Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
1989. november 18. M **1*1' 5 a waflyarorszag hétvégi melléklete Hétvégi Interjú Urbán Lajossal, a MÁV elnök-vezérigazgatójával a vasút szerepéről 0 Majd húsz évvel ezelőtt már a vasút első embere volt. Aztán mind magasabb szinten a közlekedés egésze tartozott Önhöz. Mégis ezekben a hónapokban mint a Magyar Államvasutak elnök-vezérigazgatója újra végigjárta a vasút jelentősebb csomópontjait, tájékozódik. Eszerint nem ismeri eléggé az irányítása alá tartozó területet?-— Inkább ügy fogalmazok, hogy a vasút helyzetét az emberek, az itt dolgozó vasutasok szemszögéből szeretném megismerni. Bár hozzá kell tennem, hogy az irányítás magasabb régióiban valóban szebbnek tűnt a vasút, most viszont, hogy fél esztendeje a közvetlen gondokat tapasztalom, már korántsem tartom olyan megnyugtatónak a helyzetet. 0 Amiről a sínek mellett szolgálatot teljesítő vasutas nem tehet. — Valóban, a változás elsősorban a vezetés gondja, de partnerek nélkül ezt nem lehet végrehajtani. Márpedig nekem az eredmények eléréséhez partner valamennyi vasutas, a pályamunkástól a kereskedelmi hivatalnokig. 0 Szakemberek, s a vasúti közlekedéssel kapcsolatban álló utasok vagy szállítók egyaránt arra panaszkodnak, nemhogy a szükséges műszaki fejlődéssel tartana lépést a MÁV, hanem egyre rosszabb helyzetbe kerül. Ki vagy mi ennek az oka, melyek azok a területek, amelyek miatt megkapják az elmarasztalást? —- Sajnálattal kell megállapítanom — s úgy hiszem, ezt már a partnereink is észrevették — hogy jelenleg a vasút visszafelé halad, mert nincs elég nyereség a tevékenységen, elfogytak a tartalékok, s a Magyar Államvasutak mint vállalat arra kényszerül, hogy felélje vagyonát. Csak példaként említem, hogy az utóbbi öt év során a pálya állapota jelentős mértékben romlott. Normális működés esetén évente 350—400 kilométer hosszan kellene a pályákat felújítani, azonban nem futja többre l(K)—r 150 kilométernél. Az már a mi belső szervezési gondunk is, hogy kevés a mozdony, ugyanis a meglévőkkel nagyobb teljesítményeket lehetne elérni. Csakhogy nálunk — talán a mereven értelmezett igazgatósági határok miatt — egy-egy mozdony naponta csak 350 kilométert fut, míg Nyugat-Európában ennek kétszerese az átlag. Másik gondunk, hogy nincs elég korszerű teherkocsink a rakodáshoz. A pénz hiánya is, hogy a járműjavítók előtt éppen az őszi csúcs idejére nyolcezer, javításra szoruló teherkocsi gyűlt össze. 0 A személyszállítás a távolsági forgalom emelkedése mellett tulajdonképpen stagnál, míg az áruszállításnak mind kisebb a teljesítménye. Meg lehet, meg kell ezzel barátkozni? — Tény, hogy tartós feladatcsökkenés van a vasúton. Ebben az évben mintegy négy millió tonna bevétel csak az áruszállításból származik. Éppen ezért kell mindent, elkövetnünk a csökkenés megállításáért. Jövőre mindent ennek kell alárendelni, az anyagi ösztönzésnek erre kell irányulnia. 0 Csakhogy az egyes vasutas a legkevésbé érzékeli a nagy gépezetben az ilyen irányú feladatát. Viszonylag kevesen vannak olyanok, akiknek a munkája közvetlenül összefügg a teljesítményekkel. Talán éppen a záhonyi üzemigazgatóság kivétel — ahol most beszélgetünk — mert itt törekednek a teljesítményekkel arányos bérek kifizetésére. — Tudjuk, hogy többlet munkát azok mellett a rossz szociális feltételek mellen — a folyamatos üzemelés, az időjárás viszontagságai, az utazás stb. — ami a vasúti szolgálatot jellemzi, csakis akkor lehet kérni, ha ezt megfizetik. Ebben az évben tíz százalékos volt a bérfejlesztés úgy, hogy a kormánytól 400 millió forintot kaptunk. Azonban az egésznek nem tapasztaljuk a kedvező hatását, mert a népgazdaság más ágaihoz képest tovább nőtt a lemaradásunk. Mindezt világosan látnunk szükséges ahhoz, hogy újra kopogtassunk, szót emeljünk a jogos kívánságokért. Ami pedig a záhonyi bérezést illeti: majdhogynem példának kell tekinteni ezt a vasúti bázist, ahol a teljesítményekkel arányosan alakul a jövedelem. 0 Mégis, különböző rétegek képviselőivel találkozva azt kellett hallania, hogy a záhonyi mozdonyvezető jogtalannak tartja a budapesti magasabb kereseteket. — Nehéz kérdés, mert akár elvi alapon is meg kell békülni azzal, hogy a fővárosban többet keres egy mozdonyvezető. Ugyanis ott még a magasabb jövedelem ellenére sincs elég ember. Enyhíteni lehet persze a különbségeken, szükséges a munka jobb megszervezése is. Egyébként pedig — ahogy a számokat nézem — az utóbbi időben a záhonyi üzemigazgatóság keresetei már a hamu idt í helyen vannak a vasúton belül, Budapest és Miskolc után. 0 Csakhogy itt teljesen eltérő a tevékenység, mert nem a forgalommal összefüggő munka a jellemző, hanem az átrakás. Kialakult egy óriási bázis, amely kiszolgáltatott helyzetben van, mert eredményei függnek attól, milyen a kapcsolata az ország belsejével, s hogyan érkezik az áru a Szovjetunióból. — A szemléleti változás nyilvánvaló. A záhonyi körzet nem közönséges vasúti csomópont, hanem egy speciális kereskedelmi bázis. Ezt kell előtérbe helyezni. Ugyanakkor abban is megegyezhetünk, hogy itt már további mennyiségi fejlesztésre nincs szükség. Sokkal inkább kell a belső technikai fejlesztés. Raktározással, az érkezett áruk manipulálásával, osztályozásával az ehhez kapcsolódó ipari tevékenységgel érdemes foglalkozni, mert ebben van a pénz. A MAV-on belül is ezért hoztunk létre egy önálló leányvállalatot a szállítmányozásra. 0 Mit ajánl követendőnek? — Az üzemigazgatóság részvételét mindenfajta vegyes vállalatban, kft-kben. Példák már vannak, hiszen az AGROTEK-kel közösen üzemeltetik a műtrágya raktárbázist, a Compack is kiépített egy bázist Záhonyban. 0 Az erőfeszítések ismertek, hiszen a Szovjetunióból érkező fa átmeneti tárolására is kiépítettek egy külön fogadóterületet. Csakhogy ezek inkább a határforgalom gyengeségeit mutatják. — Szép terveink vannak, amit egyeztetünk minden évben a szovjet vasutasokkal. Csakhogy nekünk nem a tervekből, hanem a valóságból kell kiindulnunk. Ugyanis azt nem lehet vasúti forgalomnak nevezni, ami az őszi csúcs idején kialakult Záhony és Csap között. Ekkor napi megegyezésen múlik, hogy mennyi áruval megrakott vonatot fogad a szovjet fél, miközben magyar területen ezres nagyságrendben vesztegelnek a rakott vagonok. 0 S ilyenkor követett módszer, ha nem tudnak megegyezni a különben jó kapcsolatot ápoló záhonyi és csapi vasutasok, hogy mennek tovább az információk, kérik a vasúti felső vezetés segítségét, minisztériumi szinten kell egyeztetni. Közben pedig hangsúlyozzák a vállalati önállóságot, az egyes területek viszonylagos önállóságát. — Mindez nem zárja ki egymást. Személy szerint is fontosnak tartom, hogy a záhonyi üzemigazgatóság területén az önállóság mindig egy kicsit előremegy. Nyilván nem lehet elvonatkoztatni a vasúti forgalom egészétől, azonban sok szempontból az ittenieken múlik, miként tartják kapcsolataikat a partnereikkel. 0 Engedjen meg még egy záhonyi kérdést. Rövidesen átadják a felújított művelődési házat, amely a vasúti belsőoktatás bázisa is lesz a tervek szerint. Érdemes erre áldozni a nehéz anyagi körülmények között? — Ha azt mondom, hogy ésszerűen kell kihasználni a művelődési házat — amely a város hasonló igényeit is kielégíti — akkor egyszerre van jelen a szabadidős tevékenység és a továbbképzés. Hallom, hogy intenzív nyelvoktatást szorgalmaznak, aminek hasznát nyilván az itteniek fogják élvezni. Egyébként pedig az a véleményem, hogy a jogos szociális, fejlesztési igényeknél valamilyen sorrendet szükséges felállítani, hiszen a rendelkezésre álló anyagiak mégiscsak behatárolnak bennünket. 0 Az utazó többnyire a közvetlen tapasztalatokból alkot véleményt a vasút és a vasutas munkájáról. Lapunkban is megjelennek olyan olvasói vélemények, amelyek az udvariatlan magatartást, a zsúfoltságot teszik szóvá. Mennyire tud ezen Ön változtatni? — Van egy jó hírem. Sikerült elérni, hogy a Ganz- MÁVAG motorvonatok megvásárlásához az anyagi fedezet rendelkezésre áll. Jövőre húsz ilyen motorvonat helyezhető üzembe a hálózaton, s ezzel főleg az egyes nagyvárosok körzetében a bejárás feltételei javulnak. Az utazóközönség érzékelhető változást fog tapasztalni azzal is, ha az Intercity-hálózathoz hasonlóan indítunk gyorsvonatokat. Ezek jobb kiszolgálást nyújtó, gyorsabb vonatok, s az első járatot éppen Budapest — Miskolc — Nyíregyháza — Debrecen — Budapest útvonalon szeretnénk indítani. Ugyancsak nagy gondot fordítunk arra, hogy az utazóközönséggel kapcsolatban álló vasutasok viselkedése, megjelenése megfelelő legyen. S ehhez adalékul had szolgáljak egy példával: ma a MÁV-nak egy esztendőben 269 milíió forintba kerül az egyenruha, formaruha és munkaruha. A vasutasok körében pedig örök panasz forrása a ruhaellátás. Éppen itt Záhonyban hangzott el, hogy egy jegyvizsgáló két fehér inget kap—két éves kihordásra. Ez bizony kevés, nem maradhat így. 0 Az előbb példákat említett, hogy nincsenek kihasználva a mozdonyok, lehetne változtatni a kocsijavítás rendszerén. A záhonyi vasutasok pedig többek között az anyagellátás furcsaságait emlegették Önnek. Ezek szerint vannak olyan szervezési lehetőségek, amelyek révén javulhat a vasút hatékonysága? — Nemcsak beszélünk erről, hanem cselekedni kell. Jövőre feltétlenül nagy szervezeti változtatások kellenek a vezérigazgatóság és az igazgatóságok kapcsolatában. Felül kell vizsgálni a körzeti üzemfőnökségek szerepét, mert ettől valószínűleg jobban funkcionálna egy csomóponti rendszer. A komplikált anyagellátási rendszerről pedig jobb nem is beszélni. Mindenképpen megérett a változtatásra. De említhetem azt is, hogy a pályafenntartási és építési szolgálatban 25 ezer ember dolgozik, s ez a létszám háromszáz főpályamesteri szakasz kezén „tűnik el”. Látszik, hogy megérett a teljes átszervezésre, a gépesített, hatékonyabb munka érdekében. Ám mindehhez hadd tegyem hozzá, hogy a vasút igen komoly rendszer, itt nem szabad kísérletezni, szervezgetni, mert ennek komoly kárai lehetnek. 0 A belső tájékoztatások is tartalmazzák, Ön is szólt róla, hogy a MÁV egész tevékenységét nemzetközi szervező intézettel is átvilágították, belső elemzések is készültek. Egyesek szerint ennek az a megállapítása, hogy akár 20— 30 ezer embert is nélkülözhetnének a mai feladat ellátásához. — A mi belső elemzésünk mellett egy svájci cég hasonló átvilágítást végzett, aminek az eredményeit a dolgozókkal még kell ismertetnünk. Nem kellenek ahhoz elbocsátások, hogy évente 2—3 százalékkal csökkenjen a létszám. Azt kell felülvizsgálni, hogy vannak munkakörök, amelyekre nincs szükség, míg másutt kevesebb az ember. Ráadásul a svájci javaslat szerint tíz év alatt mintegy 230 milliárd forint értékű beruházás kellene minden gondunk megoldásához. 0 Amennyi pénz természetesen nincs. Ennek hiányában viszont beletörődnek a nehéz helyzetbe? — Nem tehetjük. Azért találkozom és beszélhetek mindenütt a vasutasok képviselőivel, hogy világosan lássuk helyzetünket, kialakuljon egy olyan demokratikus együttműködési forma, amely a változtatást igényli. S ezzel felvértezve sokkal nyugodtabban tudom a kormány elé tárni az ország fejlődése szempontjából is egyik legfontosabb termelő infrastruktúra, a vasúti szállítás megoldásra váró gondjait. Mert ennél nem szabad csak a vállalati gazdálkodásra hagyatkozni, a világon mindenütt megtalálható az állami befolyásolás szerepe is. 0 Köszönöm a beszélgetést. Lányi Botond f-------------------------------------------------------------\ Szerintem ...nem múlhat el semmilyen könyvhét író-olvasó találkozó nélkül. A könyvhetek sava- borsát az irodalmi találkozások adják. Idős könyvgyűjtő barátom féltve őrzött kincsei közé tartoznak azok a kiadványok, amelyeket neves írók, költők dedikáltak. A legtöbb ajánlást — amelyek közül néhány akár rövid irodalmi alkotásnak is beillik — író-olvasó találkozón szerezte. Máig is emlékezetes élményei között emlegeti találkozásait a magyar irodalom nagy alakjaival, például Veres Péterrel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Nagy Lászlóval. Barátom előszeretettel jár azokra az irodalmi összejövetelekre, amelyekkel a jeles írók megtisztelik megyénket, olvasóinkat. (Közülük már nem egy csak alkotásaiban él, és a magyar irodalom klasszikusai közé tartozik.) Számára természetesen nem csupán a dedikáció megszerzése a cél, hanem maga a találkozás. Találkozás a kedvelt és nagybecsű szerzővel, akinek könyvei annyi élményt adtak, és akivel a megismerkedés életre szóló élménynek számít. Mindez az őszi megyei könyvhetek programjának nézegetése közben jutott eszembe, amelyből mintha eltűntek volna az íróolvasó találkozók. A művelődési házak, könyvtárak programjaiban—egy-két esetet leszámítva — szintén hiába keresünk hasonló rendezvényt. Kihalóban lennének az író-olvasó találkozók? Vagy valóban olyan kis érdeklődés mutatkozna irántuk, mint amilyenről a minap a lapok beszámoltak? Remélem, nem erről van szó. Ám tagadhatatlan, hogy az író-olvasó találkozók iránti érdeklődés megcsappant, és nem tartoznak a művelődési intézmények nagy látogatottságé rendezvényei közé. Furcsa ellentmondás, de az örvendetesen pezsgő politikai élet sem kedvez nekik. A 60-as években az irodalmi találkozók afféle közéleti fórumoknak számítottak. Egy- egy tiszta szavú író vagy költő látogatásának hírére megtelt a falu kultúrházának nagyterme, hiszen akkoriban ezek a rendezvények olyan egyedülálló alkalomnak számítottak, ahol az irodalom ürügyén szót ejthettünk politikai gondjainkról is, valakinek felpanaszolhattuk bajainkat; ahol emberhez méltó szavakat hallhattunk, ahol segítettek eligazodni a mindennapok útvesztőiben. Nem csoda hát, ha nemegyszer a település apra- ja-nagyja elment egy-egy rendezvényre. Mondhatnám, szerencsére ma már erre nincs szükség, hiszen eláshatja magát az az újság, vagy bármelyik média, amelyik nem szól igazat, amelyik nem segít eligazodni a politika olykor áttekinthetetlen dzsungelében. Mind gyakrabban találkozhatunk a tisztuló és kecsegtetően reményteljes távlatokkal biztató politikusokkal is. Am azt hiszem, senki sem gondolja komolyan, hogy ezentúl író-olvasó találkozókra ne volna szükség. Jeles íróink közül nem egy aktív résztvevője az átalakításnak. Politikusokká váltak. Ennek ellenére az irodalom — megtisztulva — mindinkább az marad, amire hivatott. Nem korlátozódhat napi politikára, hanem minden egyébbel foglalkoznia kell, ami az ember személyiségéhez hozzátartozik. Az irodalmi találkozókon is több szó eshet magáról az irodalomról, arról, ami valóban teljes emberré teszi a szép szó szerelmesét, az olvasót. Nem kétséges: az író-olvasó találkozó minden bizonnyal az olvasási kedvet is serkenti, és a ma már mindent egyre inkább elöntő kultúrszenny mellett nagyobb szükség volna rá, hogy a valódi irodalmi értékekek felé tereljék az olvasót. Megnőtt tehát a közművelődési szakemberek felelőssége, hiszen nem könnyű rohanó világunkban összeterelni egy-egy találkozóra nehány tucatnyi érdeklődő embert, fiatalt vagy időset. Tehát ha kell tartsunk kevesebb, de jobban megszervezett irodalmi rendezvényt; talán nem is árt, ha nem válikjparággá az ilyen találkozók szervezése. Ám eavetlen népművelő, könyvtáros se mondjon le az íróolvasó találkozókról, hiszen amellett, hogy egy-egy ilyen összejövetel gyarapítja az olvasók táborát, az alkotók is visszajelzést kapnak műveikről, ami által irodalmunk, kultúránk többszörösen gazdagodik. Bodnár István i
