Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
1989. december 2. A KM MELLÉKLETE 7 • • f ' ■ -vk- ?\ * • ' Az ül] egyház központja. Nyíregyháza Boszorkányper után testvérközösség Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség — olvashatjuk a nyíregyházi Bessenyei tér 10. számú ház falán a tetszetős táblácskát. Mit takar a név? Kik tartoznak a közösséghez? Melyik egyházhoz áll közel, vagy közelebb az evangéliumi közösség? Hogyan cs milyen körülmények között jött létre e sokak számára valószínűleg ismeretlen egyház, ha egyáltalán elfogadott egyház...? Milyen evangéliumot hirdetnek és kiknek? Bevallom a kíváncsiság vitt a közösség vezetőjéhez, Iványi Tibor lelkészhez, aki egyben a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség országos elnöke. Még a Nagy Imre-temetést megelőzően beszéltünk telefonon, s éppen a nagy nemzeti gyászhoz kapcsolódó érzéseket, gondolatokat kívántuk megosztani olvasóinkkal, ezért kértünk egyházi vezetőtől is egy rövid véleményt. Ekkor említette a lelkész úr, hogy alkalomadtán, ha mi is úgy gondoljuk, lenne mondanivalója a lap számára, már csak azért is, mert az újságunknak is volt némi szerepe az ő, illetve egyháza meghurcoltatásában ... S most itt ülünk egymással szemben, és hallgatom Iványi lelkész csendes, békés hangját, s egy koncepciós per — sajnos nagyon is ismerős — vonásai bontakoznak ki előttem. Szerencsére ez nem végződött halálos ítélettel, vagy életfogytiglani börtönnel, „csak” töDb hónapi börtönbüntetést szabtak ki Iványi Tiborra és lelkésztársaira, melyeket nem kellett leülniük. De a tortúra, a lelki-szellemi meghurcoltatás, az igaztalan vádaskodás hét évig tartott. S mindez nem az ötvenes, hanem a hetvenes években történt... — Volt egy olyan egyházpolitikai gyakorlat, nem is olyan rég, amikor az állami álláspont az állami egyházügyi hivatal ténykedésén keresztül realizálódott. Ez abból álit, hogy szabályozza az egyházak életét, azonban ez a szabályozás inkább megszorításokból állt, hellyel-közzel elég súlyos beavatkozásokból. Tulajdonképpen minden egyház sorra került, természetesen nagyságrendben. Először a katolikus, aztán a református, evangélikus egyház. Mindenünnen kiemeltek egy-egy személyt, akit hol ezzel, hol azzal megvádoltak. Ennek főként az volt a rendeltetése, a mi benyomásaink szerint, hogy minden egyház megijedjen és találja meg azt az utat, amelyen az uralkodó párt szemében elfogadható, jó fiú lehet. — Hogyan került sor az önökére, azaz a Metodista Egyházra, amelyből az önök testvérközössége a hetvenes évek végén kivált? — Ránk metodistákra is sor került mintahogy az várható is volt. Különösképpen kifogásolták azoknak az egyházaknak a ténykedését, amelyeket tneg lehetett az úgynevezett misszióval vádolni. Az államnak az volt az elképzelése, ideológiai szempontból, hogy az embereket kiszorítsa a templomból, a papokat viszont beszorítsa a templomba, hogy az üres épületekben prédikálhassanak. Aki másképp gondolkozott, például betegeket látogatott, családokat gondozott, az nem volt kellemes fél és valahogyan el kellett intézni. Erre került sor a hetvenes években a metodistáknál is. — Milyen ürügyet használtak fel az önök megvádolására? — A feleségemnek tudtán kívül, megjelent egy verse külföldön, egy kis egyházi lapocskában. Ezt az apropót használta fel az egyházügyi hivatal, hogy mivel a feleségem, az egyházügyi hivatal engedélye nélkül megjelentetett egy verset külföldön, én követtem el egy olyan vétséget, hogy le kell mondanom a hivatásomról. Helyszűke miatt itt nem áll módunkban teljes terjedelmében közreadni a lelkész úr által felidézett és hét évig tartó peres ügy részleteit, pedig igen szemléletes képét tárna elénk az eltorzult egypárti egyházpolitika gyakorlatának, amelyről az átlag halandó keveset tudott. A szólamok szerint az állam és egyház viszonya hazánkban teljesen rendezett és zavarmentes volt. Csakhogy ez nem volt igaz. S mint ez napjainkban is, sajnos például Romániában Tőkés László lelkész esetében tapasztalható. Iványi Tibor esetében is az egyházi felettesét használták fel arra, hogy megzabolázza a rendetlenkedő lelkipásztort. Ráadásul az az egyházi vezető már abban az időszakban lejárt mandátummal ült székében, így sem az egyházjogi, sem pedig a világi jog szerint nem lett volna illetékessége személyi ügyekben intézkednie... — Felszólítottak, hogy határoljam el magam a feleségemtől, és mondjak le a hivatalomról. Miután azonban a boszorkányperek idején már egy kissé túlhaladt az idő kereke, én nevetségesnek találtam ezt-a támadást és méltó választ írtam erre a felszólításra. Bűnbánat helyett, amit elvártak volna, azt írtam, miután tizenegy gyermeket szült a feleségem, valószínű nagykorú és képes arra, hogy önmagáért választ adjon. Nem vagyok hajlandó sem elhatárolni magam, sem helytelennek Iványi Tibor ítélni, sem lemondani a hivatásomról. Aztán ráijesztettek az egyházi vezetőségre. Egy idős ember volt az egyház akkori vezetője, aki vállalta azt a szerepet az egyházügyi hivatal nyomására, hogy fegyelmit indít. De mivel nem tudott mit előkotorni, roppant nehéz helyzetben volt és engem kért, akármibe menjek bele, hogy elítélhessenek, mert így jobban járok. Hiszen produkált már a magyar történelem néhány olyan egyházi ügyet, ahol kiválóan el tudtak intézni akit akartak, fiktív vádak alapján, mert nem volt válogatós abban az időben a vezetőség ... — ön ezt nem vállalta ... — Én úgy éreztem, ezt a szívességet nem teszem meg, ítéljenek el azért, ha valamit elkövettem, ami a törvényeket sérti. Mellém állt a gyülekezet, sőt az egyházban több lelkész. így többen kerültünk a vádlottak padjára. Nem tudom, a szituáció, vagy ahogyan mi értelmeztük, Istennek irgalma, folytán nagyon sokan felhördültek, hogy ilyen lehetséges. Viszont az egyházügyi hivatal presztízskérdést csinált az ügyünkből. Elindult egy láncreakció, ami húzódott egy-két éven keresztül, összesen hét és fél évig tartott. így kellett megjelenni a különféle bíróságok előtt, rendőrségi zaklatások, tanácsi eljárások, kilakoltatási per, börtön- büntetés. Hát ebben a lapnak csak annyi szerepe volt, hogy közölték a bírósági ítélet rövid szövegét az újságban. — Mi történt a bírósági tárgyalás, illetve ítélethozatal után? — Amikor elítéltek, s kiszállt a budapesti egyházügyi hivatal egyik vezetője azt mondta, most már megérthetném, hogy szélmalomharc, amit csinálok. A bíróság is elítélt. Akkor én azt találtam neki mondani, ezek olyan bírósági eljárások voltak, amelyeknél, ha önök azt kívánták volna, hogy bizonyítsák be; én férfi létemre terhes asszony vagyok, ők azt is bebizonyították volna. — Mik voltak a főbb vádak ön ellen? — Az, hogy az állam ellen szervez- kedünk, tulajdonképpen azért szálltunk szembe az egyházi vezetőséggel, mert azok az állami egyházügyi hivatal számára megbízható emberek voltak. Aztán például az, hogy a rendőrséggel vezetették ki a személyi igazol^ vényünkből a munkaviszony bejegyzését, mivel nem voltunk hajlandók a tanácson átadni, ilyen célra. Tudniillik: az akkor még fennálló törvények szerint a munkáltató az egyházközség volt. Ez szerepelt, mint munkaadó, s mi nem fogadtuk el a lejárt mandátumé egyházi vezető által küldött felmondást, mert ő nem volt illetékes velünk szemben eljárni. S mivel mi visz- szavezettük a munkaviszonyunkat, azt okirathamisításnak minősítették, amiért én először tíz hónapi börtönt kaptam. De nem kellett leülni, amire én kész lettem volna ... Ismét gyorsítva az eseményeket, csak vázlatosan ismertetjük a beszé1- getés egy-egy részletét. A hét és fél évig tartó egyházon belüli és azon kívüli üldöztetés, hajsza mégis véget ért. Igaz talán közrejátszott az is, hogy mind több külföldi újság is felemelte szavát a metodista lelkészek igaztalan üldözése miatt. Nem rehabilitálták, de befejezték a pert. Sőt, 1981-ben végre megszületett a döntés, engedélyezték az evangéliumi testvérközösség önálló egyházzá szerveződését, melyet Iványi Tiborék alapítottak és amely hitbeli alapelveit tekintve megegyezik a Metodista Egyház tanaival. Talán a modern kor kihívásaira rugalmasabbnak vélik magukat, mint az elődegyház, amelyből lényegében kiváltak. A metodista lelkészek ellen indított boszorkányper így véget ért, s megalakult -egy új egyház, amely egyik fő feladatának a missziós munkát, a szegények segítését tartja, a káros szenvedélyek rabjait, az otthontalan embereket kívánja istápolni. Az egyház központja Nyíregyháza, itt van a legtöbb hívük, úgy ezerre tehető a számuk a megyében. Az országban néhány ezer tagja van az egyháznak, de a lelkész úr szerint az intenzív hitéletet élő emberek száma kétezer-háromszáz körül van. önálló egyházkörzetük alakult Kisvárdán, Mátészalkán itt nemrég templomot is avattak. — Elég nagy cigánymissziónk is van a megyében, így Kántorjánosiban, Nagyecseden, Tuzséron. Valahogy ez abból a látásunkból adódott, hogy nekünk, magunknak is szükségünk volt a nehézségek idején arra az önigazolásra, hogy így mondjam, mennyire erős az az evangélium, amit mi hiszünk. Ha valóban Isten ereje munkálkodik benne, akkor a legelesettebb embereket is képes átformálni. Ha csak néhány intellektuális beállítottságú, vagy amúgy is vallásos vénájú ember az, aki valamit remél ebből az irányból, esetleg már mindenütt másutt csalódott, „na még ezt is megpróbálom” alapon akar valamit keresni, akkor ez nagyon erőtlen dolog. De hogy ha valóban Istentől való, amiben hisz, akkor a legelesettebb ember is, a legnehezebb helyzetben lévő ember is kaphat valami segítséget. — Milyenek az Önök evangéliumi tanai? — Tulajdonképpen azokat bármely egyház képviselheti. Mi protestáns egyház vagyunk, a metodista egyház az anglikán egyházból nőtt ki, s az pedig a harmadik iránya a protestáns egyházaknak. Ami abban különbözik talán a másik két irányzattól, hogy több benne a gyakorlatiasság, a szeretet- munka, az emberekkel való törődés. — Ezt szeretnénk a megyében is továbbvinni. Figyelmünk az elesettek felé fordul. Együtt dolgozunk a városi tanáccsal például az öreggondozásban, szociális elképzeléseink vannak, gondolkodunk egy öregotthon létrehozásán, vagy egy téli melegedőn, csavargók számára. Sajnos, amíg kibírható az idő — megtudtuk — nagyon sokan éjszakáznak az erdőben. Nem láthatjuk előre persze, hogy mit tudunk meg is valósítani abból, amit szeretnénk. Mindenesetre, a kezünket a bajok ütőerén szeretnénk tartani, hogy ameny- nyire lehet, hasznosat tegyünk az emberekért ... Páll Géza Irodalmi hírlevél Egy elnénolt „mél^egedí” dallamáról (AZ ÖT ÉVE ELHUNYT iBORY ZSOLTRA EMLÉKEZVE) „Harsogj, zenélj csak csodálatos élet, Nem bánom, hogy mélyhegedű vagyok. A halálig tartó harmóniába —- Kísérőhangszer — beleolvadok.** (Bory Zsolt) Szinte hihetetlen, hogy már fél évtizede nincs köztünk. Nem siet író-olvasó találkozóra, nem keresi fel a legújabb könyvritkaságokkal barátait, nem irat személyiséglemző levelet főiskolás hallgatóival, s nem sétál végig ragyogó sze- mekkel a nyíregyházi korzón azokon a ritka kivételes napokon, amikor verse jelent meg a helyi újságban. Bár az országos irodalmi lexikonokban nem találjuk nevét, de a megyei irodalmi gyűjtemények, antológiák megbecsültén számontartják. Megírják róla, — legutóbb éppen az 1987-ben megjelent Kisebb hazám című megyei irodalmi olvasókönyvben —, hogy 1921-ben született Nagykállóban, hogy középiskolai tanulmányait Nyíregyházán végezte, — hadd tegyem hozzá: Sziklay László volt a magyartanára! — s hogy még diákkorában megjelent az első verseskötete. Ez volt 1939- ben a Szekerek a ködben c. kötet. Azt is nyilvántartják, mikor, milyen beosztásokban dolgozott, hogyan alakult előbb pedagógusi, majd könyvtárosi pályája. Az már az utóbbi évek fejleménye, hogy a Bessenyei Irodalmi és Művelődési Társaság Bory Zsoltot a szellemi elődei között tartja számon, mivel ennek történelmi és jelenkori feltételei egyaránt megvannak. A történelmi oka az, hogy Bory Zsolt már egészen fiatalon tagja lett a Bessenyei Körnek, rendszeresen részt vett az irodalmi szakosztály munkájában. Már 20 évesen a kör irodalmi délutánjain mutatta be legújabb verseit. A Bessenyei Kör története c. könyv így örökíti meg ezt az eseményt: „Az új tehetségek előtt — 1941-ben — Is nyitva vannak a Társaság fórumai: a hétfő délutáni irodalmi összejövetelek és a Szabolcsi Szemle hasábjai. Ezt igazolja BORY ZSOLT nyíregyházi költő szereplése is. Fellépését így kommentálja a sajtó: „Érzései mélyek, im- pulzivitása gazdag, technikai adottságai meglepőek. Forrongó, mély költői lélek.” Bory Zsolt a későbbiekben is jelentős szerepet játszik a társaság és Nyíregyháza kultúr- életében.” Valóban így van. 1948-ban, az újra megrendezésre kerülő irodalmi munkadélutánokon ismét felolvas verseiből, s fellép a debreceni Ady Társasággal közösen rendezett ún. Tiszántúli Irodalmi Esten is, Juhász Géza, Kardos Pál, Merényi Oszkár és Kokas Berta társaságában. Ekkor már ő a Társaság jegyzője is, így nyilvánvalóan résztvevője annak az 1949. december 20-i utolsó közgyűlésnek, amelyen a megváltozott politikai viszonyok és az anyagi támogatás hiánya miatt kimondják a Társaság megszűnését. (Az akkori jegyzőkönyvet aláírók: Merényi Oszkár, Rácz Géza, Vikár Sándor, Porzsolt István, Kádár Tihamér és Bory Zsolt közül bizony ma már csak Rácz, Géza, az akkori társ-elnök van életben!) A történelmi okok mellett az az irodalmi tény teszi Bory Zsoltot szellemi elődünkké, hogy két verskötet alkotója. S mindkettő Nyíregyházán jelent meg. Az ifjúkorit már említettük. Ügy érzem, igazán méltányos dolog, s számára is nagy megnyugvást és elismerést jelentett, hogy még azért java életében, — 1975-ben, tehát 54 éves korában — kiadásra kerülhetett a második, a válogatott verseket tartalmazó verseskötete: Mélyhegedű címmel. Hogy ez a cím mennyire jellemző, azt a mottóként közölt vers-vallomása igazolja. Bármennyire' is meglepő egy költő részéről, — hiszen ők nem a „szürkék hegedűsének”, hanem leginkább „mindennek” tekintik magukat — Bory Zsolt szokatlan szerénységgel és önismerettel jelölte ki lehetőségei határait: belátta és megelégedett azzal, hogy az ő sorsa a magyar költészetben csak „az egyik szólam, nem egyéb”. Vállalta tehát a viola alta”, vagyis a mélyhegedű szerepét, de tudta, hogy e nélkül nincs igazi harmónia, ez tanítja „ragyogni a melódiát”, s általa érik „remekké a mű”. Kevés költőben van annyi önismeret és alázat, hogy leírja ezt a sort: „Nem bánom, hogy mélyhegedű vagyok.” Amikor halálának ötödik évfordulóján a család, a szülőváros, az egykori munkahely, a jóbarátok és tisztelők virágaival együtt elhelyeztük a sírján a Bessenyei Társaság koszorúját, egy főiskolai hallgató a Millió gyertyafény c. Bory Zsolt-verset mondta el. Szépen, meggyőzően. Ebben arról tesz hitet a költő, hogy „ha építettél, írtál, — még ha nem is nagyot, — millió gyertyafénynél jobban, s tovább ragyog.” Jól hitte tehát, hogy a mű túléli az alkotót! Nemcsak a művészethez, de városához: Nyíregyházához is nagyon ragaszkodott. Nem lehet nem meghatottság nélkül olvasni az Itt élünk mi c. versének szép vallomását, az idetartozás hűség-nyilatkozatát: „Magyarország északkeleti csücskén: itt élünk mi. / Békébe’ vagy haragba’, egymást ölelve, egymásba / harapva, ágat növesztve, gyökeret eresztve,. / arcunk keleti napfényben fürösztve. / S itt élek én. / Elvágyom innen váltig. / De ha lehet, itt maradok halálig.” Az élet 63 évet engedélyezett neki. S itt maradt halálig. Szellemi elődünk lett. Nem volt koszorús költő, nem volt lángoszlop, nem írt könyvtárnyi kötetet, ám mélyhegedű mivoltában is a mindenességgel mérte magát. Életéből példásnak tartjuk a szülőföld kultúrájáért vívott fáradhatalan, szervezői képességének legjavával végzett munkáját; költői életműve: — e két vékonyka kötet — pedig a legmagasabb szintű igényességre kötelez. Ogy vélem, ezen emberi és költői jellemzői miatt érdemes lenne, ha a városban egy aktív kultúrközösség; iskola, könyvtár vagy művelődési ház, névadójául választva Bory Zsoltot, ápolná és népszerűsítené ezt az ékszerdoboz nagyságú, kivételes minőségű szellemi örökséget. Bánszki István
