Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
10 1989. november 25. KM vendége: f a palástkészítő kisiparos Mondják, egy papi palást átlagos életkora 15—20 év, de némelyiké olykor a negyven évet is eléri, hogy ez igaz-e vagy sem, megállapítani nem tudom. Azt viszont gondolom, hogy a Kiss Arpádné nyírbátori palástkészítő keze alól kikerülő papi viseletek bizonyára a legmagasabb kort is megérik. Pontos, körültekintő munkával, precízen, olykor hetekig készül egy-egy darab, hiszen nem akármilyennek — jónak vagy elfogadhatónak —, hanem tökéletesnek kell lennie. Hogy miként lesz egy fíatalasz- szonyból az igencsak ritkaság- számba menő palástkészítő? A kérdés azért jogos, mert ezt a szakmát ma már csak nagyon kevesen, s főképp idősebb mesterek művelik, s iskolában megtanulni meg egyenesen lehetetlen. — Adminisztrátor voltam, amikor a férjem megbetegedett, s leszázalékolták. Úgy gondoltam, neki is jobb, ha itthon maradok, s nem lesz egész nap egyedül. Közben a lányunk, Kati a debreceni Református Gimnáziumban tanult, s számunkra is váratlanul úgy döntött, érettségi után a papi pályádra lép. Tőle származik az ötlet is. O javasolta, kezdjek el papi palástokat készíteni. Később aztán végzős évfolyamának több hallgatója is adott megbízást, így szerencsére az utóbbi hetekben, hónapokban nem voltam munka nélkül. A takaros Benczúr utcai családi ház földszintjének egyik napfényes szobájában hatalmas asztal foglalja a fő helyet. Rajta félig kiszabva gyönyörű fekete bársony hever. — Nagyon nehezen kezdtem az elsőhöz — emlékezik Kiss Arpádné. — Könyveket, leírásokat tanulmányoztam, majd felkerestem egy régi debreceni mestert, ugyan mondaná már el a szakma legfontosabb tudnivalóit, buktatóit. Egy mondat nem sok, annyit sem mondott. így aztán nem maradt más, mint az, hogy a nászom, aki szintén református lelkész — ideadott egy már nem használható, több mint negyvenéves palástot, amit én darabonként lefejtettem, elbontottam, szétszedtem, s így próbáltam megtudni, kikövetkeztetni az alapvető fogásokat. Mikor azt gondoltam, most már mindent tudok, elkezdtem az újat készíteni. Mondhatom, nagyot tévedtem. Az első négynél mindig újabb és újabb problémák támadtak. Nem szégyen, de sírva fejeztem be valamennyit. Azon keseregtem, mi jöhet még ki hibaként, amit én előre nem tudhatok...? Ma persze már nincsenek ilyen gondok. Kiss Gábomé öreg mestereket megszégyenítő ügyességgel vág a kényes franciabársonyba, s ma már — saját kárán és fáradtságán szerezve nagy tapasztalatot — ismeri azokat a mesterfogásokat is, amelyeket ismernie kell ahhoz, hogy a kényes anyag ne húzódjék, ne ráncosodjék, hogy felvételkor úgy álljon viselőjén, mint a parancsolat. — Ennél a munkánál nem szabad, nem is lehet sajnálni az időt. Az anyagnak valóságos nyúzópróba kell, hogy a varrás, az öltés nyomai még véletlenül se látszanak, hogy a hosszú anyag viseléskor se kapjon fel — mondja, miközben szemét le nem veszi munkájáról. Akkor vagyok elégedett, amikor a kész darabon senki sem találhat hibát. Sokszor megesik, hogy az eltérést csak az én szemem veszi észre, mégis csak akkor adom ki a kezemből, ha a munka szerintem is tökéletes. A református lelkészek által viselt papi palást csakis fekete bársonyból készülhet, eleje válltól kezdve végig pliszírozott. Ezt a nehéz munkát szerencsére elvégzi a debreceni ruhagyár, kinek munkájával elégedett a kisiparos. — A díszítéshez nélkülözhetetlen a paszomány, amely Mátra hímzőfonalból készül. Engem Somogyi Sándorné nyíregyházi népművész tanított meg készítésének csínjára-bínjára. A palástok fazonja többnyire férfifazon, hiszen régen nem is voltak női lelkészek. Most kísérletezünk, gondolkodunk azon a lányommal, hogyan lehetne kicsit nőiesebbé tenni a szigorúan férfiaknak készített palástokat. Kerekebb gallért, több díszítést képzelünk, most ezen is törjük a fejünket. A lány, Kiss Katalin most az egyik Békés megyei református gyülekezet lelkésze, aki igazi „anyja lánya”, hiszen nemrég megtartott esküvőjén eredeti minta alapján, saját kezűleg készített kalotaszegi gyöngyöspártát viselt. A monogrammal is ellátott csodálatos darab most a szülői ház becses kincse. A mama nem bánta meg, hogy annak idején a lányára hallgatott. S azt sem, hogy hagyta, maga válasszon egy életre hivatást. Az egyház respektje lassan újra a régi, s a lelkészekre most ismét igen nagy szükség van. Ráadásul az egyházi és világi dolgok is mind jobban megférnek egymás mellett. — Közösen szoktuk megbeszélni a palástok fazonját, bár túl sok variációról nem beszélhetünk. A hagyományokat, az előírásokat nemcsak tisztelni, hanem szigorúan betartani is kell. Készítésükhöz ily módon nemcsak ügyes kézre, becsületes, kitartó munkára van szükség, hanem az egyházi előírások ismeretére is. Régi könyvek tanulmányozása, szertartások ismerete nélkül nemigen készülhet ma igazi papi palást. Különbség — ha úgy tetszik változatosság — csak a paszományok alkalmazásában, esetleg a gallér fazonjában lehet. — Az anyagbeszerzés nagyon nehéz, mondhatom egyre nehezebb. Pedig ehhez a munkához csak kiváló minőségű bársonyt használhatok, angol vagy francia anyagot, aminek tökéletes a tartása, nem gyúródik, s a szöszök sem ragadnak rá annyira. Szükséges még brokát, dióién, selyem és moaré, bár az utóbbit nagyon drága pénzen is csak ritkán lehet kapni. A paszományok is csak szigorú szabályok, előírások szerint készülhetnek. A különféle minták, fazonok évtizedek, évszázadok óta változatlanok. A három variációt, a Dobó Katica, az eredeti Bocskai, vagy éppen a Vörösmarty féle paszományt ma már a női lelkészek is viselhetik, a férfipalástokon azonban nem díszeleghet a Dobó Katicáról elnevezett hímzés. — Nem azért kezdtem el a palástkészítést, hogy majd alaposan meggazdagodok belőle. Úgy gondoltam, ha keresek annyit, mint annak idején a Vízmű-irodában, akkor már megérte. Tavaly még veszteséges voltam, úgy néz ki, még az idén sem kell majd adót fizetni. Igazi nagy jövedelemről tehát még nem beszélhet a nyírbátori palástkészítő Kiss Arpádné. Ahogy az ember őt hallgatja, egy idő után joggal hiheti: akkor is csinálná talán, ha nem kapna érte fizetést. Váratlanul választotta, s mostanra nagyon megszerette ezt a munkát, amit szerencsére mind gyakrabban van módja készíteni. Híre lassan a megyén túlra is eljut, s egyre gyakrabban kopogtatnak ajtaján a fiatalabb és idősebb lelkészek is. Kovács Éva Hm: Néha szerencsénk van a kiszámíthatatlan, rapszodikus filmforgalmazással. Ezúttal egy friss Jancsó-bemutató (Jézus Krisztus horoszkópja) mellé került (már ahol került, hiszen a NO CO!-sorozatot csak kevés helyen vetítik) az 1971- ben forgatott mű, A pacifista. Mindeddig e film nem volt itthon látható, ahogy a rendező olasz-korszakából (1971-76.) a további három sem, pontosabban: azokból elérhetőnek bizonyult a Magánbűnök, közerkölcsök néhány zártkörű vetítésen. Ha kulturális életünk megközelítően normális módon működne, akkor az lenne a természetes, hogy olyan nagy formátumú életmű, mint amilyen Jancsó Miklósé, a hazai érdeklődők számára elérhető minden időben. így kellene lennie ennek még akkor is, ha tudjuk, hogy egyenetlen pályaképről van szó. Az is tagadhatatlan viszont, hogy a hagyományos filmnyelv gazdagításában Szergej Paradzsanovon kívül Régi-új film kettős fénytörésben aligha kelhet vele versenyre bárki. A pacifista most kettős fénytörésben tárulkozik föl a néző előtt. Fogadtatását feltétlenül befolyásolja az időtávlat, hiszen 18 év telt el az olaszországi bemutató óta, s időközben jelentősen megváltoztak itthon és másutt is az erővonalak társa- dalmi-poltikai viszonyokban. Ezek a változások egy olyan mű esetében, mint A pacifista, amely az 1968—69-es nyugateurópai forradalmi és anarchista törekvések reflexiója, nyilvánvalóan azt eredményezik, hogy a néző kénytelen az egykori helyzetelemzést egybevetni a mai átértékelő helyzetelemzéssel. Jancsó filmje ugyanis nemcsak általánosságban veti fel a forradalmiság- anarchizmus-pacifizmus egymással összefüggő kérdéseit, Call Girl ötszázért, színes szinkronizált amerikai film. 1956 októbere Könyvespolcunk: Szabolcs-Szatmár megyében Dokumentumok Érdeklődéssel vettem kézbe ezen 372 oldalas forrásgyűjteményt, amelyet alkalomszerűen az 1956-os forradalom 33. évfordulójára adott ki a Magyar Szociálist Párt Szabolcs-Szatmár Megyei és Nyíregyháza városi szervezete. Az 500 példányban a Szabolcs- Szatmár Megyei Tanács sokszorosító üzemében készült könyv megjelenését Nyíregyháza Város Tanácsa, valamint a Szakszervezetek Szabolcs- Szatmár megyei tanácsa is támogatta. A kötet anyagát gyűjtötte, válogatta és a hasznos jegyzeteket készítette Németh Péterné, s az előszó valamint a szerkesztés Vida István munkája volt. Kétszáz irat ismertetése szerepel a könyvben, s ezek többnyire rövid terjedelműek, csupán Szilágyi László és társainak bűnpere (199-200. irat, összesen 58 oldal) és az 1956. november 29-i nyíregyházi kommunista nagyaktíva gyűlés (193-194. irat, összesen 35 old.) anyaga hosszabb. A könyv használhatóságát személynévmutató segíti elő. A legfőbb benyomásom az volt, hogy az előszó szerzője szinte érintetlen maradt az utóbbi évek hazai változásaitól. Akár egy Kádár-féle beszédben is elhangozhatott volna az alábbi: „Közhely, de le kell írnunk: az 1956. októberi események s az azokat követő megtorlás ma a magyar társadalom érdeklődésének középpontjában állnak.” Nem hisz a mai ember a szemének, amikor 1989-ben leírják, hogy a forradalom után ,JJenkei András...és a megyei pártvezetés, de a párttagság zöme is jól látta...”!!! Cinikusnak tűnik, hogy Szilágyi László felakasztása „túlságosan is szigorú volt", s a kivégzett forradalmárok vagyis „a résztvevők fizikai megsemmisülésé” -ről ír, mintha nem a megsemmisítés, legyilkolás lenne megfelelő kifejezés! Még a válogatott dokumentumok is tükrözik, hogy a lakosság döntő többsége magáénak érezte a maga választott munkástanácsokat és forradalmi bizottságokat. Ezt mutatja a Nyíregyházi Sütőipari Vállalattól 1956. okt. 30- án küldött tudósítás (59. irat) is: „kitörő örömmel vettük tudomásul a szabadságharc győzelmét, a megalakuló forradalmi és munkástanácsok békés munkára történő felhívását.” „A Megyei és Városi Nemzeti Bizottság ülésének jegyzőkönyve” (44. irat) érzékelteti, hogy milyen komolyan és tisztességesen irányították Szilágyi Lász- lóék a megye életét. Ugyanezt tükrözi „A Nemzetőrség szolgálatának ideiglenes irányelvei” c. 1956. okt. 31-én kelt nyomtatott röpirat is. Nagyon értékes a 49. számú dokumentum, amelyben az MDP Nyíregyházi Járási Végrehajtó Bizottsága elhatárolta magát a párt és a tanács megyei vezetőitől. A Jegyzetek közül kettőt emelek ki: 1. Szilágyi Lászlóékat 1958. május 6-án végezték ki a megyei börtön udvarán (Soltész Mihály u. 6. sz). 2. Dandos Gyula 17 éves Kossuth gimnazistát Szentgotthárd- nál határátlépési kísérlet közben fejlövésé rteés 1957. február 10- én meghalt. Sajnálatos, hogy a könyv sokszor hivatkozik a megyei tanács által 1957-ben kiadott ,Az ellendforradalom Szabolcs-Szatmárban” c. Fehér Könyvre, amely pedig rámon- dások és valótlanságok halma- zata. Sokat kell változtatni még a mentalitásnak, hogy Szilágyi Lászlóék elítélését is ne csupán „túlságosan is szigorú”-nak, hanem törvénytelennek tartsák! Ehhez le kell vetkőzni az őszinteség teljes hiányát, hiszen az 1956. november 14-én 15 órakor a záhonyi határt átlépő, 6 kocsiból álló és magyar foglyokat szállító vonatszerelvényről ez olvasható: „Kiderült, hogy erről a kiszállításról sem a magyar kormány, sem a szovjet főparancsnokság nem tudott, nem is ért vele egyet, a leghatározottabban ellenzi.” Dr. Fazekas Árpád hanem nagy nyomatékkai az akkori munkás- és diáktörekvések politikai-ideológiai töltetét figyelembe véve. A másik, ami befolyásolja a film mai hatását, az, hogy a rendszeresen mozibaj áró nézőben már korábban kialakult az a Jancsó-kép, amelyhez hozzátartoznak a cselekményszervezéssel, a kameramozgással, vágástechnikával kapcsolatos állandóságok, s ha ilyen alapon közelítünk, akkor többnyire idegen világgal állunk szemben. Merőben szokatlan nála a sok rövid beállítás, a premierplánokkal széttördelt képsorok, és sajátos eszközéből, a meztelen emberi testből, amely e témában funkcionális szerepet kaphatott volna, mindössze egyetlenegy látható, az is csak — ha jól értettem — egy vágykép kivetüléseként. Mindez valószínűleg művészi megalkuvás, áldozat az idegen producer oltárán. A cselekmény középpontjában egy szorongó riportemő áll, akit Monica Vitti személyesít meg. O az, aki megéli a helyzetet, amelynek érzelmi-gondolati lényegét annak idején Babits írta meg a „vérvörös csütörtök” élményét feldolgozva a Május 23. Rákospalotán- ban, s amelyre a film címe is utal. Ez az összefüggés azt is jelzi, hogy a téma minden fel- dolgozási formájában hozzákötődik a konkrét történelmi helyzethez, de van egy alapképlete, amely alkalmas a történetfilozófiai végiggondolásra is. De éppen ebben a tekintetben válik A pacifista problematikussá. A gondolatiság érvényre juttatásában a színszimbolika (a játék a piros, a fekete és a fehér színekkel) már-már túldi- rekt, leegyszerűsítő szerepet játszik, ugyanakkor mozgáskombinációkkal kifejezésre juttatott gondolatok sokféle „lefordítási” lehetőséget kínálnak, tehát talányosak maradnak. Ilyen az a rendkívül hatásos szimbolikus jelenet, amelyben a rendőrséget megtámadó tömeg kívülről rázza az ablakok rácsait. De nem igazán tudjuk, kik ők, s hogyan kell értenünk a helyzetet. Ki van hát bezárva? A film végkicsengésének, amelyet alapvetően a jól felismerhető, forradalmian optimista munkásmozgalmi dal hangszeres szólama hordoz a befejezésben, ma különös pikantériát adhat az Olasz Kommunista Párt főtitkárának nemrég tett bejelentése, miszerint felülvizsgálják korábbi programjukat, elnevezésüket. Ha az összefüggés távoli is, mégis tagadhatatlan. Ami egykor forradalmi hit volt, mára naiv ideállá foszlott. De mi lesz mai hitünkkel 18 év múlva? Hamar Péter II KeletA Magyarország hétvégi melléklete
