Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
10 1989. október 21. aKM vendége Kézfogás az ősökkel Csikós Nagy Zsuzsánna Korosodó, de még mindig jó kötésű ember kaszál a töltés tövében. Már a neve sem mindennapi Aranyász Sámuel. Hát még az élete...! Szép itt a Holt-Tisza mentén a diófák sárguló, s a füzek zsugorodó lombja alatt, de az Aranyász porta, az maga a csoda. Mintha csak nem is Tiszalökön járna az ember, hanem valahol lent délen, egy mediterrán városkában. Sosem látott fák, bokrok dzsungelében bujkálunk. Házigazdánkat már rég szem elől tévesztettük, csak a hangját halljuk: —« Ez itt a gránátalma, ez a dinnyefa, ez meg a guava... Ez utóbbi növényre felkapjuk a fejünket, hiszen még csak hallani sem hallottunk róla, de le kell tennünk arról, hogy közelről is szemügyre vegyük. Mert Aranyász Sámuel egy összmarék gyümölccsel siet elénk, s nyújtja: — Tessék, fogyasszák! FügeCsendes szemlélődésre pillanatnyi időt sem hagy, máris egy kis kerti építmény felé noszogat bennünket, s nevet. Úgy nézzünk erre a parányi fóliára, hogy ez az ő melegháza. Igaz, csak kétrétMondjuk már ki: elárasztották az olvasót a legkülönbözőbb műfajú művek, melyek dokumentálnak, emlékeznek, vissza- révednek egy másik világba, amit a most felnövő nemzedék, hál’ Isten, csak hírből ismer. Ez a nemzedék elborzadva olvassa a Gulag szigetcsoportot, a Viszontlátásra, hadnagyúr! döbbenetét, korábban az Arbat gyermekeit, a Sötétség délbent, de sorolhatnám napestig ezen írásokat nem szűnik meg bennem a gyomorgörcs, az ideges félelem. Perek, kivégzések, száműzetés, emberi megaláztatás, és megdicsőülés. Recsk, Kistarcsa, Archi- pelág, hősök és árulók, ÁVH, GPU, KGB. eszmék, áleszmék, nemzetközi árulások, későbbi díszes temetések — a fogalmak, emlékek kavarognak bennem és csitítom magam. Ki végez ma le'ikiismeret-vizsgálatot? Sráckoromban, egyszer megbuktam számtanból. Ennek örömére apám kihordta az udvarra összes könyveimet és nemes egyszerűséggel alágyújtott. görnyedve fér be ajtaján az ember, de be kell oda mindenképpen nézni. Ahány kilyukadt, elhasznált edény létezett a háznál, az most mind oda van bezsúfolva a párás melegbe. Ragadós, fekete földdel van megtömve mindegyik, apró növénykék kapaszkodnak, nyújtózkodnak, tekergőznek belőlük a fény felé. Házigazdánk már ciplene innen is bennünket másfelé, ám most a sarkunkra állunk. Sehová. Míg papírt és ceruzát nem veszünk a kézbe. Míg akkurátusán fel nem írjuk, mit láttunk eddig. — Füge; naspolya, narancs, mandarin, kávé, banán, batáta, szentjános-kenyér... Végzünk a kerttel, a lakás felé irányítjuk lábunkat. Útközben derék citromfák mellett haladunk el, öklömnyi gyümölcsök lógnak az ágakról. Már ügyet sem vetünk rájuk, holmi közönséges almafaként kezeljük őket. Természetesen, bent az előszobában, az ablaktőcön is növények sorakoznak. S természetesen mi, laikusok egyformának látjuk mindet. Nem úgy Aranyász Sámuel. Egy kétarasznyi magas, akácra emlékeztető fácskára mutat: — Nyúljanak csak hozzá! Óvatosan megérintjük az egyik levelet, s mi történik...? Mintha csak leforrázták volna, oly riadtan húzódik össze. Riadtan nézünk gazdájára mi is, hisz ki tudja, milyen rossz fát tettünk a tűzre, de ő csak mosolyog csendesen. — Várják ki a végit. S nem telik bele fél perc, látjuk ám, kezd lábra kapni a fács- ka, újból nyújtózkodnak a levelei. S ekkor már tudjuk, a csoda neve: mimóza. Megismertük hát Aranyász Sámuel életének egyik felét, — jó ötven éve, a hajdúdorogi gazdasági szakiskolán szeretett az egzotikus növényekbe — ám a másik még hátra van. S az igazat megvallva, ez a tartósabb. Tart Megírtam már, hogy a Cinevé- gen nekem volt a legértékesebb ponyvaregény gyűjteményem. Ezhamvadtel... Arra viszont határozottan emlékszem, hogy közöttük volt a Csokoládé egy példánya, a párizsi kiadás. Hogy honnan került hozánk, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az apám — mérgében — nem volt válogatós. Az is igaz, hogy a Csokoládét akkor nem olvastam el. Fontosabb volt Zane Gray, Max Brand, meg különben is, Rákosi-pajtás korában más szelek fújtak, bizonyára nem is értettem volna belőle sokat. És íme, évtizedek hányódása után, újra megjelent magyarul a Csokoládé, e talányos című, felkavaró regény, de kordokumentum is, amit többen az ún. koncepciós perek legelsők közötti ábrázolásának tekintenek. Szerintem nem az. Taraszov-Ro- gyionov könyve csak megsejtett valamit a későbbi évekből, hiszen hol voltak még az „igazi" nagy perek, amikor a Népek már vagy hatvan esztendeje. Ez pedig nem más, mint a néprajz, a faiukrónika. De, hogy bepillantsunk ebbe is, újból nyakunkba kell kapnunk a lábunk. Már a harmadik háznál tartunk, azonban még mindig az Aranyász portán járunk. — Ez az én egyik nagy büszkeségem. Hogy így együtt sikerül tartanom a családot. Az egyik házban él az édesanyja, a másikban a fia, a harmadikban ő maga. Mindig ilyenek voltak az Aranyászok. Összetartok, hagyománytisztelők. Majd minden fiúgyermeküknek az István vagy a Sámuel nevet adták. Házigazdánk, mikor megszületett az első fia, folytatta a szokást. Sőt...! Az István. Sámuel névre keresztelte. Ha nem lenne több fia, meg ne szakadjon a hagyomány. A harmadik portán öreg néniké nyit ajtót, néz ránk szelíden. — Csak mi vagyunk, édesanyám. A ház, ahol vagyunk, három szobás, s ha nem tudnánk, hogy Aranyász Sámuel vendégei vagyunk, tán valami múzeumban hinnénk magunkat. Mert a két nagyobbik szoba zsúfolásig tele... Mivel is? Valami gyűjtő- fogalmon töpreng az ember, de nem jut eszébe az istennek sem. Csoda...!? Hiszen miképp lehetne egy kalapba gyömöszölni a gerebent a töltényhüvellyel, a cserépkoporsót a kötél verő berendezéssel? A káposztás fazikot az esztovátával, a bajnétot a detektoros rádióval? Mert itt mindegyikből van legalább egy darab. Mert amit Aranyász Sámuel az elmúlt fél évszázadban összegyűjtésre, megőrzésre méltónak talált, azt összegyűjtötte. — Ilyen vót mindig. Már kisgyermek korában. Összeszedett minden szípet. S feljegyzett mindent. A kis, szelíd nénike mondja mindezt a fiáról, Csikós Nagy Atyja vérgőzös tébolya milliókat irtott ki? A Csokoládé hőse az orosz polgárháború idején egy nagyváros Cseka-elnöke, mindenható ura, ennek ellenére szimpatikus hős. Akaratlanul belekeverdik (vagy inkább belekeverik) egy tőle független „ügybe” — ezért egyéni életével fizet. Nincs tér most lelki motivációkat kutatni, ez az olvasó dolga. Zugyin ártatlanul hal meg, ezt „bírái” is tudják! De a vélt CÉL érdekében maga is tudja, hogy így kell (?) történni. A jelenkor olvasója döbbenten kíséri figyelemmel a végkifejletet: akkor még volt CÉL? És miféle CÉL? Volt és ma is van. Az átértékelődés egy világtörténelmi folyamat eredménye, ami mára már emberi tartalommal bír. Akkor, abban a történelmi szituációban a HIT volt érvényben, az ember egyéni léte nem sokat számított. Ezért is tűnik (vagy az is?) álpátosznak a kr- végző sortűzbe való beletörődés. Akkor így kellett történni!? Aranyász Sámuel Zsuzsika nénénk, aki már a nyolcvannyolcadik évét tapossa. És mérgelődik mikor a másik szobába nyitunk.—Nizzedmár, mit csinált ez a macska a szappannal. Hát nem felborította ez a fireg...! Ha bolti szappan lenne, Zsuzsika nénénk nem is háborogna. De ő főzte azt a saját kezével. Mert nem hagyott neki békét a fia: édesanyám már minden megvan, csak a szappan hiányzik. Mit mondanak majd a látogatók...!? Mert a látogatók, ha nem is seregestül, azért jönnek szép sorban. Diákok, főiskolások, tanárok, s összecsapják kezüket a csodálkozástól: Hogyan adhatja fejét egy falusi ember ilyen kutató munkára!? Ezt szokta felelni nekik is Arany ász Sámuel: — Én kérem minden régi tárgyban értéket látok. Nem a pénzét nézem, hanem azt a munkát, amit belefektettek. S közben a készítője, a használójajár a fejemben. Rég meghalt őseimmel fogok így kezet. Balogh Géza Taraszov-Rogyionov maga is katona volt, a Forradalom tevékeny harcosa. Regényének fő alakját feltehetően nemcsak az ő fantáziája teremtette. írásának hősében, annak tragikus sorsában akaratlanul is előrevetítette saját sorsát, hiszen 1938-ban ő is a már „igazi” koncepciós perek áldozata lett. (A regény magyarra fordítója, Katona Fedor alias Karikás Frigyessel egyetemben.) Amikor a Csokoládé 1930- ban a párizsi Éditions Monde kiadásában megjelent magyarul, már nemzetközi sikere volt. Magyarországra csempészett példányai az értelmiség körében hallatlanul nagy elismerést — és vitát — keltettek. Az évtizedes elhallgattatás után vajon lesz-e újabb vita? És valakiknek önkéntes lelkiismeret-vizsgálat? (Alekszandr Taraszov-Rogyionov — Csokoládé. Utószó: Kun Miklós. Európa Könyvkiadó, 1989.) Nyéki Károly A művészi alkotás egyi- dőben érvényesülő zártságának és nyitottságának dialektikája az esztétika számára mindenkor fogas kérdés volt. Meg lehet-e ítélni egy művet önmagában, vagy szükséges hozzá az életmű teljes holdudvara? Vannak filmek, amelyek szellemi birtokbavételéhez adottak a mű egészén belül azok az elemek, s azok az összefüggések, amelyek világossá teszik az alkotói szándékot, de például a Csillagosok, katonákat a Még kér a nép után kezdtük igazán érteni, mert az önálló jancsói formanyelv ismétlődő motívumai egyértelműsítettek olyan mozzanatokat, amelyek egyszeri megjelenésükben problematikusak voltak. Marco Ferreri nálunk új filmjének, az I love you- nak a bemutatásakor utalnunk kell erre a jelen1 ségre, mert bár műve maradéktalan élményt nyílj t és az egész megértésének illúzióját kelti akkor is, ha valaki nem ismeri korábbi filmjeit, de aki látta például a Dülinger halottat, az a befejezés rendkívüli árnyaltságát és a művészi szemléletmód változását is érzékeli, az idős olasz mester egyre keseredő filozófiája is nyilvánvalóvá válik számára. A két film majdnem ugyanúgy fejeződik be, de éppen ez a majdnem ad magyarázatot arra a pesszimizmusra, amely korábban közel sem volt egyértelmű. A Diliingerből vett képi idézet ennek a filmnek a szövetében kétségtelen bizonyíték a gondolati együ- vétartozásra. Ferreri filmjei botránykőnek számítottak hazájában és nálunk is. A nagy zabálás vagy Az utolsó asszony kellőképpen felkavarta a kedélyeket, s néha még az öncélú disznólkodás vádját is a rendezőnek szegezték, holott az életmű folyamata igazolja, hogy ezek a filmek egy markánsan kirajzolódó gondolat mentén helyezkednek el. Arról szólnak ugyanis, hogy miként pusztulnak le a hagyományos erkölcsi értékek, és hogyan zi- lálódnak szét azok az emberi viszonylatok, amelyekben korábban hinni lehetett. Ezen jelenségek döntő okaként a jóléti társadalomnak (a technikailag magasan fejlett polgári demokráciának) a sajátos fejlődését jelöli meg Ferreri, bár arra ő sem tud feleletet adni, hogy ez szükségszerű következmény vagy elkerülhető állapot. Az I love you főhőse egy utazási irodában dolgozik (Christophe Lambert játssza, s ezúttal is igazolja, hogy nem véletlen lett divatos színész, remekül érzi azt a stilizált világot, amelyet a rendező megteremt), s több utalást kapunk arra, hogy mi vezette el a világgal szembeni általános csömörig. A „kiutat” egy lányfejet formáló kulcstartó jelenti számára, amely minden füttyszóra állhatatosan búgja: i love you. Tartok tőle, hogy egy jelentős nézőréteg, az, amelynek szemlélete az akciófilmeken formálódott, s amely általában úgy fogadja el igaznak a történéseket, ahogy azok megjelennek a vásznon, ugyanígy közelít majd ehhez a filmhez is. Pedig jó lenne észrevenni Ferreri nagy trükkjét. A valóságos viszonyok tükörképe egyszercsak átmegy nála a görbetükör játékába, s elrajzolt, túlrajzolt jelenetek következnek, amelyek már nem a reális világ szabályai szerint rendeződnek, hanem az alkotói logikának engedelmeskednek. Arra keresik a választ, miként határozzák meg a dolgok, a tárgyak az életünket, miként telepszenek ránk, teszik az emberi viszonylatokat is eldologiasulttá. Szenzációs, hány ötlete van Ferrerinek a babafej körüli játékhoz. Amikor a főhős egy fogorvosi beavatkozás következtében nem tud csücsöríteni, a barátját kénytelen megkérni, hogy helyettesítse. Ám akkor kinek csacsog a baba? A „megcsalt” hódoló miként állhat bosszút? Avagy már a tárgyakban sem lehet megbízni? Mert hogy az emberekben nem, azt a rendező eddig is hangoztatta. Vannak az I love you - ban homályos részletek, ezek pontos megértéséhez több ismerettel kellene rendelkeznünk arra a szubkultúrára vonatkozóan, amelynek körülményei között játszódnak, de ezek összességében nem zavaróak, sót néha kifejezetten attraktívak, ennek ellenére nem tolakszanak a központi gondolat elébe. Hamar Péter ^könyvespolc Csokoládé U Kelet A Magyarország hétvégi melléklete Fjlm Vallomás füttyjelre
