Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
10 1989. november 11. ÁKM vendége | Érdekes előadásban, a Jaj, apu, szegény apu című tragibo- hózatban mutatkozott be Via- hovics Edit, a Móricz Zsig- mond Színház új színésznője a nyíregyházi közönségnek. Az ifjú művész Rosalie szerepét alakítja. Hitelesen oldotta meg a szerelmes nő ellentmondásos figuráját. Hálás bemutatkozás. Jóllehet a szabolcsi közönségnek még alig nyílt alkalma arra, hogy megismerje Vlaho- vics Editet és meggyőződjön tehetségéről, ám a színésznő mégsem teljesen ismeretlen, hiszen filmekben, a televízióban már többször is találkozhattunk vele. Láthattuk például a Malom a pokolban című filmben (a kalauzlányt alakította), a Kuderik kisasszony című tévéfilmben, a Családi kör több epizódjában és a Napló gyermekeimnek című film második részében is. Mindezek ellenére mégis keveset tudunk róla. — Budapesten érettségiztem, és inkább bölcsésznek készültem mint színésznek — kezdi —. Aztán engem is megérintett a pálya varázsa. Háromszor felvételiztem a színművészeti főiskolára, harmadikra sikerült. A szakma legjobbjai — Major Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, az Oscar-dí- jas filmrendező Szabó István és Montágh Imre — tanított. Három évvel ezelőtt végeztem; a Szolnoki Szigligeti Színházhoz kerültem, ahol jó szerepeket kaptam. Nagyon jó volt játszani például a Lúdas Matyi című darabban, amelynek bemutatása akkoriban még komoly politikai tett volt. Szerepeltem az Örökösökben is, ami azért volt érdekes, mert Fodor Tamás vendégként rendezte. Klasszikus és modem darabokban léptem fel. Úgy érzem, jó és hálás szerepeket kaptam Szolnokon. — Ne vegye tapintatlanságnak, ha megkérdem, miért hagyta ott a szolnoki színházat? — Úgy éreztem, ha tovább akarok lépni, el kell jönnöm onnan. Egyébként hívtak Pécsre, Egerbe és Kecskemétre is. — Mégis Nyíregyházára jött... — Két dolog miatt választottam Nyíregyházát. Tudtam, hogy itt olyasféle műhelymunka folyik, amely számomra is érdekes. Másrészt többször is beszéltem a színház igazgatójával, Léner Péterrel és úgy tapasztaltam, ő igazi európai ember. Olyan intézményt vezet, ahol mindenképpen tanulhatok. —Pesti lány, aki a fővárostól most még távolabb eső vidéki színházba került... — Nem ismerem ezt a fogalmat, hogy „vidéki színház”. Jó színház van és rossz. A Móricz Zsigmond Színház jó színház, ahová örömmel jöttem. Persze nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy minden színház egyforma. A nem pesti színházaknál a színtársulat ösz- szeforrottabb, szinte együtt él minden tagja. Ugyanakkor kiszolgáltatottabbak is. Magányosabbnak érzi magát vidéken az ember. Különösen az, aki nemrég csöppent oda. Hiszen régi világát veszti el és barátait hagyja ott. Nyíregyháza pedig Izgalmas az újrakezdés nagyon messze van Budapesttől. Nehéz eljutni a tévéhez, a filmgyárhoz is. — Szolnokon könnyebb volt? —Ebből a szempontból igen. Hiszen a főváros onnan köny- nyebben elérhető. A szolnoki színész nem adja fel a pesti lakását, otthonát. Ám aki Nyíregyházán telepedett le, az már inkább itt alakítja ki az életét. — Úgy gondolom, ez viszont a nyíregyházi színház és az itt folyó művészi munka számára kedvező. Talán ennek is köszönhető, hogy itt évek óta egyenletes munka folyik, jó előadásokat láthatunk. De hadd kérdezzem tovább. A színész minden darabbal újra kezdi a szakmát, az életét. Hát még az, akinek egy új színházban kell bemutatkoznia. Hogy érzi most magát az első nyíregyházi premier után? — Izgalmas volt ez az újrakezdés. Másfajta műhelymunka folyik itt, mint Szolnokon. Egyébként a bemutató, a premier, ha sikerül, ha nem, maga egy kis halál. Addig a próbák, a darab, a felkészülés betölti az ember életét. A bemutatóval ennek vége van. — Hogy érzi, jól oldotta meg színészi feladatát? — Igen, azt hiszem igen. Azt még nem tudom, hogy a közönség hogy fogadja, hiszen a premier közönsége egészen más, mint a többi. Az akkor elhangzott tapsokból, véleménynyilvánításból még nem lehet sok következtetést levonni. Hadd dicsekedjem: szolnoki színésztársaim is eljöttek a bemutatóra. — Miben láthatjuk legközelebb? — Már javában folynak Csehov Ivanovjának próbái. Ebben én a fiatal szerelmes, Szása szerepét alakítom. Szép és hálás szerep. Nagyon fogom szeretni. Örülök, hogy a Nyíregyházán ismert cseh rendező, Ivan Krobot az Őfelsége pincére voltam című darab rendezője rendezi, aki nagyon alapos munkát végez. Bodnár István ilm: Valahogy úgy vagyok Bertolucci Az utolsó császár című filmjével, mint Petőfi a Kárpátokkal. A „Tán csodállak, ámde nem szeretlek”-vi- szony magyarázatra szorul, különösképp azért, mert az Oscar- eső a hímevet is fényesre mosta. Kilenc díj ugyanazon alkotásért, erre se gyakran akad példa a filmtörténetben. Az életrajzi film alkotója kivédhetetlenül olyan helyzetekbe kerül, amelyekben az esztétikai formálás törvényei ösz- szeütközésbe kerülnek a konkrét élettényekkel, s ezért valamelyik irányban engedményeket kell tennie. Vagy a történelmi hitelességet sérti meg, vagy a művészi alkotás belső egysége csorbul, mivelhogy a sors ritkán törődik a dramaturgiai szempontokkal. Ezzel a veszéllyel Bertoluccinak is szembe kellett néznie, s tulajdonképp minden kivédhetőt kivédett; a műfajon belül elérhető legmagasabb szintig jutott, mégsem vagyok bizonyos benA tücsök és az eunuchok csomagja ne, hogy sikerült a nézők többségével olyan viszonyba kerülnie, amelyben a kölcsönös érdekeltség lenne a jellemző. Erős a gyanúm, hogy a néző némileg megigézetten a látványtól, de kívül marad a történeten. Az utolsó császárhoz Kína utolsó uralkodójának, Pu Jinek az önéletrajzi könyve szolgáltatta az alapot Bertolucci számára. A kétrészes filmben feltárul Kína története 1908-tól a 60-as évek közepéig az excsá- szár nézőpontjából, ám az események megértéséhez mindenképp szükséges némi történelmi előismeret. Hogy ezzel hazai viszonylatban hogyan állunk, arra vonatkozóan nincs támpontunk, de az biztos, hogy egy jelentősebb nézőkör számára ezen ismeretek hiánya elidegenítő tényező. A helyzet ilyetén alakulásában nyilván nem a film hibás, de a tény attól tény marad. A PACIFISTA Színes, hangbemondásos olasz film Rendezte: Jancsó Beszélgetés egy új lapról Oldottság és kötöttségek Kulin Ferenc a Magyar Naplóról Az írószövetségnek az Irodalmi Újság 1956-os betiltása óta nem volt saját lapja. Majd harminchárom éves szünet után — krisztusi életkor — újból van: október 13-án utcára került a Magyar Napló, az írók lapja. Főszerkesztője az a Kulin Ferenc, akinek elmozdítása annak idején a Mozgó Világ éléről értelmiségi körökben elég nagy port vert fel, s egy ik főszerkesztő-helyettese is a régi „mozgós”: Reményi József Tamás. A lap másik főszerkesztő-helyettese Kis Pintér Imre. Lapozgatva a lap bemutatkozó, első számát, két dolog tűnik fel. Egyrészt a tördelés oldottsága, lazasága: egy lendületes ecsetvonással festett kopf, azután a szellős oldalak; másrészt — mintegy a frissességet, mozgalmasságot, könnyedséget ellenpontozva — tömbszerű, tanulmány-hosszúságú vagy tanulmánynak (is) beillő anyagok. Egy frappáns megfogalmazás szerint: amit a kezemben tartok, az nem más, mint folyóirat hetilap formájában. Vajon mennyire szándékosan? — kérdezem Kulin Ferencet. — Kétségtelen, hogy ez a szám kicsit súlyossá sikeredett, bár nem függetlenül szándékainktól. Azt akartuk jelezni, hogy melyek azok a témák, tárgykörök, amelyek bennünket foglalkoztatnak, hogy milyen az általunk elképzelt színvonal, s hogy a gondolkodás mely szintje elfogadható számunkra. Ha azonban erről az első számról adott jellemzésben kritika is van, azt amennyiben mégis elfogadom, hogy a fajsúlyosabb írások mellett — melyekre föltétlenül szükség van, lesz is—elkelne talán egy kicsivel több oldott hangvételű, könnyedebb írás, gondolván az olvasmányosság szempontjaira. Ezért törekedni fogunk árrá, hogy kicsit több humorral, több kisprózával ellensúlyozzuk ezeknek a komoly, bár nagyon értékes tanulmányoknak a komorságát. — Itt van előttem a címlap. Felül egy óriási szalagcím: ,,Tehát Európa?", alatta majd az egész oldalt betölti az „Európa elrablása" néven ismert pompeji falfestmény fotója; ugyanakkor ennek a lapnak istenigazából újszerű rovata az „Európa". — Nos, Európával természetesen sokan foglalkoznak, a Nyugatra figyelésnek van hagyománya. Csakhogy napjainkban nem csupán a magyar társadalom Európa iránti vonzalmáról, nem csupán az európaiság fogalmának hangsúlyeltolódásairól, aktuális tartalmairól van szó. Hanem arról, hogy a nálunk zajló események és folyamatok nemcsak bennünket zökkentettek ki a megszokott kerékvágásból, hanem felzaklatták Európát, Nyugat-Euró- pát is. Úgy tűnik, hogy nemcsak a kíváncsiságát, az érdeklődését keltették fel, hanem egy kicsit felrázták a lelkiismeretét is. A Nyugat, Európa értelmisége legalábbis, kezd rádöbbenni arra, hogy mindaz, ami KeletEurópában történt, az nem független az ő korábbi viselkedésüktől, magatartásuktól, Kelet-Európához való viszonyuktól. Kezdenek rádöbbenni, hogy kicsit megnyugtató is volt számukra a vasfüggöny, a vasfüggöny mögötti biztonságuk, konszoli- dáltságuk. Ezért rendkívül érdekeltek abban, hogy a nálunk megindult folyamatok kedvező kifejlethez jussanak, s hogy Kelet-Európa véglegesen integrálódjék Nyugat-Európá- ban. Hogy Európa ne eszmény legyen, az európaiság ne kulturális idea, hanem történelmi-politikai valóság. Mi azt tapasztaljuk, hogy a nyugat-európai írók, gondolkodók, publicisták, politológusok ma ebben a szellemben foglalkoznak Kelet- Európával, s mi most azért nyitunk egy külön Európa-rovatot, mert részesei akarunk lenni ennek a szellemi közösségnek, és részeseivé akarjuk tenni az olvasót. Vagyis létszükséglet indokolja ezt a nagyon erőteljes hangsúlyt. Közben alapos revízió alá kell vetnünk a magyarság fogalmát is. Ez a rovat tehát, miközben kifelé tekint, egyben a legkíméletlenebb nemzeti önvizsgálat rovata. — Néhány napja egy tanácskozáson az egyik hozzászóló egy idézettel zárta mondókáját. Mit tesz Isten, a Magyar Napló utolsó oldalán, Esterházy Péter jegyzetében most ugyanazzal az idézettel találkozom: ,A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?" Az egybeesés nyilvánvalóan véletlen. Annál kevésbé véletlen viszont, akár tünetként is felfogható a mind több embert kínzó morális éhség. —Azelső szám szövegei közül ez az egyik legfontosabb. Mert valóban arról van szó, hogy ma egy szellemi műhelynek — amellett, hogy vállalja a kulturális hagyományok ápolását — nagyon nyitottnak és jó fülűnek kell lennie ahhoz, hogy észrevegye, mi a ma emberének legnagyobb szükséglete. És éppen azért, mert végletesen összekuszálódott körülöttünk minden, mindaz, ami a politikában történik és történhet, s mert nincsenek politikai racionalitással végiggondolható esélyeink, a kérdés az egyes ember számára úgy vetődik fel, hogy hogyan éljen, és miként cselekedjen. Azért hangsúlyozom ezt, mert a történelem bizonyos szakaszaiban nem gond az egyes embernek, hogy hogyan éljen, hiszen vannak elfogadott, bevált életformák, normák, csak követni kell azokat. Válsághelyzetekben viszont a kérdés megfordul, és úgy szól, hogy hogyan, miként éljünk, nekünk magunknak hogyan kell megváltoznunk ahhoz, hogy ember módjára élhessünk, s csak ez után következhet, hogy mi legyen a feladat. Épp az előbbi, kiragadott idézet is arra irányítja a figyelmet, hogy nagy súlya van megint az erkölcsi kérdésfelvetésnek, az egyes ember önmagával szemben támasztott erkölcsi igényessége szinte fontosabb, mint egy jól hangzó politikai program. Makai Tóth Mária A távol-keleti filmek mindig nehéz leckét jelentenek a néző számára, hiszen egy, az európaitól jelentősen különböző kultúrkör megnyilatkozási formái. Ezúttal még az sem segít, hogy európai rendező művét láthatjuk erről a különös gesztusokból, számunkra idegen cselekvési formákból és gondolkodásmódból építkező világról, mert Bertolucci átképezte magát Kína-szakértőnek. Eredeti helyszíneken forgatott fa- mi önmagában is kisebb csoda, ismerve a kínai politikai helyzetet), s a helyiektől minden segítséget megkapott mind a tárgyi világ rekonstruálásában, mind a statisztéria biztosításában, s ami a legfontosabb: támpontokat a történet kínai szellemiségének megőrzéséhez. Nem véletlen, hogy a Filmvilág Az utolsó császár kritikáját sinológussal íratta meg. Innen tudom én is, amit korábban csak sejtettem, hogy a tücsökepizódnak jóval nagyobb a jelentősége, mint amennyit európai szemléletünkkel észlelünk: „A tücsök azonban fontos jelkép is a kínai népi mitológiában: a halhatatlanság, az örök élet szimbóluma — a néphit szerint ugyanis a tücsök nem hal meg, csak levedli a bőrét, s újjászületve tovább él.” Számunkra komikus elemként jelenik meg az eunuchok elvonulásának jelenete, hiszen azt tudjuk meg a háttérpárbeszédből, hogy csomagocskájukban azt a testrészüket viszik, amelytől gyerekkorukban megfosztották őket. „Hiszen honnan tudhatnánk — olvasom a Filmvilágban —, hogy a kínai felfogás szerint mindenkinek alapvető kötelessége megőrizni a szüleitől kapott testét épségben — épp ezért a legsúlyosabb büntetés nem maga a halál, hanem a csonkítás volt.” Az életrajzi film műfaja azért is különleges feladat az alkotó számára, mert ha megtapad az egyedinél (s ezt a nevezetes személyiség életútja sugallja is), és nem sikerül a történetet átlendítenie a különösség szférájába, ahol lehetőség van az általánosításra, akkor kuriózumot teremt, s nem művészi eredményt. Bertoluccinak ez a művelet inkább a film második felében sikerül. Ekkor érzékeljük azokat a képrímeket, amelyek gondolati többletet szívnak magukba, s jóval többet jelentenek a cselekmény to- vábbgördítésénél. Ennek legjellegzetesebb példája, amikor a főhős előtt másodszor is bezárulnak a kapuk, és az őrök is felsorakoznak. S hogy a befejezés táján sűrűsödnek az olyan momentumok, amelyek mélyebb gondolati töltést hordoznak, nyilván azzal függ össze, hogy Pu Ji elvesztette korábbi kitüntetett társadalmi helyzetét, s csak egyike azon millióknak, akiknek el kellene fogadni azokat az életelveket, amelyeket a kulturális forradalom kényszerít rájuk. Az a gyanúm, hogy Az utolsó császárra ugyanaz a sors vár, mind amit a Gandhi (Attenborough filmje) esetében tapasztalhattunk: díjak és csinnada- ratta fogadja, s azután gyorsan a feledés homálya borul rá. Hamar Péter II Keleta fflaprroi HÉTVÉGI MELLÉKLETE a
