Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
1989. november 11. II Kelet a magyarország hétvégi melléklete ii Eltelt harmicöt év az első találkozás óta. Újra látogatóba indulok a rokonaimhoz. Most a kisebbik fiam közel annyi idős, mint akkor én. S a többnapos vonatozás helyett egy délelőtt odaértünk autóval. Az Északi-középhegység karjain áttörve a sok domb és lanka nekem, alföldi embernek tágra nyitja a szemem. A határ, az örök izgalom... Mindig egyfajta feszültség fog el, annyira hihetetlen, hogy egy vonallal — melyet a képzelet húzott — minden megváltozik: az üzletek feliratai, a beszéd, a szemben jövő autók rendszáma. Csehszlovákiában vagyunk. Nagyobbik fiam történelmi ismereteit felidézve a trianoni békéről beszél. Távolról már látszik Szent- györgy templomának tornya. S hogy milyen is ez a több mint háromezer lelket számláló település, erről csak felsőfokban beszélhetek. A legközelebbi város Léva, melyet három úton is el lehet érni. Az itt lakók jórésze magyarajkú. Feltűnően tiszta falu, mindenütt járda és kövesút. (Egyetlen földút sincs, amit megirigyelhetne sok magyar község.) Sok új házat találni, a háború előtti évekből alig maradt egy-két épület. Sok fa és virág. Még a nyári nap rekkenő sugarai sem tudják üdeségüket el- hervasztani. A településben minden köz- intézmény megtalálható: iskola, óvoda, új tanácsháza, kultúrház, s „behangosítva” minden utca. A 12-es sört és a borovicskát már vendéglőben isszák kulturált körülmények között, eltűnt a kocsma. Sokat adnak a testkultúrára is, —ezt több helyen is megfigyeltem — jól felszerelt futballpálya öltözővel, két salakos tenisz-, röplabda-, kuglipálya — szóval van hol mozogni a fiataloknak. (Most már értehető miért van sokkal több jó teniszezője szomszédunknak.) A hívek két templomban is imádkozhatnak. A megélhetést a termelő- szövetkezet, vagy ahogy itt mondják JRD biztosítja. Elsősorban a többszáz férőhelyes szarvasmarhatelepen dolgozik sok ember. Többen eljárnak Zselizbe és Lévába a munkába, reggel a zsúfolt autóbuszok jelzik, hogy milyen sokan ingáznak. A falu határában folyik a Garant, a helybeliek büszkesége. Hűvös, gyors hegyi folyam. Milliónyi követ maga előtt görgetve, csiszolta s lerakott a partra. Nagyon meg- regulázták, mióta utoljára láttam. A pajkos hullámokat kőtömbök í t t ■ » * 1 % Régi-új hazában a tirpák bokrokból Csehszlovákiába áttelepültek negyven év után tett kifejezések. A helyzetet egyik rokonom menti meg, aki alkalmi tolmácsnak csap fel. Racskó bácsi aprótermetű, bőbeszédű ember, vidáman mesél arról, hogy fiaival él, de elszomorodik amikor az öt éve elhunyt felesége jut eszébe. Takarmányos- ként ment nyugdíjba, bár két évig volt a tsz elnöke is. Szereti a jó ennivalót, a saját termésű borocskát. — Jól emlékszem még a Tokaji útra, a környező bokortanyákra. Most évente járok Magyarországra, a testvéreim Kazár- és Markó- bokorban élnek. Ezen már nem segít senki... — tűnődik el hosszan — megszoktuk... Gyerekeink itt születtek, az unokám Léván már nem is tud magyarul. A beszélgetésünket egy vendég érkezése szakítja meg. Duba Árpád ízes szaván érezni lehet, hogy felvidéki. O, őslakos. Itt született magyar ember. Azt a félelemteli időszakot idézi fel, amikor „reggelente csak a rádióból lehetett megtudni, hogy kinek kell menni”. Mert aki magyarnak vallotta magát, könyörtelenül költöznie kellett. A különböző színű papírok kitöltése csak megzavarta az embereket. Innen Szentgyörgyről, Baranya megyébe, Pécs környékére kerültek a családok. Az elköltözött svábok házába telepítették őket. De megtörtént, hogy a „régi és új lakó” együtt élt, és a gyerekek össze is házasodtak. Árpád bácsi is meglátogatta már őket, s azzal summázta mondanivalóját „talán nekik nehezebb...” Hármonyik János, sovány, munkában edzett keze az asztalon pihen. Megfontoltan javítja (fordítja) a botladozó magyarsággal beszélő Racskó bácsi szavait. Ok Kálmánházáról kerültek ki, szinte még gyerek volt. Elégedett ember. Nyugdíjas, de a tehenészetben dolgozik még. Jártas a politikában, Kádár János haláláról kérdez, meg a magyarországi változásokról. Jól informáltak ők, hiszen rendszeresen nézik a magyar televízió adásait. Nem elkeseredve, — de a pesszimizmus kicseng a szavaiból, amikor az országukban történő eseményekről beszél. * Hazafelé csendben ülünk az autóban. Megilletődve váltunk el, — hiába, a viszontlátás mindig felkavar. A közeli dombról visszanézve a falu házai „integetnek”, s közben Bandi bácsi kissé kesernyés, de bizakodó szólása jut eszembe: „A hegy a heggyel sohasem találkozik, de az ember az emberrel igen”. Vajon biztos ez? Elválaszt bennünket a határ. Nagyapám sírján csak szlovákul olvasható a neve. Ő is így akarta volna? „Asszimilálódtak”, hallottam egyik ismerősöm szájából, amint az itt élőkről beszélt. „Jól érzik magukat, s nem vágynak el. S így van ez jól!” Akkor mért háborog mégis a lelkem?! Dai^kó Mihály. A templom rejti az elrebegett fohászokat, melyeket az „új telepesek” Istenhez küldtek. Beszélgetőpartnereim is egymást győzködik: Hármonyik János és A márványtáblán nagyapám Racskó András neve általánossá vált a tsz. Valamikor sok nagy istálló adott otthont a lábasjószágnak, azóta eltűntek a faluból, s magánkézen még ma sincs egy fia ló, de tehén sem. Néhányan elmentek, nem maradtak itt, többek között Bandi bácsi testvére is útrakelt Csehországba egy üveggyárba dolgozni. Egyre nehezebb szót érteni az idős emberrel, mert beszélgetés közben, többször átvált szlovák nyelvre. O már korábban is jól tudott tótul, s most mérgelődik, ha egy-egy szó csak szlovákul jut eszébe. Persze azok a cifra káromkodások, melyet a dühét levezetik, — bizony magyarul hangzanakel. törik meg, a parti évszázados fákat megritkították, hal is egyre kevesebb benne. Nagyapám meghalt már régen. Házát az idő vasfoga eltakarította, már csak a helye van meg. Unoka- testvéreim felnőttek, nekik is gyerekeik vannak. Minden megváltozott. Az áttelepült generációból csak a fiatalabbak élnek, nekik pedig már itt az otthonuk. Nehéz „emlékezőre” találni. Racskó András bácsi a maga 73 évével rangidősnek számít. 1948- at írtak, mikor szüleivel vonatra szállt, s nekivágott az ismeretlennek. Hozva magukkal mindent, a lovat, a tehenet, a bútort—csak az épületet nem — s „nagy kalandra” számított. Induláskor mindenki sírt, akik otthon maradtak azért, akik eljöttek azért... Még nem értették, mit jelent ha valaki házat, hazát cserél. Vajon mi hajtotta őket ki? A szegénység, a propaganda vagy a háború utáni bizonytalanság? Nehéz már erre ilyenkor választ találni. A szecsei vasútállomásra begördülő marhavagonokból izzó szemek lesték a tájat. Izzadt tenyérrel szorongatták a kezükbe nyomott lakáscímeket. A hatóság otthon felértékelte az épületet és azt is, t 1..I' Az új házak „utcája" amit itt kapnak Szlovákiában. Ha a kettő között különbözet volt, vagy fizetni kellett, vagy nekik járt a pénz. Kaptak szőlőt, földet — annyit amennyit kértek — mert sokaknak nem kellett belőle. Jól jött a „zöld hitel” is. Megtermett az árpa, a búza, a kukorica és a cukorrépa. Már 1951-től szervezni kezdték a termelőszövetkezetet. Először nem volt kötelező mindent beadni. Mégis, a hatvanas évek elején — hasonlóan Magyarországhoz — Hiába, ebben nagyon gazdag a szókincsünk... Gondjaimat még csak tetőzi, hiába tanultam én is a jakusbokori (kétnyelvű) ócska iskolában Katona Ottó tanítómtól a „tótnyelv” alapjait, egyre nehezebben jutnak eszembe az elfelejBarangolás: Amíg élek nem felejtem el azt a pillanatot, amikor anyámmal együtt először mentünk Szlovákiába, — mert nálunk otthon csak egyszerűen így mondták: és nem Csehszlovákiába. A lévai vasútállomásra beérkező vonatot eltakarták a tehervagonok, s a köztük lévő arasznyi résen feltűnt egy ősz, nagybajszú idős ember, ő volt a nagyapám. Nem értettem miért sír mindenki, a felemelt karok miért remegnek meg félúton. Csak álltam, mikor végre lekászálódtunk, s kapaszkodtam anyám kabátjába. Bár tudtam ki ez az ember, nem mertem hozzá közeledni. Talán az elsők között voltunk, akiknek sikerült az áttelepülés után találkozni hozzátartozóival. Az egymásba mélyedt szem, mely könnybelábadt, már a kisgyermeknek is megmagyarázott mindent. Esténként a Garant melletti kisfaluban Szentgyörgy, szlovák nevén Jur nad Hronom, nádfedeles vert falú házában nagy tömeg gyűlt össze. Mesélni kellett arról, hogy mi van otthon, mert hiába jöttek el a nyíregyházi tanyavilág- A megszelídült Garam ból több mint háromszáz kilométerre, nekik még Magyarországon volt az otthonuk.
