Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-21 / 276. szám
1989. november 21. Kelet-Magyarorazág 3 Magánvélemény Dnmakrácla Végre, ledőltek a korlátfalak. Szabadon lélegzőnk, szabadon írunk és beszélünk. A hárommillió koldus országából a hárommillió szónok országa lettünk. A kis eperlevél formájú haza egy nyitott száj lett, amelyből ömlik, dől, zuhog a szó. A Nagy Forradalom országútiján szavak rongyos vitézei sereglenek vígan és szabadon, kis és nagy hangzászlók röpködnek körülöttünk. Az ezer és ezer nyitott száj megannyi szellőztető ablak. A magyar ember, aki hajdan megfontoltan, keletiesen és bölcsen bökte ki az igét, most ugyancsak köszörüli a nyelvét. A bölcs honatyák a zöld asztal mellett tárgyalnak, eszmecserét folytatnak, a pártalapítók a kerékasztaloknál érvelnek, ágálnak, a vendéglőkben politikáról kvaterkáznak. A háziasszonyok országos dolgokról tempóznak, mint a hasadt fazék, a tyúkpáa- con a kofák politikáról handrákolnalk, harákol- nak, karattyolnak, csipognak és vartyognak. Demokráciáról folyik a pletyka és a sesesusa, respublikáról sír a fáradt őszi szél, köztársaságról kiállt a szélkiáltó madár is. Nemcsak szabad, nagy divat is lett a sírás a Kárpátok alatt. „Hagyd a politikát, építkezz!” — mondta a mi drága jó Zsiga bátyánk, aki a Rózsa Sándorban azt írja, hogy a magyar ember szereti magát kikeseregni. „Ha kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát, akkor akár el is engedi, hogy történjék valami.” Amikor Polsterer urat, a híres német konzervipari cég képviselőjét megkérdeztem, mi a véleménye a magyarországi politikai helyzetről, német alapossággal csak ennyit válaszolt: „Man muss nicht nur reden, sondern auch tun”, az embernek nemcsaik beszélnie kell, hanem cselekednie is. Megszívlelendő jótanács. Ne kerteljünk, inkább műveljük kertünket, ne köntörfalazzunk, hanem építkezzünk, mielőtt a demokrácia „du- makráciá”-ba fulladna! Szilvási Csaba A múlt évben 1300 hektárnyi terület komplex cseréjét hajtotta végre a Szamos menti Állami Tangazdaság, illetve az erdőgazdaság. A fehérgyarmati térségben tavaly 96,5, idén pedig 130,5 hektáron kocsányos tölgyet telepítettek. November elején gyeptöréssel, majd többszöri tárcsázással kezdődött a munCsctholci példa Közhasznú faluszépítők Megdolgoznak azért, hogy elismerjék őket Készül a túrricsei lefolyó. és akar dolgozni, nyugodtan megtehetik; csak vállaljanak érte felelősséget! Feriben 2-ről— ■ limesére A kemény kéz visszaélésre adhatna okot. ha nem párosulna hozzá igazságérzet; — Az első időkben inkább köztisztasági feladatokat láttak el a közhasznú munkások. Amikor az orosziak panaszkodtak, hogy a falut kettészelő kis patakot benőtte a sás, beküldtem az embereinket a combig érő vízbe, sást vágni. Egyikük utána némi éllel megjegyezte: erélytelen pásztornak gyapjút sz ... ik a nyája! Ez lakossági feladat lett volna, nem a közhasz- núaké ... Törtem rajta a fejem egy darabig, s rájöttem, hogy bizony igaza van. megbeszéltem aztán a panaszko- dókkal, hogy most ugyan elvégezték helyettük a munkát mások, megmutatták, hogyan kell, de legközelebb már csinálják meg maguk. Az elhanyagolt közterületeket ugyan még mindig a közhasznúak tartják rendben, de ezen kívül sokkal fontosabb feladatokat is elvégeznek. Utat kátyúznak, csatornát építenek, járdát készítenek. A tanácselnök Pestre készül mostanában egy gépsorért. mellyel betonlapokat fognak majd önteni télen, amikor éppen nem kell havat lapátolni. A hét közhasznú munkás jelenleg két brigádban dolgozik. Az egyik derékig érő gazt irt Csaholcon, a másik utcai lefolyót épít Túrricsén. Az utóbbiban dolgozik együtt Mozsár Elek, Algács Károly és Lakatos Győző, akik többek között a Ferihegy 2-t aszfaltozták, míg hét hónappal ezelőtt negyvenhárom társukkal „le nem építették” őket. Velük van még Mursa Mihály, aki tizennégy évet töltött a téeszben, majd szintén Pesten vállalt munkát. — Nem tudok én sem írni, sem olvasni — mondja Mursa Mihály, míg cigarettaszünetet tartanak —. elég idős is vagyok már, hát hová mehetnék? Ledolgozom a nyolc órát és vigyázok, nehogy kézbe kapjam a könyvem, mint a múltkor, mikor ittam egy kicsit... Mozsár Elek a pénzre panaszkodik. A fővárosi. 10 ezer forintos állás után itt jó, ha a háromezret megkeresi. Hét gyereket tart el, így 9500 forint családi pótlékot kap. Tisztában van vele, hogy a pótléktól is elesik, ha nincs munkahelye — sőt. a szociális segélyt is meggondolják akkor a tanácson, hisz jól tudják ott, ki miért marad el még a közhasznú munkától is. Legnagyobb hangja Lakatos Győzőnek, a megbízott vezetőnek van: — Nem éri meg napszámba elszegődni. Kapnék egy napra kétszázat. oszt azon kívül se SZTK, se semmi. Ha itt szólunk Guszti bácsinak, hogy lenne egy kétnapos libatépés, kereshetnénk vele négyezret, szó nélkül elenged, csak hétvégén dolgozzuk le a mulasztást. ftri tartónak a kizlasuíak? — Nemcsak az a baj, hogy kicsi a fizetés, hanem az is, hogy nem tudjuk, hová tartozunk; Gyarmathoz, a községi tanácshoz, vagy éppen a cigánysorhoz? Mert a pénzt Fehérgyarmatról kapjuk, de onnan még soha nem jött ki senki megnézni, hogy mi nem csikket szedünk, meg füvet vágtunk, hanem például a ravatalozókhoz is leraktunk, meg eldolgoztunk 28 kocsi sódert. 110 mázsa cementet. Azért nem mindegy, ugye? A csaholci közhasznú munkások a létminimum határát súroló fizetést kapnak. Munkájuk azonban a tanács számára sokat ér. hisz azt végzik el, amiért valakinek, vagy valakiknek külön fizetni kellene. Egységes órabért kapnak a fehérgyarmati költség- vetési üzemtől, melynek papír szerint az alkalmazottai, nem számít, ki mihez ért jobban, van-e szakképzettsége. Talán január elsejétől változik majd a helyzet, a helyi tanács fogja adni a fizetést, s akkor lesz lehetőség a differenciálásra, az ösztönzésre. Hiszen valóban nem mindegy az az egy-két forint. amivel esetleg az órabér növekedhet — a végfizetésnél ez már százasokra rúg.., Bartha Andrea Csaholc tehát az úticélunk Puskás Menyhértnével, a megyei tanács munkaügyi osztályának előadójával. hogy bebizonyítsa, a közhasznú munkának lehet haszna és értelme is. A késő őszi éles napfényben már messziről szemünkbe tűnik a falu határában a ravatalozó fehér épülete —, ami arról nevezetes, hogy közhasznú munkások építették —, no meg a lakosság, társadalmi munkában. S nemcsak ezt az egyet, hanem hármat, mindhárom községnek. Szondáz a lancstliik — Egyik emberünk kijelentette: ő ács, nem hajlandó lapátolni — meséli a tanácsházán az elnök. Kovács Gusztáv az építkezés történetét. — Mondtam neki erre. mutassa meg akkor, hogy mit tud! El is vállalták maguktól a mennyezetburkolat készítését, de ők — mármint a közhasznú munkások — csinálták az összes betonozást, festették le a fém részeket is. Nem sok a fizetés, amit kapnak, óránként 22 forint, azért azonban kötelesek tisztességesen megdolgozni. Annak idején, 1987 őszén az első három közhasznú munkás Sonkádról, Kisna- ményból és Fülesdről került ki. ök ugyanis a fehérgyarmati munkaközvetítő irodában hamarabb megtudták ezt a lehetőséget, mint a falubeliek. Később, ahogy a helyi téesz egyre több dolgozójától kezdett megválni, már jelentkeztek az itteniek is. Nem húzódoztak, nem szégyenkeztek, örültek, hogyha vajmi csekély bérért is, de állandó munkához jutnak. Épp ezzel lehet őket megfogni —. ha még itt sem felelnek meg, hová menjenek? — A papírmunkát elsejétől átvette a GAMESZ. de a közhasznúak irányítását nem engedem ki a kezemből — jelenti ki a tanácselnök. — Csak olyan munkát végezhetnek, amit előre megbeszéltünk, s nem tűröm a tre- hánykodást. Töredéknap nincs, aki nem dolgozza végig a nyolc órát, annak kárba vész az egész napja. Ittasan nem lehet dolgozni, mert előveszem a szondát. Inkább jelentsék be előre, ha valamelyikükre rájön az ivás. elengedem akkor, és majd ledolgozza szombaton, vagy vasárnap a kihagyott napot! Keménykezú a tanácselnök. de másképp valóban nincs értelme a foglalkoztatás eme formájának. így azonban ezek az emberek magukban, ellenőrzés nélkül dolgoznak, nincs külön munkavezetőjük, csak az. akit közülük az elnök kinevez. Tudják egyébként, hogy rajtuk a falu szeme, s ha lazsálnak, arról hamarosan tudomást szerez mindenki — beleértve Kovács Gusztávot is. A tisztességes munka fejében viszont lehetőségük van rá, hogy munkatársaikat maguk válasszák meg. Még biztatást is kapnak, hogyha be akarnak hozni valakit, akinek nincs munkája, de tud vasszal a Kisnamény és Csaholc közötti út két oldalán az arra járók gyönyörködhetnek a kikelt csemetékben. Az ezredfordulóra várhatóan „kinő a vad szájából” a most ültetett, illetve a ki nem kelt makk helyére újratelepített csemete, s igazi erdőt láthat a laikus is. Molnár Károly Erdőtelepítők ka. Speciális vetőgépekkel került a földbe a területen gyűjtött 68 tonna makk. November közepére befejeződött a vetés, s mivel a talajmunkákat kedvező időjárási viszonyok között végezték, így várhatóan taGéppel ültetik a makkot. — Mert akad ám azért jó példa is! Csaholc a két társközségével, Vámosoroszival és Túrricsével együtt sem túl nagy hely, mégis azt kérték, hadd emelhessék tízre a közhasznú munkások számát. Két évvel ezelőtt hárommal indultak, majd lett öt-hat a létszám, s most itt tartanak. Nyíregyháza jóval nagyobb város, de ott csak húsz közhasznút tartanak nyilván, akik közül legfeljebb hét-nyolc dolgozik egyszerre ... Hiányjel — Most kellenének igazán a nehéz emberek! — sóhajtott fel beszélgetés közben pszichológus ismerősöm. — Azokra gondolsz, akik... ? — Igen, azokra. Azokra, akik saját egyéniségükbe roppantak bele ebben a magát humánusnál is hu- mánusabbnak feltüntető társadalomban (nem tudom elfelejteni, amit egyszer hallottam, hogy az egyik szuperdisznókat tenyésztő intézetben még az ajtót is csak halkan lehet becsukni, mert a csapódás- tól sokkot kapnak az értékes állatok. Bezzeg az ember és az ő megismételhe- tetlennek bizonyított személyisége oly keveset számít!). Az elmúlt több mint negyven évben az egy főre jutó szürke emberek számában kimagasló eredményeket tudhatunk magunkénak. Mert mire is nevelődtünk? „Ha elől állsz, arcul csapnak, ha hátul kullogsz, fenékbe billentenek.” Legjobb a sorban, középen, oldalt sem lógva ki. („aki nem lép egyszerre. .. ”) A magyarázat egyszerű, óvni akartak, hiszen, mint a csikket, taposták a földbe azokat, akik valami miatt mások voltak, akik kiváltak, akik valamiért különböztek. Mi mindenről tudnának beszélni azok, akik merték nem tisztelni a hivatalos tekintélyeket, akik nem voltak lojálisak a pusztán pozícióhoz kötődő közvetlen főnöki hatalomhoz, a politikai farizeusokhoz. Hányákat hallgattattak el, intettek le azok közül, akik fittyet hányva az etikettre, bele- és közbevágtak a nagyok szavába, kifejezve meglehetősen egyértelműen, szenvedélyesen egyet nem értésüket (pedig a bölcs ember úgy tartja, a feljebbvaló mindig az okosabb). A jelentős egyéniségeket sohasem az jellemezte, hogy illeszkedtek, hasonultak valamilyen erkölcsi modellhez. A többségétől eltérő véleménynyilvánításukkal, tetteikkel felborították az érvényes szabályokat, az erénytáblázatokat. Minél gazdagabbak, sokoldalúbbak, megszál- lottabbak, személyiségük annál kevésbé fért be a szűk rubrikákba. A lázadásnak mindig is magas volt az ára, de kevesen fizették meg, még némi gondolkodás után is. Mert mit is jelent az erényesség? Leszabályozott, középszerű életvitelt, fel nem kava- rást. a rend betartását, az elvártnak megfelelést, a szabályost, a szenvedélyte- lenséget? Ügy kellenének most az összeférhetetlenek, a . kisszerű szabályok tökéletességét feldúlók! Ebből a végre minden téren liberalizált világunkból hiányoznak azok, akik mm kerülik el a keresztutakat, akik sohasem adják fel nemcsak magukat, hanem ügyüket sem, akik, ha még nem késő, ki tudnak szabadulni a lélektani gúzsból. A diktatúra jelentéktelen őrmestereinek ahhoz volt elég erejük, hogy másként gondolkodónak bélyegezzék és üldözzék azokat, akik a világról másképp vélekedtek. Talán maradtak még azok közül, akik ennek ellenére vállalták magukat, szemrebbenés nélkül állták a próbákat, nem vonultak emigrációba, vagy ha igen, nem végleg. Ugye, maradt még egykét „nehéz”, makacs ember, ugye, lesznek majd újak? ön azt mondja, nem megy tőlük úgysem előbbre a világ? Lehet, de hogy könnyen szétesik, az biztos. Szőke Judit
