig még fontos verseket írt a költő. Van-e jogunk kételkedni az Év végén című vers képeinek őszinteségében? Nincs. De Petőfit meg kell fosztani a rárakódott szerepek hazug vonásaitól, leemelni a posztamensek magaslatáról, s társunkká tenni. Minél előbb. Nagy István Attila || Keleta magyartirsag szilveszter 'mtloexpete ——— 7
