Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
7 Amikor segít a lombik... Az élet velejárója önmagunk reprodukálása. Természetes vágya nőnek és férfinak, hogy utódokat hozzon a világra. Ám számos esetben a gyermek világrahozata- la nem egyszerű. Gond lehet már a kezdet kezdetén, amikor is a pete és az ondósejt nem találkozik egymással, vagy ha létre is jön randevújuk, az eredmény marad el: nem történik meg a megtermékenyítés, nem jön létre a kívánt terhesség. A tudomány folyamatos fejlődésének eredményeképpen ez a probléma olykor áthidalható. Ma már egyre több helyen nyert polgárjogot a „lombikbébi” módszer alkalmazása. Mi ennek az eljárásnak az előzménye? Dr. Kiss Csaba, a budapesti Róbert Károly körúti Kórház-Rendelőintézet II. számú szülészeti osztályának vezető főorvosa, az orvostudományok kandidátusa elmondta, a szálak Ausztráliába vezetnek. Ott próbálkoztak ugyanis először azzal, hogy megpróbálják elősegíteni egyrészt a kihalóban lévő állatfajok megmentését, másrészt pedig azon gondolkoztak, hogyan tudják a genetikailag legjobb állategyedeket szaporítani. Állattenyésztési és állatvédelmi szempontok domináltak tehát, minek eredményeképpen megtalálták, és kifejlesztették a megfelelő technikai módszert. A következő lépés innen már egyszerűnek tűnt: ha az állatok esetében e módszert siker koronázta, alkalmazható az emberre i£. így aztán a nyolcvanas évek elején több kutatócsoport — Ausztráliában, Angliában — kísérleteket kezdett az úgynevezett lombikbébi létrehozására. Miről is van szó, miért van erre szükség? A lényeg: a megtermékenyítés méhen kívül történik. Nagyon sok nő meddőségének az oka például a petevezeték kétoldali elzáródása. Ilyenkor nem marad más megoldás, mint a méhen kívüli megtermékenyítés. Az első technikák, módszerek már finomodtak, egyszerűsödtek. Ebben persze segítenek azok a gyárak, üzemek is a világban, melyek a beavatkozáshoz szükséges speciális eszközöket gyártják. Danaé. Kótics Ferenc grafikája. Ma már a világon körülbelül százötven klinikán, kórházban végzik e kismértékű beavatkozást. Magyarországon öt-hat évvel ezelőtt kezdtek igazán ezzel a kérdéssel foglalkozni a kórházak, intézetek, eltérő intenzitással. Aminek meghatározója — volt, és ma is az — az anyagi háttér, a berendezések, és sok egyéb. Teljes lendülettel a Pécsi Szülészeti Klinika alkalmazta e módszert. Azután az ország más intézményei is kísérleteztek vele, mint például Pesten a Róbert Károly körúti kórház is, ahol minden feltétel adott volt széles körű alkalmazására. Rendelkeznek megfelelő hormonlaborral, andrológiai részleggel, ahol a férfi ivarszerveinek működésével foglalkoznak, sok nő keresi fel az endokrinológiai (a belső elválasztású mirigyek élet- és kortanával foglalkozó tudományág) rendelést is. A beavatkozás roppant egyszerű, még kórházi ellátásra sincs szükség. Tehát ha előzetes vizsgálatra jelentkezik egy házaspár — mondta dr. Kiss Csaba —, elvégzik az ondó-, a bakteriológiai, a hormon-, az ultrahang- és egyéb vizsgálatokat. Amikor megállapítják, hogy lehetőség van a lombikbébi -módszerre, megkezdődik a leendő anya megfelelő gyógyszeres kezelése. Az orvosok folyamatosan figyelemmel kísérik a pete érését, és amikor elérkezik a megfelelő időpont, leválasztanak nyolc-tíz petesejtet. A petesejteket a férj ondójával együtt üvegedénybe, majd termosztátba helyezik. És a lombikban megkezdődhet a megtermékenyítés. A megtermékenyített petesejtből negyvennyolc óra múlva alakul ki a négy-nyolc sejtes osztódási stádium. Ellenőrzés után ezt helyezik vissza a méhüreg- be. Előzetesen a méh nyálkahártyáját gyógyszeresen készítik fel ennek befogadására. Lehet-e kizáró ok e módszer alkalmazására? Csak a valamilyen genetikai betegségekben szenvedőknél és a negyven éven felülieknél nem alkalmazzák ezt a módot. Mivel a megtermékenyítés csak optimális körülmények esetén valósul meg, felvetődik a kérdés, hányszor lehet így próbálkozni. Tulajdonképpen ez nincs számszerűen meghatározva, de ha kétszeri, háromszori beavatkozás is eredménytelen, más, még speciálisabb vizsgálatokra van szükség. Az is előfordulhat, hogy nem megtermékenyíthető petesejtekkel állnak szemben az orvosok. Akkor nincs mit tenni... Hosszas kísérletek után hazánkban is megszületett az első lombikbébi, egyre több helyen és egyre több nőnél sikerrel alkalmazzák az eljárást. A jog ma még kizárólag házaspár esetében engedi a módszer alkalmazását. Nem lehet felhasználni idegen női petesejtet, idegen ondót. És nem végzik el a műtétet élettársi kapcsolat esetében sem. Remélhetőleg csak idő kérdése, hogy megtalálják a jogi formulát ezeknek a ma még kizáró tényezőknek a kiküszöbölésére, hiszen egy együttélési forma is lehet ugyanolyan szép, tartós és gyümölcsöző, mint a hivatalosan elfogadott, szentesített kapcsolat. Arról nem beszélve, hogy utódot nemzeni vagy nem nemzeni minden nő és férfi egyéni elhatározásának joga... H. J. Néhány hete sugározta a televízió Kosa Ferenc dokumentum- filmjét dr. Béres Józsefről és gyógyító cseppjeiről. A hasonló sorsú Cél ládámról és feltalálójáról is sokat hallhatunk, olvashatunk, hasonlóképpen más gyógyszerekről és műszaki találmányokról is. Egészen más terület, de hasonló a fogadtatása a Petőfi-expedíció „leletének”. A közvéleményt mindez foglalkoztatja. Az emberi tudás óriási és valóban „hatalom”. Egy-egy tudományterületen igen nagy tapasztalati anyag és kísérleti adat sokasodik, sorakoznak! a logikus következtetések; ötletes újítások viszik előbbre az elméletet és gyakorlatot; olykor átfogó magyarázó elméletek is születnek. Az ősi tudásanyag fokozatosan halmozódott, a legutóbbi évtizedekben pedig robbanásszerűen fejlődött sok területen. Megdőlni látszik az agnoszti- cista filozófusok — akik szerint az objektív világ teljes megismerésének elvi korlátái vannak — híres mondása: „ignoramus et ignorabi- mus” (nem tudjuk és nem is fogjuk megismerni). A természetnek és a társadalomnak igen sok jelenségéről nyugodtan elmondhatjuk, hogy „nem tudjuk és nem is fogjuk megismerni). A természetnek és a társadalomnak igen sok jelenségéről nyugodtan elmondhatjuk, hogy „már tudjuk és még alaposabban meg fogjuk ismerni”. A tudásnak sajnos korlátái is vannak. Nagyjából kétfélék. A korlátok egyik csoportja az, amelyekben jóhiszeműen tévedünk, amely korlátokról nem tehetünk, de próbáljuk ledönteni. Például: próbálgatjuk közelebbről megismerni a világűrt, de anyagi forrásaink és a külső akadályok (a távolság, az energiaviszonyok) nem teszik lehetővé, hogy sorra járjuk akárcsak a saját galaxisunk csillagait. A korlátok másik csoportja veszedelmesebb. Míg az előzőeket a külvilág, a természet állítja számunkra, az utóbbiakat maga az ember: saját magunk. Korlát az ember merev szemlélete, mely az egyszer megtanultat örök érvényű adatként könyveli el, mely valamely tekintélyes személy véleményét megfellebbezhetetlenül védi, mely bizonyos tanításokat dogmaként kezel. A mechanikus világnézet egyszerre csak egyfajta dolgot képes felfogni, csak -egyirányú változást ismer, a folyamatok másik irányát, a tények sokrétűsé- . gét, az érem másik (és harmadik) oldalát nem veszi észre. Újfajta gondolat befogadása elől elzárkózik, a szokatlant eleve elutasítja. Ez a fajta gondolkodásmód az ilyen ember saját gondolkodását is egyhangúvá sivárítja és terméketlenné szikkasztja, és ez baj. Még nagyobb baj azonban, ha más embereket is rá akar kényszeríteni a „járt útra”, ha becsukja előttük a világra tekintő ablakokat, ha megnyirbálja szárnyaló gondolataikat. Az ilyen mechanikus gondolkodású, merev szemléletű ember, ha vezető beosztásba kerül, igazán veszélyessé válhat. Nem enged kísérletezni, elnyomja a kezdeményezéseket, elzárja az újító lehetőségeket. Lehet, hogy némelykor nemcsak a merevsége, hanem ostobasága, önzése, gőgje, vagy gyávasága mondatja ki vele a „nem”- et. Mindez nemcsak Galilei korában volt így! Ki sem hevertük még azt a szégyenteljes és kártékony korszakot, amikor a hozzá nem értők például gyapottermesztést, meg vas- és acélgyártást kényszerítettek az országra; amikor üldözték a genetika tudományát, mellőzték a pszichológiát és a szociológiát. Sőt, napjainkban is születnek újabb hibás rendeletek. Nem biztos még, hogy csodatévő szerek azok a gyógyszerek, nem biztos, hogy minden technikai problémát megoldanának az új találmányok; e sorok írásakor még a „Petőfi-lelet” azonosítása sem bizonyított. Magam nem a tényeket, hanem a szemléletet vitatom! A tapasztalat, kísérlet, gondolkodás nélküli eleve elutasítást éppúgy, mint a vak lelkesedést is. Eredmény csak úgy születhet a fenti, egyébként igen fontos témákból, ha „valaki” rá meri mondani: „van benne valami” I. P. Elakadt üzenetek emrégiben elhunyt jeles színművészünket láthattuk a \ T minap, vélhetőleg egyik utolsó filmfelvételén. Szirtes I \l Ádámot, aki Máriássy Félix rendezői pályafutásának 1 kínzó és kínos próbatételeit a maga szemszögéből vilá- gítptta meg. Álsó gépállásból fényképezték, szinte ránkdőlt Szirtes Adám; loboncosra eresztett ősz fürtjei nyugtalan esi- ,» gákba pöndörödtek. Dadogva, nehezen beszélt — mert arról kellett beszélnie, hogy vajon látta-e ő, látták-e társai: mi történik ebben az országban az úgynevezett „ötvenes évek” elején? Amikor szem- és fülbántó hazugságok áradtak a sematikus — olykor Máriássy - rendezte — filmalkotásokból? Nem látta, nem látták. Valamit sejtettek csupán, vitatkozgattak is erről, aztán csendben maradtak inkább, mert rájuk is szóltak, volt mit félteniük, veszíteniük. A derűs távlatú hazudozás a kamera előtt — akkoriban a munkájuk volt. Hinni kellett benne, ha nem akartak megbolondulni. Nem voltak ebben egyedül: sokan gondolták úgy szent meggyőződésből, mint a szintén képernyőn látott Galopp a Vérmezőn hősnője, hogy a rendszer maga jó, csak egyes méltatlan képviselői keverik rossz hírbe, bajba, a túlkapásaikkal (kitelepítés stb.). Pedig születtek már ekkoriban, sőt jóval korábban is olyan művek — itthon és külföldön —, amelyek figyelmeztettek a bármifajta kizáró- -lagosságra épülő, totalitárius rendszer veszélyeire. A magyar származású Arthur Koestlerre vagy az angol George Orwellre gondolok például. Csakhogy őket antikommunistáknak, szovjetelleneseknek — s még több más effélének — minősítették azok, akik részint felelősek voltak a szocialista gondolat torz megvalósításáért, részint — mint utaltam rá — a torzulásokat csak egyedi hibákként értékelték. S mint nem kívánatos műveket elzárták a hazai nyilvánosság elől. Koestler, akinek a nevét sokáig még csak említeni sem volt tanácsos, a Sötétség délben című regényében egy tapasztalt kommunista, hivatásos forradalmárt költött, de valóságos hitelű figurájában, Rubasovban azt ábrázolta, hogy a harmincas évektől féktelenül elszabaduló sztálinizmus nem tűrt semmilyen fokozatú ellentmondást, a legkisebb szembefordulás — akár gondolatban is — halálos bűnnek számított, és tarkónlövést vonhatott maga után. A hamisan megvádolt Rubasov — befolyásos pártvezető — a börtönben végiggondolta: amikor ő Németországban a Gestapo kezére juttatott olyan társakat, akik nem követték vakon az utasításait (melyek nemegyszer váltottak ki megdöbbenést az egészségesen gondolkodó német kommunistákból), ugyanazzal a logikával cselekedett, amellyel mostani fogvatartói. A cél nem szentesítheti az eszközt, főként, ha a cél s az eszköz — ahogyan a sztálini — egyaránt emberellenes, aljas, el- és megvetendő volt. Fölkavaró és igaz könyv. George Orwell, aki ismerte Koestlert még a spanyol polgárháborúból, ennél is tovább lépett. Joggal vetette Koestler szemére, hogy az antifasiszta gondolkodás csak akkor hiteles, ha mindenfajta totális rendszer elvetéséig jut el. S ebben ő maga mutatott kitűnő példát. Fiatalon Burmában dolgozott, az angol gyarmatbirodalom rendőrségének embereként; ott a kapitalizmus, az imperializmus akkori arcát ismerte meg. Főhősével, az öngyilkossá lévő Flory val együtt jutott erre a megállapításra Burmái napok című regényében (magyarul 1948-ban jelent meg utoljára, Tragédia Burmában címmel, eléggé gyatra fordításban): „A fehér embereknek a színesekkel szemben mutatott igazságtalan és méltánytalan bánásmódja egyszer csak kezd elég lenni, és megérkezik az az idő, amikor az értelmes gondolkozásról lemondani nein hajlandó angol ember határtalan gyűlöletet kezd érezni saját honfitársaival szemben, és arra vágyik, hogy a bennszülöttek lázadása örök időkre szétrobbantsa a birodalom zsarnoki uralmát.” A spanyolországi tapasztalatok, a harmincas—negyvenes évek sztálini politikájának tanulmányozása megérlelte Orwellben e gondolat logikus folytatását. 1948-as víziójában, a jövőbe pillantó, 1984 című regényében Winston Smith az, aki hasonlóképpen várja, hogy föllázadjanak az Angliát és más térségeket Óceánia néven birtokló zsarnoki rend ellen a „bennszülöttek”, a „prolik”, akiket a mindenható, szavakban szocializmust, „angszocot” hirdető párt csupán termelőeszközként, rabszolgaként tűr el és hasznosít. Orwell e megdöbbentő és nagyon átgondolt rémlátomásában (melynek nyomán egy gyönge angol film is született) három világbirodalom teljesen hasonló berendezkedését vázolja föl: mindhárom totális hatalom, s a többiekkel állandóan háborúzik, hogy a fölösleges javakat elpusztíthassa ily módon, az emberek túlnyomó többségét a létminimum pórázán tarthassa. Mindehhez a múlt megszüntetése, szüntelen átírása, „kijavítása”, az „időszerű helyzethez” való—visszamenőleges—alkalmazása szükségeltetik. Ismerős a képlet. Amiként ismerős azAllatfarm 1943—1944-es példázatának valóságalapja is. Egy angol majorban elűzik az embert az állatok, hogy a disznók vezetésével az egyenlőség egy kis társadalmát valósítsák meg. Csakhogy a kátrányos falra pingált Hétparancsolat demokratikus szabályai időközben sorra-rendre megváltoznak, s a végén a vezető osztállyá kinövő, kiváltságos renddé különülő disznókkétlábra állnak, szövetséget kötnek az elűzött ellenséggel. Folyik ugyanaz, mint korábban, más cégtábla alatt. Csak a Bandik sorsa nem változik: azoké, mint a regénybeli paripáé, aki hatalmas erejét sosem kíméli a köz érdekében, minden kudarc csak még nagyobb erőfeszítésre ösztökéli — hogy aztán kórházi ápolás helyett a sintér bunkója legyen az osztályrésze. A halott Orwell, Koestler munkái s a hasonlók végre már napvilágra jutottak nálunk is. Későn, de nem végképp megkésve. Még tanulhatunk belőlük, szédületes iramú társadalomáialakító vállalkozásaink közepette. Tanulhatunk abban a vonatkozásban is, hogy a szellem üzeneteit, vélekedését soha többé nem szabad elakasztani, elsikkasztani, letagadni; üzenőiket pedig megsemmisíteni. Gondolkodó emberekről s nem jósokról, huhogó vészmadarakról van szó esetükben. Az általuk jelzett tévutak elkerülhetők, de ehhez nélkülözhetetlen — bár nem mindig kellemes — a (figyelmeztetésük. _______________________Kiihári 7snll / M Kelet agyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1 Alulnézet. (Harasztosi Pál felvételei Nyíregyházán készültek) A tudás korlátái