Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

Rmniwnta J

A maSH&w^i HÉTVÉGI MELLÉKLETE

1989. október 28. II Kelet- c

Nyílt Vita

„Majd beadom újításnak”,—jelentette ki egyik műsorában Hofi Géza. Hogy mit csinált? Biztos van, aki emlékszik rá, a földre leesett csatornadarabot a lába segítségével vette fel, mert egy munkás ugye, nem hajol meg. A viccet félretéve, a mai gazdaságban minden olyan javaslatra, ötletre szükség van, ami egy kicsit olajozottabbá teheti az egyre nehezebben mozgó fogaskerekeket, legyen az bármilyen kicsinek látszó dolog is. Ha költséget lehet vele megtakarítani, nyugati importot lehet helyettesíteni, hatékonyabbá lehet tenni a munkát, akkor kell, hogy valaki, vagy valakik vevők legyenek rá.

az újításokról

Benkő Sándor Bongyei Gyula Kontocsi István Szilágyi Zsuzsa

Megéri-e és ha igen, kinek?

Beszélgetőpamareim a létra másmás fokáról láthatnak rá erre a témára, így érthető, hogy bizonyos kérdésekben eltérő nézeteket vallanak. Kik ők? Benkő Sándor, a nyíregyházi MEZŐGÉP Vállalat gépésztechnikusa, TMK lakatos, „hivatásos” újító, Komócsi István a Taurus nyíregyházi gyárának újítási előadója és Bengyel Gyula, az Ipari Szövetkezetek Szabolcs-Szatmár megyei Szövetségének közgazdasági osztályvezető-helyettese. Szerkesztőségünket Szilágyi Zsuzsa képviselte.

K.M.: — Vágjunk bele egyből a közepébe. Ha valamihez mostanában hozzákezd az ember, legtöbbször azt nézi meg először, érdemes-e belevágni. Megéri ma újítónak lenni, egyáltalán újítani?

B.S.: — Van, ami miatt megéri, van ami miatt nem. Inkább az utóbbival kezdeném. Sajnos, a személyi jövedelemadó az újítási díjat is érinti. Keresek mondjuk nyolcezer forintot, csinálok egy ötezer forintos újítást és a kettő összege alapján vonják le az adót. Tulajdonképpen az újítási díjamnak több mint a fele elmegy így. A maradék se kevés pénz, de kaphatnék én teljes összeget is. Olyan ez az egész, mint mikor az emberben megölik a romantikát. Amikor az ember elkezd újítani, érik kisebb- nagyobb pofonok. Aztán egy idő után eljut arra a pontra, amikor már elismert újító. Volt olyan újítás is, amin milliókat takarított meg a vállalat, ettől aztán lendületbe jön az ember és akkor bevág az adó. Magyarán szólva letarolt bennünket.

K.I.: — Előfordulhat, hogy az újító úgy érzi, hogy a munkája nincs eléggé megfizetve. Szerintem ott kell kezdeni, hogy mit adok és mit kapok érte. Ha a cégnek hoz a konyhájára mondjuk öt millió forintot és ő csak háromezret kapott belőle, akkor jogos a felháborodás. Nálunk a Taurusnál mindenegyes újításnál kalkuláljuk a kimutatható gazdasági hasznot és ennek bizonyos százalékát (5—8) megkapja az ötlet gazdája. Ha az újító résztvesz saját javaslatának létrehozásában, akkor közreműködői díjat is kap. Tudom, hogy minden adózik, de nem igaz, hogy az a kis pénz nem jön jól.

B.G Y.:—Én mint közgazdász azt mondom, hogy lehetne közömbösíteni az adót azzal, hogy a vállalat felemeli az újítási díjat, de ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy meddig éri meg neki fizetni. Nyilván nem mehet el minden határon túl, nem fizethet rá csak azér. hogy legyen újítás.

K.I.: — A megyében több olyan embert ismerek, akik hasonló munkakörben dolgoznak a különböző

vállalatoknál, mint én, és úgy látom, másutt nem olyan a kialakult gyakorlat, mint nálunk. Itt nem lehet kifizetni a pénzt addig, míg nincs számokkal alátámasztva a háttér. Bizonyítani lehet például azt, hogy az újítási díjként tavaly kifizetett közel 2 millió forint a Taurusnak körülbelül 50 milliós megtakarítást hozott.

B.S.:—Úgy gondolom, el kellene törölni minden újításokra, találmányokra vonatkozó adózást. A jót, ami előre visz, nem szabad semmiképpen sem akadályozni, mert erre már ráfizetett az ország. Ugyanaz, mint mikor termelési adóval büntetik a gyárat, mert termel. A gépek, amikkel dolgozunk, számítógépvezérlé- sűek, az alkatrészeik közel 80 százaléka nyugatról érkezik. Ha csinálok egy újítást, amivel kiváltok egy alkatrészt, azzal pénzt takarítok meg a vállalatnak; valutát az államnak, arról nem is beszélve, hogy egy-egy ilyen alkatrész beszerzése akár évekig is eltarthat. Tehát mindenki nyer az üzleten és ezt büntetik az adóval, ez a bosszantó. Ezzel az állam is rúgott egy öngólt.

K.M.: — Eddig csak a dolog anyagi oldalát boncolgattuk, de kell hogy legyen egy másik oldal is, hiszen nem minden a pénz.

K.I.: — A másik dolog szerintem a siker kérdése. Sokat tehet azért egy vállalat, egy gyár, maga a vezetés, hogy egy újításnak mekkora sikere lesz. Hihetetlen, hogy mire képesek az emberek. Olyan lehetetlen dolgokba belekezdenek, hogy néjja én is azt mondom, ugyan, ebből nem lesz semmi. Aztán mégis sikerül és ez nem is olyan rossz érzés.

B.S.: — Igen, a sikerélmény is sokat számít, az hogy megoldottam egy olyan dolgot, amin azután nem kell tíz embernek rajta könyökölni hónapokig és nem kell legalább öt évig hozzányúlni, mert menni fog a dolog.

K.M.: — Mindezeket figyelembe véve, hogyan látják, az utóbbi időben csökkent-e az újítási kedv?

B.S.: — Azt hiszem igen. Hadd kezdjem egy példával. Régebben, még 4—5 évvel ezelőtt is, az akkori szocialista brigádok között voltak versenyek, és évente összeszámolták, ki mennyi újítást adott be. A MEZŐGÉP-nél a brigádunk messze magasan az élen állt, gyáregységeket utasítottunk ezen a téren magunk mögé. Volt kedv, nyertünk alkotó ifjúság pályázatot. Akkor volt évente talán negyven újításom, ma ennek közel fele. Abban az időben jobban doppingolták az embert. Mindettől függetlenül, ha valami problémát ma meg kell oldani, gyakran inkább

,,Könnyebb egy igazságot felismertetni, mint elismertetni"

(J.B. Lamarck)

harcolhatunk az út ellen, melyet a másik válaszú de az embert tisztelnünk kell”

(Antoine de Saint Exupéry)

megcsináljuk, de nem adjuk be újításként: Ha nagyobb volumenű a dolog, akkor azért világos, hogy benyújtjuk a számlát.

K.I.: — Korábban ezek a ma csak bevezetett, de újításnak be nem adott dolgok a munkaköri kötelesség kategóriájába tartoztak, de ezt a szabályzat már két éve megszüntette. Nálunk is van természetesen ilyen. Én azonban úgy látom, hogy nem csökkent az újítási kedv, legalábbis nálunk. A rendszeres újítók, akiknek köre már szinte évek óta kialakult, most is beadják az évi húsz javaslatukat, ugyanúgy, mint korábban és szerintem ez is bizonyítja, hogy azért mégis csak megéri.

B. GY.: — Évek óta nincs ilyen jellegű statisztikánk, így konkrét számokra nem tudok hivatkozni. Korábban mi összesítettük az ipari szövetkezetek ilyen jellegű dolgait is, úgy küldtük továbbaTalálmányi Hivatalhoz és ekkor pontos képet kaptunk. Amikor ez megszűnt, nem kötelezhettük a szövetkezeteket, hogy minden ilyen adatot közöljenek. Biztos vagyok azonban abban, hogy némileg visszaesett a bevezetett újítások száma.

K.I.: — Mi nem várjuk meg, hogy majd hozzák a dolgozók az újításokat és ebben nagy szerepe van a vállalatvezetés jó hozzáállásának. Van egy úgynevezett újítási feladatterv, amiben benne van, hogy mit kellene csinálni, melyen feltételek mellett, mennyiért és mikorra kell kész lenni. Ez az egész nem titok, hanem nyílt dolog: „itt van öreg, lehet rajta gondolkodni!” Rendezünk ötletnapot és ezt már évek óta csináljuk. Kiplaká- toljuk, hogy egy adott napon bárki jöhet egy-egy jó ötlettel, javaslattal, ha az oké, kaphat mondjuk egy ötszázast. De ha olyan jellegű a dolog, akkor rábeszéljük, hogy öreg, add be újításnak és akkor akár öt vagy tízezer forint is lehet belőle. Elébe kell menni a dolgoknak.

K.M.: — Mi könnyebb, kitalálni valamit, vagy elfogadtatni, bevezetni? Egyáltalán mennyi időbe kerül, amíg az újításból a termelésben hasznosítható eszköz vagy módszer lesz?

B.S.: — Elmondanám, hogy nálunk milyen az egész folyamat, ami szerintem nem is kicsit hosszú. A legelején szembe találom magam a problémával, elkezdek tehát gondolkodni, majd kitalálunk valamit, ami egész jó dolognak tűnik. Ezt megcsináljuk magunknak, kipróbáljuk és mondjuk jól megy. Ekkor szólunk a közvetlen főnökünknek, hogy ez van, gyere nézd meg. Ezután megírjuk az újítási papírt, mellékeljük a rajzokat, meg ami még kell és elindul az egész vándorútra. Elviszem az újítási előadónak, ő bevezeti a naplóba és szakvéleményeket kér. Természetesen nem egyet, mert az ugye, akár szubjektív is lehet, hanem többet. Egymás után jönnek a szakemberek, kérdeznek, néznek, írnak, ha munkavédelemmel kapcsolatos az újítás, akkor a munkavédelmi felelős is végigcsinálja ugyanezt. Amikor ez kész, jön az újítási előadó, hogy mégis, mennyit gondolunk az újításért. Ez régen nem volt így, de mostanában már szokás. Ha sikerül megegyeznünk, akkor az egész paksamé- ta az elé a vezető elé kerül, aki eldönti a vélemények alapján, hogy megér-e ez a gyárnak ennyit. Ekkor kiderül, hogy adtak-e annyit vagy nem, mint amennyit elgondoltunk és aztán köthetjük meg a szerződést, aminek egy példányával „máris” lehet a pénztárba menni. Persze a szerződés is vándorol még egy jó ideig.

K.I.: — Szerintem ez egy szélsőséges eset. Én éltem már meg olyat, hogy hétfőn adta be a javaslatot valaki és csütörtökön már felvette az érte járó dohányt a pénztárban. Az újítás jellege azonban mindig meghatározza, hogy milyen hosszú az átfutási idő. Nálunk annyival egyszerűbb a rendszer, hogy párhuzamosan történik a szakvéleményezés. Persze, ahol meg kell határozni a hasznosság eredményét, vagy kísérleti gyártásra van szükség ott hosszabb időt vesz igénybe. Mondjuk egy abroncsnál bizonyítani kell egy próbapadi futtatást, ez egy hónap alatt megoldható, de egy szántóföldihez minimum félév szükséges. Azt viszont helyénvalónak tartom, hogy az ötlet kitalálója vegyen részt a megvalósításban. Régen előfordult olyan, hogy miután a szikra kipattant, a kitaláló megpattant, mert tudta, hogy a többi mennyi nyűggel-gonddal jár. Benne van a csapatban, járjon utána, szerezze be

az anyagot, vegyen részt a feltételek megvalósításában. Utána övé a pénz.

K.M.: — Milyen hangsúlyos a szerepe az igazgatónak, vagy annak a vállalati vezetőnek, aki egyszemélyben dönt, az újítás elfogadásáról?

B.GY.: — O dönt, de ha a gépezet jól működik, akkor figyelembe veszi, mérlegeli a szakvéleményeket, kalkulált hasznot, stb.

K.I.: — Szerintem nagyon sok függ attól, ki az egyszemélyi elbíráló, mert a döntésével magára vállalja azt is, hogy teret ad az egésznek, biztosítja a megvalósítás anyagi hátterét. Egy újítást meg lehet ölni azzal, ha olyan feltételeket szabnák, amiket aztán nem tudnak megteremteni, vagy keresik a kifogásokat, most nincs rá pénz, nincs rá kapacitás. Kellehhez az egészhez egy olyan igazgató, akinek az az első kérdése, hogy mit hoz ez a konyhára és ez számít. De ha a vezető irigy, gán- csoskodó rosszindulatú, akkor az egészet megöli.

K.M.: —Térjünk át egy kicsit más jellegű témára, lépjünk ki a gyári keretek közül. Hogyan lehet eladni egy újítást valamelyik másik termelőegységnek?

B.GY.: — Ez minden további nélkül megoldható, az eddigi rendelet is pontosan szabályozta. Bevett dolog, az hogy ha a vállalat szerződést köt az újítóval, akkor az azt jelenti, hogy megvette az újítását, tehát a továbbiakban ő rendelkezik vele.

K.I.: — Azért ezt több felé kellene bontani. Ha az újítás olyan jellegű, hogy elfér a vállalat profiljától, akkor azt gyárvezetői engedéllyel bárhová el lehet adni. Ha érinti a gyár profilját és az már hasznosította, akkor a gyár adhatja el és az újító az eladási ár negyedét kapja, se többet, se kevesebbet. Ha az újító akarja eladni az újítását és a gyár ehhez hozzájárni, lemond róla, akkor a teljes eladási ár a feltalálót illeti meg. A Tauruson belül ez úgy van, hogyha beadnak egy újítást itt Nyíregyházán és ezt a többi gyárban is hasznosítani akarják, akkor mindenkinek fizetni kell érte.

K.M.: — Külföldi eladásnál is így bonyolódik a dolog?

B.GY.: — Újítás szintű dolog nem nagyon jut el külföldre. Itt főleg a találmányokkal van probléma. Azokban az országokban, ahol hasznosítani akarják, szabadalmi védettséget kell szerezni és ez pénzbe kerül.

K.M.: — Azt olvastam az Új Magyar Lexikonban, hogy „az újítások társadalmi ellenőrzését a szakszervezetek végzik”. Ez úgy gondolom — a beszélgetést megelőző telefonálgatásokból legalább is ez derült ki — már a múlté. Sőt, több helyen nem találtam olyan embert, példán! a TESZÖV-nél sem, aki tudott volna hozzá tartozó gazdasági egységek ilyen jellegű tevékenységéről.

B.GY.: — Igen, ez napjainkban jellemző. Nálunk sem kötelezi senki a szövetséget, hogy ezzel foglalkozzunk. Ugyanakkor mi kulcskérdésnek tartjuk a műszaki fejlesztést. A szövetkezeteknél viszonylag csendes az ilyen irányú tevékenység, mert mint termelőegységek, kicsik. Ebből adódik az, hogy ember sincs nagyon náluk, aki az egyes szövetkezeteken belül csak ezzel foglalkozna. Ez az egyik probléma. A másik az információ áramlás hiánya. A nyáron indítottuk be a szövetkezetek közötti információs rendszert, itt tájékoztatást kaphatnak például licenc vásárlásról, vagy leszerelt gyárakról, de kapacitásjellegű dolgokat is tartalmaz a lista. Az egészen még csiszolni kell, igény van rá. Mi azonban csak javasolhatjuk, hogy adják meg a különböző információkat önmagukról, erre azonban nem kötelezhetjük őket. Úgy gondoltuk, hogy az információhalmazt majd számítógépre kell rávinnünk, hát nem volt akkora halmaz. Elindult azonban egy folyamat, és ösztökélni kell a szövetkezeteket, el kell velük hitetni, hogy ez nekik is jó.

K.M.: — A január elsejétől életbe lépő, találmányokkal, újításokkal foglalkozó új rendelet hoz-e önök szerint valami lényegi változást?

K.I.: — Erről sajnos nem tudok nyilatkozni, szerintem ez még sok módosításon fog átmenni.

B.GY.: — Szerintem nagyobb önállóságot ad a vállalatoknak ahhoz, hogy saját berkeiken belül rendezzék ezeket a dolgokat. Ebből adódóan, mi szeretnénk mintát adni a szövetkezeteknek, de azt hangsúlyozni kívánom, hogy ez nem irányelv, ez minta, érdemi kérdésekről, határidőkről, díjazásról nekik kell majd dönteni.

„Gyakorlott vitorlásversenyzőktöl hallottam a következő aranyszabályt: ha a versenyben hátrányos helyzetbe kerültél, egyetlen dolgot nem szabad tenned, másolni az előtted haladókat. Ha csak ugyanazt teszed, mint mások, legfeljebb hátrányos helyzetedet tarthatod meg. Az elé- bük kerüléshez újítanod kell. Ez természetesen kockázatos dolog, hiszen ezzel már a megszerzett helyedet is veszélyezteted.”

(ifj. Marosán György: Újítás és kockázat című könyvéből.)