Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
6 y tt*1«1 ———■ a Wagyarorszáj hétvégi melléklete A tükör ha teljes, hasznos, tökéletes valami. Rossz érzés fogja el az embert, ha eltörik, darabjaira hullik szét. Mit lehet már akkor kezdeni vele? Mire jó még? Csak egy-egy testrészletünket látjuk benne, az pedig nem használ, mert szembenézni nem tudunk magunkkal és a szembekö- pés is félresikerülhet. Kisiklott életek, félrebicsak- lott, mardosó sorsok, megnyomorított álmok, csalódások. Egy-egy mozaik. A diákszerelem édes bódulatától a kijózanító mindennapos veszekedésekig— társadalmi színkép, gondjaink térképe. A történetrészletek inkább kérdések, sem mint sztorik. Belülről feszültek ki a fontosnak ítélt mondatok, papírra vetett sorok, mert ki kell önteni a keserűséget, fel kell fakasztani az indulatokat, de jó felsorakoztatni az önigazoló ítéleteket is. Nem másokra, hanem magunkra ismerjünk a tükörcserepekben. Hajoljunk le értük, szedjük őket fel alázattal, egyszer még jók lehetnek valamire... „Ellene ne szólj, ne feleselj a szidásaira; verését tűrd el, engedelmes légy, urad keresetét megőrizd, ha megcsalna, okosan beszélgess vele, kedvét keressed!” így foglalta össze Dévay Csáky István 1899-ben az asszonynak férjével szembeni kötelességeit. Hol vagyunk ma már ettől a régi eszményképtől! I „Miből gondolják a férfiak, hogy még ma is ők a teremtés koj rónái? Egyenjogúság?, ugyan! I Pedig pontosan annyi időt töltök á munkahelyemen mint ő, egy | fillérrel sem teszek le kevesebbet az asztalra nála, mégis olyan természetes, magától értetődő, hogy a gyerekeket én lássam el este, főzzek, mossak, takarítsak. Miért tartják megalázónak, le- alacsonyítónak, ha segítségüket kérjük? Illetve nem, nem is segíteni, hanem közösen együtt végezni a háztartási teendőket. Például | nem tartja magához méltónak a mosogatást. Egyszer sikerült rábeszélnem egy kanáltisztításra, de majdnem idegrohamot kapott. Inkább meg sem kérem semmire, mert amíg fanyalog, kifogásokat keres, én megcsinálom.” „A közvetlen környezetemben sok nő úgy néz fel a férjére, mint valami felsőbbrendű lényre. Mi, feleségek, nem az ő karrierjük segítésére esküdtünk. A házimunka nemhogy nem látványos, hanem egyenesen hiábavaló, vége-hossza sincs. Ki mástól, ha nem a férjünk részéről várnánk ezért elismerést?” „Két gyermekünk van, nehezen élünk. Nem tehetem meg, hogy rendszeresen fodrászhoz és kozmetikushoz járjak. Munkaidő után otthon lótok-futok, igyekszem mindenki kedvét keresni. Eközben a férjem halálnyugalommal nézi a tévét, foglalkozik saját kedvteléseivel. Ha késő este az ágyba zuhanok, még elvárja, hogy tárt karokkal fogadjam és csak vele foglalkozzam.” A különböző generációk kényszerű együttléte, az alkal- | mazkodás, illetve annak hiánya, ' rengeteg házasságot megkeserít. í • „Én belemenekültem a házas- j ságba. Nem bírtam már a szüleim örökös marakodását. Azt hittem, í hogy ennél már nincs rosszabb, bármi csak jobb lehet. Hát jól be- leugrottam. Az a legfőbb baj, hogy együtt lakunk az anyósoValóságunk Közelképben mékkal. A legapróbb ügyeinkbe is beleszólnak, anyósom folyton körülöttem matat, észrevettem, hogy turkál a holmijaim között. Úgy kezelnek, mint egy jött- ment betolakodót. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy befogadjanak. Annyi mindent megpróbáltam már. A férjemet szeretem, nem akarok tőle elválni, de mivel saját lakásunk megteremtése kilátástalan, az albérletet pedig nem bírnánk fizetni, kénytelen vagyok tűrni. A férjem nyugtatgat, de látom, ő is csak kínlódik, a szülei és közöttem őrlődik. Egyre többet veszekpen elterveztek mindent, melyik évben fog születni az egyik, majd a másik gyerek, mikor vesznek kocsit, hány év múlva fognak európai körútra utazni... Csak egy dolgot felejtettek el megbeszélni: ki mos, ki főz, ki takarít. Ezek a piti, kicsi dolgok évekig keserítették tökéletesre szabott életüket. Az elhidegülés jelszavával megegyezéses alapon nemrég váltak el, pedig már gyerekük is volt... megszállott lett, és van még a lakáson kívül egy s más az életben... Van egy kolléganőm, csinos, karcsú bokája van, mindig friss, ápolt a haja, lakkozott a körme, üde, mosolygós. A múltkorában ő is ott volt egy vállalati összejövetelen, beszélgettünk, s amikor közelebb hajolt hozzám, a haja súrolta az enyémet; azt hiszem, neki sem lesz ellenére...” szem, slamposodok, bár még fiatal vagyok. Mások is mondták már, hogy cinikus, unalmas, flegma lettem, én is észrevettem. Állítólag teljesen ki vagyok cserélve, nem lehet rám ismerni.” Ha a szexuális élet elszíntele- nedik, elég egy véletlen alkalom, Hogyan lehet megvalósítani a boldogságot a házasságban? Feltétlenül el kell veszíteniük a feleknek (főképp a nőknek) A még eltartó család, vagy a felsőoktatási intézmény üvegházából kikerülni, az első évek zúduló tapasztalataival, az otthonteremtéssel, pályakezdéssel megbirkózni, embert próbáló dolog. Sokaknak „rá is megy” a személyisége. A szerelembői született házasságokat, is megtéTükörcserepek Szőke Judit: Ormé Egri Erzsébet: OTT szünk, mindketten ingerültek vagyunk. Félek, rossz vége lesz ennek...” P. és T. az egyetemen ismerkedtek meg, már tíz éve. Azt hitték, egy évtized elég ahhoz, hogy az ember már ki is találja a másik gondolatát. Azt képzelték, mindent tudnak egymásról. Hogy hogyan futott mégis zátonyra a házasságuk? A házassági anyakönyvi kivonat előtt már nyolc évvel tulajdonképpen férj és feleség voltak. A papír törvényesítette kapcsolatot alaposan előkészítették. Egyikőjük albérletben lakott, másikuk a kollégiumban. Boldogan, konfliktus- mentesen éltek, minden tekintetben jól megértették egymást — egészen a lakásuk felépítése után kimondott hivatalos boldogító „igen”-ig. Az együttélés során derült ki mindkettőjük igazi természete, a különbségek a közös konyha, fürdőszoba használata hozta felszínre. Megtehették az esküvő előtt, hogy rendszeresen étteremben vacsorázzanak. Most azonban kiderült, hogy a férj elvárja, hogy főzőcskézzen neki az asszonykája. De az nem volt hajlandó reggeltől-estig az olajszagú konyhában tenni-venni. „Ott van a patyolat, vidd el drágám a szennyesedet” — sokszor hangzott el a férj nem kis megrökönyödésére. Pedig olyan széhaveri kör, egy kis alkohol,-és máris itt a szerelmi mellékutca, sokszor zsákutca. „Azt tervezem, hogy hamarosan orvoshoz fordulok. No, nem én vagyok beteg. A férjemnek örökké azon jár az esze. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom a gyógyításra rávenni; mert szerinte ő még fiatal, és nem is tehet róla. Gyakran erőszakos velem, durva, ha megtagadom a kívánságát. Az ismerőseim, barátnőim elkerülnek bennünket, mert aki csak megtetszik neki, rögtöm elkezdi neki csapni a szelet—mindig is ilyen rámenős volt. Tudom, hogy én már nem vagyok a régi, szültem három gyereket, örökké összetört vagyok, aligha tudom nyújtani neki a régi varázsomat, frissességemet, nőiességemet. Én különben sem szeretem a változatosságot, bezzeg ő, az egész Káma Szut- ra-t végigpróbálná!” „Egy igazi férfinak szüksége van a szexre és kész. Higgye el, sok nő irigyelhetné a feleségemet, persze, ő ezzel nem ért egyet. Annyiszor mondtam már neki, utálom, hogy folyton pongyolában, mezítláb mászkál otthon és a zsebéből kilóg a portörlőrongy. Ha magamhoz húzom, mindig kitalál valami indokot. Elismerem, hogy kifogástalanul rendben tartja a háztartást, dehát egyéniségüket? Nem hiszem. A házasság nem kémiai vegyület, melyben az egyesülés után már felismerhetetlen mindkét vagy akár egyik alkotóelem. „Mindketten értelmiségiek vagyunk. Hét éve házasodtunk össze, van két gyerekünk, egy elég nagy lakásunk. Az az érzésem, hogy a férjem túlzottan sokat követel tőlem. Rendre ösz- szeírja a napi teendőimet. Mivel most gyesen vagyok, meg van arról győződve, hogy egész nap lógatom a lábamat, pihenek. Pedig aki már egyszer végigcsinálta, tudja, hogy egy lelkiismeretes anya szinte egész nap le sém tud ülni, annyi dolga van. Mióta összeházasodtunk, minden barátomat elveszítettem, új ismerősöket pedig nem tudok keríteni, hiszen ahhoz idő kell. De a férjem este számonkéri az általa előírtak elvégzését, így hát ezek teljesítése tölti ki minden napomat. Hogy miért nem lázadok? Minek? Úgyis mindig az van és úgy, amit és ahogy ő akarja. Elválni? Két gyerekkel? Sohasem veszekszünk egymással, talán ez a lappangó feszültség a legidegölőbb. Én, néha kiborulok, kipakolok neki, aztán marad minden a régiben. Semmi sem érdekel már, természetesen a gyerekeken kívül. Még magam sem érdeklem magamat. Azt hipázta az örökös alkalmazkodás, a kiszolgáltatottság. Ha nincs lakás, nincs nyugalom, biztonság a munkához. Van, akinek a négy oldalfal, a közfalak, a mennyezet és padló által alkotott doboz, a panel lakás is maga a világ teteje. Ha meg is szerezték, sokuknak messzatvan Kánaán. „Sokan azt hiszik, hogy felhőtlenül boldog vagyok, mert van önálló lakásom, de szó sincs róla. Illetve talán a kiutalás után, a költözködés jóleső fáradtsága örömmel töltött el. Vásároltunk, kölcsönöket vettünk. Csak két lábasunk volt, a saját személyes holmink, a könyveink. Nem vezetett bennünket az irigység, hogy szomszédunknak milyen szép berendezett otthona van, miért ne lehetne nekünk is rögtön; mégis gyorsan, viszonylag észrevétlenül sikerült eladósod- nunk. Végre volt saját fészkünk. Két veszekedés között azon tűnődünk, hogy miért ugrunk ösz- sze apróságokon. Megfáradtunk az évekig tartó kuporgatásban, ellaposodtak az érzelmeink. Csalódtunk, nem úgy lett, ahogy vártuk, mármint hogy minden probléma megoldódik és csodás lesz az új lakásban. Nem tudjuk elengedni magunkat. Öltözni?, Szórakozni? Társaságot hívni? Mire, zsíroskenyérre — még mindig?” 1989. október 28. A szabály az szabály, az egyedülállók lakásigénylési esélye egyenlő a nullával. Mindig az a válasz, „Önön kívül, kedves ügyfelünk, még sok más igénylő is van.” „Azért írok, mert valakivel meg kell osztanom, hogy milyen a helyzetem. Az anyám rég elvált, együtt lakunk albérletben, mindennap hideget eszem. Szóval nem élünk túl fényesen. Kórházi ápolónő vagyok. Többször adtam már be lakáskérelmet, pedig csak egy szobát kértem, de eddig még csak elutasító választ kaptam. Kórházunk a város leggazdagabb kerületében van. Hol a sírás szorongatja a torkomat, hol a kezem szorul ökölbe a tehetetlen dühtől, hisz mindennap látnom kell a luxuséletet. Tudom megdolgoztak érte. Én talán nem? Hány száz beteget, magatehetetlen embert kacsáztatok, hozok-viszek... Nagyon szeretem a munkámat. Csak rossz hazamenni. Haza?, oda, ahol a házigazda hangulatát kell lesni, s •ahová nem címeztethetem a leveleimet, mert rendre felbontotta...!” „Sohasem fogom tudni elengedni magam. Az ígéretekben már rég nem hiszek. Huszonkét éves vagyok, de eddig még csak ] vándoréletet éltem. Most, ami- 1 kor két gyerekem van, azt mond- I ják, a háromgyerekeseké az elsőbbség. Most szüljek egy harmadikat az albérletbe? Hogy esélyesebb legyek? Imádom őket, nekik nem szabad hiányt szenvedniük semmiben, de már a második is a lakáslehetőség esélyéért született. Ha arra vártam volna, hogy előbb lakásunk legyen, sosem lett volna gyerekem. Ha meg így vállaltam őket, hogy hányódnak vetődnek velünk együtt, felteszem magamnak a kérdést, volt-e, van-e ehhez jogom?” „Generációk és egyes rétegek lettek kórossá. Megfertőzött bennünket a jelenkor egy-két, eddig általunk elutasított jelensége, a fogyasztás, a birtoklási vágy, az anyagi javak egyre fokozódó igénye, mértéktelen haj-, tása. Vannak olyanok is, mint például a szomszédaink, akiknek nem lehetősségük mutogatására kell a családi ház, hanem azért, mert a gyerekek nem bírják a panelt. Mindent téglára, cementre, csempére számítanak át. A múltkor például arról beszélgettek az otthon vállalt munka végzése közben rápillantva a tévére, vajon mennyit kereshet egy autó- versenyző. Ha jól megfizetnék, akár most beülnének. Szeretem őket, van humorérzékük. A keserű sorsú emberek ezzel ellensúlyoznak. Esendők és erősek egyszerre, de meddig tart az egyéniségük?” Van egy barátom építész, de statikus, tehát nem esik le neki sok maszek pénz. Túlmunkát vállal, felesége maga varrja a család ruháit, otthon ő is rádolgozik még, ha lefektette a gyerekeket. Mesélte, hogy egyszer elmentek vízibiciklizni, és mivel egy óra igen sokba kerül, csak egy fél órát kértek, no nem azért, mintha nem szeretnének szórakozni, de sokallták a balatoni csillagászati árat. Kiderült, hogy a férj a vízibiciklissel egy iskolába járt. Szakmája nincs, de a vízibiciklizésből két lakása van a Balatonnál. Ismeretségükre való tekintettel megengedte nekik a fél órát: „Neked, mérnök úr, miért ne?” A félóra letelte után a feleség a „haver” arcába csapta a százast. Az ő férjét senki ne alázza meg... ,
