Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

1989. október 28. II Kelet­^ magyarorszag HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 „...itt a végeken is élnek magyarok..." Látogatóban a kárpátaljai Aknaszlatinán Magyar betűkkel birkóznak a kicsik a Felső-Tisza vidék új iskolájában Nemrég olvastam, hogy úgy­mond a szovjet bürokrácia útvesz­tőiben bukdácsol a kárpátaljai Aknaszlatina magyar iskolájának ügye. Ezért is fogadtam örömmel ukrán nyelvű testvérlapunk, a Za- karpatszka Pravda főszerkesztőjé­nek ajánlatát: szívesen látnak Aknaszlatinán. A kétszintes iskola udvara zsong-bong. Szünet van, a gyere­kek kergetőznek, forognak. Akárcsak nálunk. Técső és a romá­niai Máramarossziget szomszéd­ságában hosszú évszázadok óta sót bányásznak a hegyek gyomrában. Ezernégyszáz esztendeje keve­redik itt a magyar, a szláv, és német és a román. Ahol egy iskolai kö­zösség nyelve mégis vegytiszta magyar, az embernek eszébe sem jut, hogy olyan közegben jár, amely két évtizede van távol az anyanemzettől. Szeptember elsejétől áll az új iskola. Tulajdonképpen a semmi helyén, a semmiből teremtette sokszáz lelkes magyar szülő, nem- kevésbé lelkes tanár és gyerek. Az igazgatónő Fehér Mária fiatal, temperamentumos asszony. Első­nek nem ezt említi, hanem azt a se­gítő kezet, amelyet — honnan is értesültek a létezésükről?—a hód­mezővásárhelyi gimnázium okta­tói-tanulói nyújtottak feléjük. Meg a Komárom megyei tataiak, akik véletlenül vetődtek el .erre, s lettek tanúi az új magyar tannyelvű isko­la születésének. . Összesen 215 tanuló, 11 osz­tályban kezdte itt az ismerkedést a tudománnyal — immár Magyar- ország történetével is — huszon­nyolc tanár irányításával. Én azon­ban e nem mindennapi iskola szü­letésének körülményeiről szeret­tem volna többet tudni. Amelynek előtörténete idén február 26-án kezdődött, amikor a szlatinai ma­gyar nemzetiségű szülők kérvé­nyeztek: tegyék lehetővé az önálló magyar iskola létrejöttét, amely egészen 1968-ig létezett, akkor döntött úgy a területi vezetés, hogy az úgynevezett intemecionalista iskola keretében tanuljanak a magyar nyelvű gyerekek is. Az önállóság visszavívása nem volt könnyű. Május 31-én született meg az aknaszlatinai tanács dönté­se: rendben. Az új épület terve ekkor már készen állt, a munkát június 16-án kezdték meg. Egy va­lamikori óvodából, majd az alsó tagozatosok birtokolta mellék- szárnyból kellett két hónap alatt el­fogadható kétszintes iskolát csi­nálni. Falakat bontottak, tanterme­ket építettek, 20 ajtót tettek át, s közben anyag után járkáltak, „Hál’ Istennek elkészültünk, s augusztus 31-én megnyitottuk a kapunkat” — mondja felszabadult mosollyal az igazgatónő. Hozzáteszi, hogy az igazi nagy öröm — az iskola el­készülte és az önállóság elnyerése mellett — az: a magyar iskolába idén beíratott elsősök száma min­den korábbinál magasabb. A szü­lők többsége az őket felkereső ta­nároknak azért is mondott szíve­sen igent, mert ma már biztosítva látják, hogy a gyerek nemcsak a 12 osztályig sajátíthatja el anyanyel­vén a programot, de a továbbtanul- ni vágyók a káprátaljai techniku­mokban. képzőkben, az egyeteme­ken magyarul is felvételizhetnek. Néhányan, akik addig nemet mondtak, augusztus második felé­ben kérték a tantestületet, gyerekü­ket ide szeretnék beíratni. A tisztán magyar tannyelvű iskolában így most 24 elsős tanul. A növekedés minden bizonnyal tart az elkövet­kező években is. Az iskolát eleve háromszázasra tervezték. Tanítanak itt magyar nyelvet és irodalmat, matematikát, mértant, biológiát, kémiát, fizikát, történel­met, orosz nyelvet és irodalmat, angolt, éneket, rajzot, műszaki raj­zot. Új tárgy a magyar nép történe­te és a fakultatív ukrán, mert mint vallják az a legkevesebb, hogy akik itt élnek egymás szomszédsá­gában, legalább beszélni tudjanak egymással. Minden népnek van szellemi kincse, s csak akkor vár­hatjuk el, hogy mások becsüljék a miénket, ha ezt mi is megtesszük másokkal. Az orosz nyelv viszont összeköti egymással a szovjetu­nióbeli örményt és az észtet, a grúzt, az oroszt és a magyart. Csak­úgy, mint az USA-ban az angol az amerikai olaszt, spanyolt, svédet, lengyelt, vagy magyart... Ilyen tekintetben nagyon sokat jelent, hogy bár az ukrán valóban válasz­tott nyelv, mégsem akadt gyerek, aki ne akarta volna. Minden tantárgyat specialista vezet. Többnyire az ungvári egye­temen végzettek. Néhány közülük magyar és ukrán házasságából született, s remekül beszéli mind a két nyelvet. így azután, ha a gyerek nem érti meg az ukránt, könnyen megmagyarázzák neki magyarul, vagy éppen oroszul is. Ezek a gyerekek tizennyolc éves koruk­ban négy nyelven beszélnek majd: magyarul, oroszul, ukránul, ango­lul. Nem csupán tanultak, beszél­nek is... • Aknaszlatina 3-as számú iskolá­jának ellenőrző naplójában olva­som a neveket: Kiss, Böszörmé-“ nyi, Kolbászki. Szirmán. Krasz- ner, Ivánszjuk. Szurdok, Mókán, Snek, Mráz, Moldován. A kereszt­nevek: Mónika. István. Gellért, László, Attila. Hajnalka. József, Melinda, Szilárd. Zoltán — akár a fehérgyarmati iskolában. Etimoló- gusnak sem kell lenni, hogy a ve­zetéknevekből rájöjjünk: ez a vi­dék nagyon sok nemzetiséget ta­kar. Az igazgatónő szülei, nagy­szülei, dédsziilei magyarok voltak, a férje ukrán, a g\ érékek már ezek is, azok is. Van-c olyan család erre­felé, amely ne lenne „vegyes”, ahol legalább a szülő, a nagyszülő, vagy a dédszülő ne kötött volna há­zasságot más nemzetiségűvel? Amit itt sose emlegetnek, amit a világ legtermészetesebb dolgának tartottak és tartanak. A szlatinai sóbányát egyesek szerint a római korban tárták fel. Legenda él arról is, hogyan dobta a mélybe Kun igunda a gyémántgyű­rűjét, így szentelve fel a bányát. A sóhegyek alatt sokáig kézzel bá­nyászták a sót a település népessé­gét elsősorban meghatározó ma­gyarok, de mindig is voltak köztük románok, majd jöttek a svábok, az oroszok. Ruszinoknak nevezték el a valamikor Oroszországból To­kajba áldozati borért szekerező pravoszlávok közül itt maradtakat, a pihenő pontjaikon létesített ko­lostorok lakóit és jobbágyivadé­kait. • Kárpátalja Felső-Tisza-i vidéke (Rahó, Kőrösmező, Aknaszlatina, Visk) nemrég alakította meg a ma­gyarok kulturális szövetségének regionális szervezetét. Mit jelent ez az ottani magyarságnak? Sokat — hangzik a válasz. Mert ha az ot­tani magyarság apró csoportokra szakadozva él, a kisebbség mindig keserű sorsánál is rosszabb hely­zetbe kerülhet. Összefogva ellen­ben ápolhatja a nyelvét, kultúráját. Ma már távoli települések lakói látogatnak el egymáshoz, mutatják be kölcsönösen hagyományukat, kultúrájuk egyedi értékeit. Itt van a szlatinai iskolapéldája: mindössze két hónap alatt kellett felépíteni, vízvezetéket, csatornát, kerítést csinálni, bebútorozni. Egyedül a helyiek erre — akármennyit is vállaltak — képtelenek lettek vol­na. Jöttek a KMKSZ-tagok Be­regszászról, Nagyszőlősről, Visk- ről, Técsőről kalákában építeni, a viski magyar egyesület 500 jubel készpénzt is adományozott a tag­sági díjakból az előre nem látható kiadásokra. A szlatinai magyarok szövetségi alapszervezetének elnöke, Benedek Imre matematika tanár a megmondhatója, miként változik a magyar szövetség helyi egyesületének vagyona. Minden­nap hoz valaki pénzt, hogy gyara­podjék a már 600 rubelre duzzadt hozzájárulás a beregszászi Petőfi szoborra. • Jó néhány kárpátaljai iskola kapott már Magyarországról hiva­talosan is magyar fali térképet, atlaszokat, a magyar történelem oktatására tankönyveket. Szlatina új iskolájában azon keseregtek, hogy sajnos ezekből kiestek, mert a magyar határtól eléggé messze vannak, s valahogy úgy terjedt el Magyarországon: a kárpátaljai magyarság Beregszászon és kör­nyékén lakik. Rólunk pedig elfe­ledkeztek, pedig négyezer magyar lakik Szlatinán. „Ha megkérhet­ném, írja meg: ahol nélkülözni tudnának magyar térképeket, at­laszokat küldjék el nekünk, hogy a mi gyerekeink is magyar nyelvű térképek alapján ismerjék meg Magyarország településeit, hegy- és vízrajzát” — mondja az igazga­tó. Mostanában azért őket is felfe­dezik. A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége nagyon szép estét rendezett nyáron Vis- ken. Felléptek ott az éppen arra felé túrázó kerékpáros tatai ma­gyarok. Megismerkedtek, meg­hívták őket Szlatinára. Egyikük — a magyar gimnázium tanára — küldött aztán a szlatinia magyar iskolának néhány szép posztert, tankönyvet, irodalmat és ígérte a további segítséget. Hódmezővá­sárhelyről kedves levelet kaptak, melyben felajánlották: testvéris­kolájukká fogadják a szlatinai ma­gyarokat, tanár- és diákcserét is javasoltak. Az utóbbi hetekben Leninváros is jelentkezett. „Minél több testvére van az embernek, annál jobb” — bizonygatják sze­rény, de látható roppant szeretettel ápolt festékillatú birodalmukban, ahol, pihenő szobát is kialakítottak kis ágyakkal. Minden elsős alhat egy órát ebéd után, mert az óvoda után egy éven belül még nem tud­nak átállni az egésznapos foglal­kozásra... Elmondják, hogy Kis- Szlatina — ahol a gyerekek zöme lakik — 3 kilométerre van az isko­lától. Azt is elintézték, hogy reggel busz hozza, délután busz vigye haza a diákokat — tanárokat. • Olvasás óra a másodikban. Mónika pergő nyelvvel mondja a verset: „Szeretett hazánkért fiúk és apák/ zászlók alatt vívtak sok kemény csatát...” Az osztálynapló itt sem kevésbé érdekes: Muszá- nyi, Benedek, Munkácsi, Orosz, Kraszen, Csíki, Petruska, Urázs- nyák, Ruzsenyuk. Kravál, Árgye- lán... magyar, orosz, ukrán, német, román eredetű nevek. Mik lesznek ha felnőnek? Mik szeretnének len­ni? A hevenyészett kérdésre íme a határozott válaszok: autószerelő, orvos, sofőr vagy bányász, varró­nő, esztergályos. A tizenegyedike- sek saját fotóikat mutatják a saját virágkiállításukról, az iskola épít­kezéséről, a termek csinosításáról. Hihetően sajnálják, hogy már csak egy évük van ebben a kényelmes, világos és tiszta, jó közösségű is­kolában. Amelyről így vall a hu­szonéves igazgató: „Ezt az iskolát együtt hoztuk létre, ez mindenki­nek az otthona. Tanároké, gyere­keké, — a szülőké is. Ez az iskola a mi kezünk által épült, erről mind­egy ikőnk ügy érzi, bármilyen gond van, azt rögtön orvosolni kell. Azért kértük ezt az önálló, magyar tannyelvű intézményt, hogy gazdagodjunk általa — nyelvben, kultúrában, emberség­ben, barátságban. Bizonyosan ész­revették, hogy a szlatinai kiejtés erősen érződik a beszédünkben, még az enyémen is. A rövid magán — mássalhangzókon javítani most már még jobban igyekszünk...” Jellemző eset, egy hajnali csőtö­rés, ami bármikor, bárhol előfor­dulhat. Csakhogy itt nem akadt egyetlen tanár—tanuló, aki oldal­ról nézte volna hogyan ázik el a fizikai szertár. Kérés nélkül min­denki ott volt segítőkészen. Ilyen iskolát könnyű igazgatni... Azon gondolkodom, hogy mi, közvetlenül innen a határtól, mi­ben segíthetnénk. E gyönyörű fel­ső-tiszai tájra szívesen látnak tő­lünk tanárt, diákot. Sátortáborban, az iskolában, a családoknál. Cseré­be ők is eljönnének, nekik azután valóban nagyon fontos minden találkozás, új erőt adó beszélgetés. Vagy inkább mi szorulunk rá erőt meríteni tőlük? Például abból a meghatóan nagy szeretetből, igye­kezetből, amellyel felkészítik az életre ezeket a kis kárpátaljai magyarokat tanáraik, amilyen ra­gaszkodással szólnak szűkebb szülőföldjükről, az óhazáról. Mindezt azzal, hogy nem szakad­nak el a szomszéd ukrán iskolától — amelyből szeptember elején kiszakadtak — mert együtt élnek és együtt is akarnak élni jó barát- ságban. egyetértésben. Kifelé menet, az iskola kapujá­nál bemutatnak egy fiatalembert, egy szülőt, aki Kijevbe, a minisz­terhez is elment, s kijárta ezt az önálló magyar iskolát. Az érdem­ből jórészt juttat egy ukrán rádiós újságírónak, aki ismeretlenül párt­fogásába vette a szlatinai magya­rok ügyét. „Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy megszületett az engedély...” A miniszteri pecsét megszületését követően ez a fiatal­ember annyit üzent a távoli Kárpá­talja településére: most már tudja, a magyarok között barátokra szá­míthat... Ettől a lelkes sóbányásztól tud­juk meg, hogy a bánya 11 500 rubelt adott az iskola céljaira és külön ötezret a tanszerek beszerzé­sére. A tanárok sorolják: a területi tanfelügyelőseg 14 ezret fordított a bútorokra és.tízezret a felszerelés­re. Az igazgatónő újabb tízezerért utazott Ungvárra, hogy tökélete­sebb legyen a felszerelés. Elköszönünk, a tantestület, meg az udvaron lévő gyereksereg inte­get. Hangosan kiáltják az üzenetet: „Ne felejtsék el. hogy itt a végeken is élnek magyarok!” Kopka János írójegyzet Jövőtudat Tíz-tizenöt éve kezdtem el haj­togatni, milyen nagy baj, hogy a magyar népnek nincsen igazi jö­vőtudata. Közösen sem, egyénen­ként sem, és nem az ő hibájából. A jövőtudat irtása a három- és ötéves tervek korszakában kezdődött, a túlságosan és kötelezően optimis­tára lakkozott buzdítások és ígér­getések azonban még továbbéltek a közelmúltig. Az úgynevezett konszolidáció korában, bevallom, időnként én is elhittem, hogy nem­sokára utolérjük, sőt le is hagyjuk, az átkozott kapitalizmus életszín­vonalát, s amikor Nyugaton jár­tam védtem a magyar szocializ­must, mely lám, évről évre köze­lebb kerül céljához. Almomban sem gondoltam arra, hogy ez a sok tekintetben látványos fejlődés a kapitalisták kölcsöneiből bonta­kozik ki, nem a magyar nép szor­gos és jövőtudatos munkájából. A nagyobb baj az, hogy sok akkori állami és pártvezető, bankember és közgazdász sem tudta, lega­lábbis mostanában ezt bizonygat­ják. Már-már úgy fest a dolog, a ka­pitalisták óhajtották minden lehet­séges módon fenntartani a szocia­lizmust, nehogy egy eszménnyel (és ellenféllel) kevesebb legyen a világon. Akkoriban azt is fejtegettem, hogy egy népnek aligha lehet po- . 1 zitív jövőtudata, önbizalma, ha i * múltját titkolják, meghamisítják, s J. | ha diákokat, tudósokat, tanárokat j1 folyamatos hazugságra kényszert- ' f tenek, először fizikai, aztán lelki terrorral. Azóta a közélet, a gazda­ság akkori dzsolidzsókerei vették a kalapjukat, elhunytak vagy érde­meik elismerésével nyugdíjba vonultak, mi meg itt maradtunk felkopott állal. Akkortájt az emberek a jelen­nek éltek, legfeljebb a közeljövő- ; nek, vadul művelték kertjüket, ha i tehették, kocsit vettek, házat épí­tettek, bútort vásároltak részletre, elkezdtek utazgatni, és valaho­gyan elhitték: nem gyűrűzik be semmi válság, itt van a Nagy Test­vér, tele nyersanyaggal és energiá­val. Cserében pedig az emberek szolidárisak voltak, akikkel éppen ; odafent úgy gondolták, hogy kell, 1 kivéve a határokon kívül rekedt t magyarság millióit, mert az egyik . legsötétebb bűnt, a nacionaliz- } must már az iskolában megtanul­ták gyűlölni. Közben egy kicsit urambátyámország, baksisország lettünk, a jatt, a hála- és csúszó­pénz és a szorgosan nyiladozó kiskapuk létrehozták a pártbürok- rácia elitje mellett a kispolgári államkapitalizmus iparosait, ke­reskedőit, butikosait. Ez a nép nem gondolt a jövőre. A jelen tűrhetően langyos volt, örökkévalónak tetszett. Most pedig ez a nép retteg a jö­vőtől, félti megszerzett javait, gyermekei esélyeit, kábultan pró­bál kisajtolni önmagából még egy kis erőt, félig kábultan, hiszen ezek a farkastörvények idegenek, ugye, a szocializmustól, de hát el is magyarázzák a népnek, hogy ez nem is volt eddig se szocializmus, olyan nincs is, csak Svédország­ban meg Finnországban. Most mondjam, hogy azért vol­tunk már nehezebb helyzetben is? Háborúban is, békeidőben is? Nem visz rá a lélek. Én is félek a jövőtől, én is megpróbálok többet dolgozni, én is keresem a kiutat a mostani politikai labirintusból, s egyszerre gyanakodva és remény­kedve figyelem lecsukódó szem­mel a Napzártában nyilatkozó újkeletű bölcseket, akik majd... Nekik talán vanjövőjük. De mi lesz velünk? Szentmihálvi Szabó Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents