Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-26 / 254. szám

1989. október 26. Kelet-Magyarorszáf — Nyiregyhtó f&lat 1 NYÍREGYHÁZI ÉLET Tetszik, vagy nem tetszik Szép-e Nyír­egyháza? Egy Nyíregyházáról szóló környezetesztc- tikai tanulmányterv bevezetőjében olvasha­tó: „Környezet nélkül egyik'faj sem létez­het; de egyetlen faj sem létezhet olyan kör­nyezetben, amelyik mindenestül a saját al­kotása; egyetlen faj sem maradhat fennpha— nem szerves tagja egy ökológiai közösség­nek. Minden egyednek igazodnia kell mind a közösség többi egyedéhez, mind pedig a környezethez, mert csak így maradhat fenn. Ez a követelmény az emberre is igaz.” lan McHarg hatvanas években megfogalmazott gondolatai az amerikai nagyvárosok fejlődé­si tapasztalatait általánisították. mára azon­ban a magyar városépítési elméletben és gyakorlatban is egyre inkább teret nyernek. Mitől esztétikus egy város, mikor érzi jói magát a benne lakó? A képen: Tilles Béla sajátságos alkotása. Nyíregyháza lokálpatriótái a városban le­zajlott minden változásra élénken reagál­nak. Az ide látogató idegen elsősorban a fel­szín, a külsőségek alapján ítél: tetszik, nem tetszik. Dehát mitől esztétikus egy város, mikor érzi jól magát benne a lakó, s a vele csak alkalmi kapcsolatba kerülő? Szép va- ros-e Nyíregyháza? Egy korábbi városfejlesztési koncepció megnnyiségi feladatokat akart, megoldani. Így születtek a nagy lakótelepek: a Jósavá- ros, a Szamuely-lakónegyed, a befejezéséhez közeledő Örökösföld. A létrejött „képződmé­nyek” sokáig éles viták kereszttűzében vív­ták önmagukat igazoló harcukat, kevés si­kerrel. A legnagyobb gondot az jelentette, s jelenti ma is, hogy az emberek éjszakai szállásuknak tekintik csupán a lakásukat. Nem éreznek felelősséget környezetükért, nem tudják „belakni” azt a helyet, ahol él­nek. Szerencsére napjainkban nemcsak a vá­rosfejlesztést, az épületeket tervezik a szak­emberek, hanem a környezetet is. Azt, ho­gyan alkalmazkodik egy-egy új létesítmény ehhez a környezethez, a»többi épülethez. Ezt a célt szolgálják a színdinamikai tervek is, amelyek folyamatosan kiegészülnek, vál­toznak. Vége van a mennyiségi fejlesztés idősza­kának. Ma már nagyléptékű, egyszerre tör­ténő változásokra nem gondolhat a város. Ezt nemcsak az anyagi helyzet megváltozása hozta magával, hanem a városlakók igénye is. így születnek napjainkban az egymásra épülő változások, amelyek együttesen te­remtik meg azt a lehetőséget, hogy az itt élők „beleépüljenek” városuk jelenébe, múltjába és jövőjébe. Minden város értékei évtizedek, évszázadok alatt alakulnak ki, éppen ezért a radikális szerkezeti beavatko­zást érdemes elkerülni. Az utca-térrendszer továbbfejlesztésének lehetünk tanúi. A ha­gyományokat tekintve ez a rendszer jellem­zi Nyíregyházát. A zárt utca alacsony szint­számú, kapuzatos épületek sorát jelenti. Ezek a kis utcák térben bővülnek. Alkalma­sak arra, hogy a városi ember életének szer­vezőivé váljanak. A papíron megtervezett tér értelmét veszti, ha nem önmaga „harcol­ja” ki tér jellegét. A Széna tér például lát­ványként jó, de senki sem ül le abban a parkban. Két oldalról hatalmas járműforga­lom keretezi, a harmadikon benzinkút ta­lálható, a negyedik oldalról magas lakóhá­zak néznek rá. Térként nem funkcionál. Az elmúlt években elsősorban a városköz­pontban történtek jelentős változások. Sze­rencsésen összekapcsolódott az Október 31. tér, a Tanácsköztársaság, a Kossuth, a Le­nin, a Kálvin tér. Erre a sorozatra felfűző­dött a belváros jelentős része. A már meg­lévő környezet „felöltöztetése” volt a fela­dat a város anyagi eszközeinek a figyelem­be vételével. A város vezetésének az a leg­fontosabb törekvése, hogy Nyíregyháza egy­re otthonosabb legyen. Ebből a munkából eddig is, ezután is részt kértek, kérnek a városban dolgozó képzőművészek. Gyakran megfogalmazódik az is, hogy _ csupán a belváros számára varrják a szebb­nél szebb ruhákat, a külső területek elma­radnak a fejlődésben, tovább szürkülnek. Érdemes azonban végiggondolni, hogy a vá­rosközpont fejlesztése több ok következmé­nye. Itt fordulnak még naponta legtöbben, itt jött létre az a “zervesülés, az emberek és a környezet köz t, ami egyszer csak el­kezdi éltetni az egészet, megteremti az ott­honosság érzését. A városközpontban olyan hangsúlyok, sarkok jöttek létre, amelyek több nézőpontból irányítják a figyelmet. Vagy: abban a magasságban, ahol az em­ber közvetlenül érzékeli a környezetét, si­került színezett, formált és megtartó hom­lokzatokat kialakítani. Oj hángulatokat te­remtettek a cégérek, amelyek az esetek túl­nyomó többségében helyesen s művészi, szempontból is hitelesen informálnak arról, hogy milyen üzletre számíthat az ember. Az utcanévtáblák kisplasztikái megoldása szin­tén sajátos atmoszférát teremtett. Az úgynevezett külső területek városképi arculatának formálása a későbbi évek fela­data. Főképp azért, mert ezeknek a fészek­nek a jellegzetességeit nem felülről lehet megteremteni. A változásokat lehet gyorsí­tani, de a várostervezőknek az a tapasztala­ta, hogy minden városegységnek meg kell érnie, kissé öregednie kell ahhoz, hogy az ott lakók befogadják. De a jelenlegi állapot folytathatóságát, a későbbi illeszkedés lehe­tőségeit feltétlenül biztosítani kell. A nö­vényzet telepítése, a különböző bútorelemek elhelyezése, a reklámhordozók, nem utolsó sorban a térplasztikai, kisplasztikái alkotá­sok emelhetik a környezet otthonosságának az érzését. Nagyon fontos azonban a folya­matos, lépésről lépésre történő, kisléptékű, átgondolt fejlesztés. De nem csupán a városi tanács építi a vá­rost! Sőt! Döntően csak segíti az építőket, a vállalatokat, a különböző szövetkezeteket. Az építkező nem mindenben ért egyet a vá­rostervezőkkel, igyekszik a maga érdekeit érvényesíteni. Ezért aztán nem mindig si­kerül kompromisszumot kötni. Az esztétikai követelmények gyakran háttérbe szorulnak a gazdasági érdekek mögött. Ehhez még hoz­zájárul az is, hogy a jelenlegi hatályos jog­szabályok sem segítik a városépítő törek­véseket. Hiányzik a védett épületek felújí­tásából az egyéni érdekeltség, bár ezt kü­lönböző támogatásokkal a város ösztönzi is, de nem írható le az erre fordított összeg az adóalapból stb. Városszerte látszik, hogy nem tarolásai akarnak újat létrehozni, hanem inkább be­építik a foghíjakat, így pótolják az elveszett értékeket. A közeljövő látványosabb tervei közül a görög katolikus templom északi ol­dalán épülő üzletsor emelhető ki, amellyel egy új sétálóutca keletkezik. De talán mindennél fontosabb, hogy a vá­ros egészében megfigyelhető az a törekvés, amit újraélesztésnek lehetne nevezni. Életre kelnek a városnak elhalással fenyegetett ré­szei, azáltal, hogy funkciót kapnak. Mert nem egyközpontú város létrehozása a ter­vezők álma, hanem a terek és utcák gazdag változatossága, amely az ott élők számára a közösségi élet színterein kívül a pihenés, a kikapcsolódás lehetőségeit is kínálja. Visszatérve az indító kérdéshez; szép vá­ros-e Nyíregyháza? Nem lehet teljesen egyetérteni azzal, hogy a szépség iránti igény a gazdagok kiváltsága. A funkciót és az esztétikumot össze kell és lehet hangol­ni. Az igaz, hogy a szépség megvalósításához pénzre van szükség, de közel sem annyira, mint gondolnánk. Nem feltétlenül a felhasz­nált anyagok drágasága, a létrejött épület impozáns volta teremti meg a szépséget, sokkal inkább az, hogy megszületett-e a kör­nyezet összhangja. S ennek minden alkalom­mal, amikor egy-egy új létesítmény előbú­jik az állványok mögül, meg kell történnie. Nyíregyháza Olyan, mint egy kedves arcú fiatal lány. Az arcocskát azonban még né­hány szeplő is csúfítja. Remélhetőleg, ami­korra eléri a nagykorúságot, a szépsége egy- értelművé válik. Ehhez azonban nemcsak a hivatásos városépítők munkája, hanem a városlakók segítsége is szükséges. Nagy István Attila Munkásőrbázi s, laktanya és társaik Kié lesz a pártház? Üres kamrában bolond a gazdasszony — említem beszélgetőtársamnak Nyíregyháza megyei városi tanácsán. Az eszmecsere ap­ropója, hogy készül az önkormányzati tör­vény, s hogy a „vidék Magyarország” a köz­vélemény fókuszába került az utóbbi he- tekben-hónapokban. Nem csupán az állam- hatalmi, államigazgatási berkekben feszege­tik az ezzel össszefüggő kérdéseket, hanem szenvedélyesen szóltak erről például a Ma­gyar Szocialista Párt kongresszusán. A lé­nyeg: az eddigi, indokolatlanul és erősen központosított, „atyáskodó” állami beren­dezkedés helyett meg kell adni az önállóság lehetőségét a különböző településeknek, hogy legjobb belátásuk, döntési felelőssé­gük szerint formálják saját sorsukat. Igen ám, csakhogy mindenféle önállóság üres frázis marad, ha nincs anyagilag meg­alapozva. A legszebb álmokat is hiába szö­vik, csak hiú ábránd marad, ha „üres a kamrá”. Tehát a települések nagyobb önál­lósága, az önkormányzatok léte mindenek­előtt attól függ, van-e az adott városnak, községnek önkormányzati vagyona. Hallom a tanácsi szakembertől: — Mi ön- kormányzati szervek alatt nem csupán a ta­nácsokat, hanem az egyesületeket, az intéz­ményeket is értjük. Tehát az önkormányzat komplex fogalom, beleértendő minden olyan erő, amelynek közvetlen köze van a sző­kébb pátria sorsához. Ebből egyenesen következik, hogy az ön- kormányzati vagyon sem szűkíthető le csu­pán a tanács kezelésében lévő értékekre. Be­letartozik ebbe valamennyi intézmény, mely a város lakosságának a kiszolgálásában közreműködik. Ide értendőek az állami bér­lakások éppúgy, mint a föld, amelyen a vá­ros, a település fekszik. Továbbá: a nem la­kás céljára szolgáló helyiségek is az önkor­mányzati vagyon tárgyai, ha ezek állami tu­lajdonban vannak. Az önkormányzati törvény formálása, szé­les körű vitája során az egyik legnagyobb dilemma: a megyének legyen-e önkormány­zati tulajdona. Másként fogalmazva: nem az a fő kérdés, hogy középszinten legyen-e tanács vagy apparátus (minden józan meg­fontolás szerint ilyenre szükség van, hiszen a határszéli településeket nem lehet a kor­mánytól távol, teljesen magukra hagyni). A gond az, hogy a megyei önkormányzati tu­lajdon elszemélytelenedik, az emberekben nincs irántuk tulajdonosi érzet. Éppen ásó­kat szidott TEHO példája igazolja, meny­nyire igényli magának minden település-kö­zösség a beleszólás jogát, azt, hogy az álta­la közcélra juttatott forintok sorsáról maga döntsön. A problémát azért érdemes tovább gom- bolyítar i, mert 1990-től már a települések­hez közvetlenül jut el az ott dolgozók sze- .mélyi jövedelemadója is, „amihez nyúlhat a város”, a község, s az előbb említett bele­szólás még inkább felerősödik. A készülő önkormányzati törvény egyik változata szerint a megyei tanácsoknak lesz önkormányzati tulajdonuk, mégpedig abban az értelemben, hogy az egy régió igényét, szükségletét elégíti ki. (Például a középis­kolák, a szociális otthonok, a múzeumok, a levéltárak, a földhivatalok, a régió funkciót betöltő kórházak.) Egy másik verzió szerint mindez nem válik személytelenné, ha az önkormányzatok Szövetsége veszi át a me­gyei tanácsok testületének szerepét, mérték­kor minden település pontosabban tudja majd, hogy az úgynevezett megyei önkor­mányzati vagyon hányadrésze az övé. Tehát: meg kell szünetetni a megyei tanácsok pénz­újraelosztó szerepét, ám a többi funkciót fel­tétlenül meg kell hagyni nekik. Lássuk most már, mi a helyzet Nyíregyhá­zán az önkormányzati vagyon terén. A leg­többet emlegetett „ügy” az utóbbi időben: ha pártszékház helyett irodaház lesz a me­gyei pártbizottság épülete, vajon ki lesz a tulajdonos. Ez a parlamentig érő ügy, hiszen a pártvagyon dolgait ott tisztázzák, s amennyiben állami tulajdonba kerül visz- sza, akkor már januártól az önkormányzati vagyon részesévé válhat. Szerencse, de nagy nyűg is lehet egy ilyen monstrum épület az önkormányzatnak, ezért jól meg kell fon­tolni hasznosítását. A legtakarékosabb meg­oldás, ha irodaházként működtetik, s a bér­leti díjak a város kasszáját gyarapítják, amiből majd több fontos kiadásra futja. Fel­vetődött, hogy szállodaként kellene haszno­sítani, ám ez tetemes átalakítási költséggel járna. Legyen kereskedőház — kardoskod­nak tőben, s hozzáteszik, hogy az új kis­szervezetek is jó otthonra találnának itt. A sok javaslat közül nyilván a legjobb mellett foglalnak majd állást. És mi lesz a kerületi pártházakkal? Ezek többsége ma is állami tulajdonban van, bér­lője csupán a párt, s amíg fizetni tudja, az övé. Amenyiben e kerületi pártházak közül egyik-másikról lemondana az MSZP, akkor is a lakóterületeken a kisközösségek, a moz­galmi tevékenység szolgálatára kell engedni ezeket az épületeket, hiszen az alakuló pár­tok feje fölé is fedél kell. A szovjet laktanya dolgában a város már felkérte az önkormányzatok Szövetségét foglaljon állást hasznosításáról. Ez azt je­lenti, hogy az épület megüresedését köve­tően a városi önkormányzatnak, közelebb­ről a tanácsnak lesz döntő szava abban, hogy milyen célra vegyék igénybe. A legva­lószínűbb megoldás: ez lesz a mentőállomás végleges helye, megfelelő felújítás után. A megszűnő munkásőrségnek két bázisa van Nyíregyházán, egyik a Sotész Mihály, másik a Rákóczi utcán. A városházán egy­értelműnek tartják, hogy ez az önkormány­zati vagyon részévé válik. Ha így lesz, ak­kor úgy hasznosítják, hogy az egész város lakosságát szolgálja. A Rákóczi utca végén lévő helyiség és terület kiváló feltételeket nyújt a jól startoló „Start” Vállalatnak, amely köztudottan mozgássérülteket foglal­koztat. Különben is: az itt lévő ipartelep — merész remények szerint — vámszabad te­rületté válna, amely nemcsak a külföldi tő­két csalogatná, hanem az ott lévőknek is ki­váló feltételeket teremtene. A másik bázis közcélú hasznosítására is több elképzelés formálódik. Ismert, hogy az MSZP megyei szervezete az Oktatási Igazgatóságra kíván kiköltözni, ahol még két évig „társbérletben” lesz az egészségügyi főiskolával. Azt követően a párt egy jól funkcionáló közösségi házat alakít­hat ki benne. Kérdéses még a pártvendégház ügye, hiszen ez is felsőbb döntések függvé­nye. Szükséges visszatérni a megyeszékhely vá­ros korábbi kérdésére: gondolják újra a me­gyei tulajdonban lévő, ám Nyíregyházán ta­lálható létesítmépyek tulajdonjogát. Tudni­illik több ilyen létesítmény, intézmény jövő év januártól — az új költségvetési szabá­lyozás szerint — a megyeszékhely önkor­mányzati' tulajdonába kerül. (Színház, mű­velődési ház, megyei könyvtár stb.) Természetesen a település vagyona nem­csak a már meglévő létesítményekben, in­tézményekben testesül meg. Rendkívül fon­tos, hogy „termeljen is” a város új vagyont. Mire gondolunk? Arra, hogy ha az önkor­mányzat épít például egy üzletházat és azt bérbe adja jó pénzért, akkor „telik a kam­ra”, aztán, ha később meggondolja — mert egy még jobb ötlete támadt —, akkor leadja az üzletházat és egy sokkal jobban jövedel­mező vállalkozásba kezd. Más. Nem elkép­zelhetetlen, hogy valamilyen tulajdonhá­nyaddal az önkormányzat részese legyen egy-egy üzleti vállalkozásnak. Példával meg­világítva: ha az önkormányzat beszáll mondjuk egy száz főt foglalkoztató új mun­kahely kialakításába, itt három eredmény is lehetséges. Először is: munkaalkalmat te­remtett; másodszor: az ott dolgozók kerese­tük után személyi jövedelemadót fizetnek a városnak; harmadszor: ha a vállalkozás jö­vedelmező, a befektetett hányada arányá­ban a város is részesedik a nyereségből. Angyal Sándor A legtöbbet emlegetett ügy az utóbbi időben: ki len a pártvagyon tulajdonosa? A képen: vendégház a nyíregyházi erdő szélén. .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents