Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
1989. október 21. Jegyzet A kétely kevés r\ megújulás igénye, sőt kötelező parancsa megnehezítette helyzetünket. Több felelősségre, mesterségbeli tudásra, no és jóval több adag őszinteségre, becsületességre van — lenne — szükségünk. A könyörtelen olvasó új felismeréseket, új látásmódot és ítélkezést követel, de honnan vegye az, akinek (még) nincs? Nem könnyű rátalálni az új hitekre, a friss és tartós reményekre. Nem vezet ezekhez sem egyszerű és egyenes út. Különben is elveszteni valamit, valakit sokkal gyorsabban lehet, mint megszerezni, rátalálni. Sok úton el lehet indulni, de talán a célhoz vezető legrövidebb—igaz legkeservesebb — a kétkedés útja. Mert nem a bizonyosság, 'nem a rendíthe- tetlenség, nem is a fanatikus meggyőződés vitt és visz előre, csakis a kétkedés. Le kell számolnunk minden bizonyossággal, vélt hitekkel, előítéletekkel, s mindent újra kell gondulnunk, értékelnünk. Mindezekről töprengve, már az önmagámban való kételkedésig is eljutottam: van-e bennem elég erő ahhoz, h ogy leszámoljak tegnapi önmagámmal, hogy megtagadjam magamban mindazt, ami megszokás és kényelem. Néha szégyellem magam, mert többre becsülöm a langyos nyugalmat, mint a szellemi tévelygések termékeny nyugtalanságát és rendetlenségét. Ilyenkor há-m lás vagyok Marxnak, mert felmentésemre való hasonlatot is leltem nála, miszerint a szégyen forradalmi érzés. No, persze az én szerény szégyenem aligha képes ekkora minőségre, de az biztos, hogy erőt ad a tagadáshoz és a kételkedéshez. Bár cselekvésre is gyakrabban lendítene! Mert amíg-a kétkedésben nem ismerünk mértéket és határokat, tetteink szűkre szabottak, s nemcsak azért, mert nem elég tágasak „ repülőtereink", s mert szüntelenül nyesegetik szárnyainkat. Ott és akkor sem repülünk, ahol és amikor megtehetnénk. Szándékosan tértem át az egyesről a többes számra, mert ami a cselekvést illeti, nemcsak én, te és ő — mindnyájan fenemód mértéktartóak vagyunk. Lustaságból, ' azzá nem . értés vagy tán érdektelenség miatt? Ki ezért, ki azért, ki mindegyikért. Egy biztos: a kételkedés önmagában nagy luxus, társulnia kell a valóság viszonyainak megújításával, s nem pusztán meghaladásával. A kornak megfelelő gyakorlathoz iránytűt is találtam magamnak. Brechtől valót: ,,Az ősi szokás helyett valami új nagy törvényt honosítsunk meg, éspedig azt a törvényt, hogy új helyzetekben újból vegyünk fontolóra mindent." Zágoni Erzsébet U Kelet a Magyarország hétvégi melléklete Kiállítási sd- 2 Nyírbátorban m i Hagyományos halászat — képekben „Meghatározónak bizonyult számomra a legfogékonyabb korban átölelő környezet, a zegzugos holtágakkal teli Körös- ' vidéki vízivilág. Nem véletlen, , hogy a fővárosban lepergett két évtized után a természetben találom meg a harmóniát, melyet manapság bizony keresni kell.” — így vall magáról Kunkovács László fotóművész, kinek nemrég nyílt kiállítása Nyírbátorban a Báthori István Múzeumban. A művész a képekben eleveníti fel kora gyermekkorának emlékeit, a fal vak, a tanyák múló világát, a természettel mindennapos ösz- szefónödásban élő emberekkel való találkozás élményét. A Hagyományos halászat a hazai vi- í zekencímű tárlat egész évben megtekinthető Nyírbátorban. Néhány a kiállított alkotásokból. 1. Szárítással tartósítják a halat. 2. Javítják a marázsa-hálót. 3. Hajnalban a faddi holtágon. 9 Irodalmi hírlevél a „Szabolcsi versek versenyéiről «/ „Cifra, üres hangon ne verseíj, ne heszéíj. ” (Bessenyei György) B eszéd-kultúránk—a „felolvasó-korszak” által okozott nagy leromlásából — csak nehezen javul. Mikrofon előtt, interjú-alanyként magyarul megszólalók nagy hányada ma is rendkívül sablonosán, a választékosság legkisebb jele nélkül, olykor a kifejezetten sztereotípiákban, vagyis közhelyekben beszél. A klasszikus értelemben vett elokvencia, azaz a kifejező, szép beszéd fogalma mintha kiesett volna a köztudatból. Pedig Bessenyei György mára 18. század végén arról írt, hogy a magyar nyelvnek valódi mélysége, édessége és szépsége van. Sajnos, versmondó-kultúránknál talán még rosszabb a helyzet. Amíg az öregdiákok még ma is örömmel és ízlelgetve, szívesen idézgetik a közmegegyezés, vagyis az irodalmi közízlés ítélete szerinti legszebb, legjellemzőbb magyar versek sorait — Balassitól Arany Jánoson át Adyig és József Attiláig — addig a mai fiatalok egyre kevesebb verset tudnak kívülről, s ami még szomorúbb, nem is szívesen vállalkoznak verstanulásra, versmondásra. Csak abban bízhatunk, talán még nem helyrehozhatatlan ez a jelenség. Éppert ezért helyesebb, ha nemcsak sóhajtozunk, vagy a külső megfigyelő magasából „tárgyilagosan” regisztráljuk a helyzetet, hanem — más kultúrfórumok ebbeli tevékenységét erősítve —, tenni próbálunk valamit a versmondókultúra javítása és fejlesztése, a szabolcsi versek megismertetése és népszerűsítése érdekében. Ezen irodalmi hírlevél — műfajához és feladatához híven — most egy új kezdeményezésről ad hírt. A Bessenyei Irodalmi és Művelődési Társaság elhatározta, hogy 1990. február 24-én, — tehát a névadó felvilágosodott bölcsész-költőhöz kapcsolódó évforduló napján —, megrendezi azt a megye minden középiskolai diákjára és főiskolai hallgatójára kiterjedő versmondó versenyét, amelynek a „SZABOLCSI VERSEK VERSENYE” lesz a neve. Rögtön hozzá kell tennem: a név így lenne teljes: Szabolcs- Szatmár-Beregi Versek Versenye. Hisszük, hogy a rövidített formájú név nem ad félreértésre okot, s a csengeti gimnazisták éppúgy magukénak érzik ezt a rendezvényt, mint a naményi diákok, vagy a nyíregyházi főiskolások. A verseny megyei jellegét erősítheti az a tény is, hogy a remélhetőleg nagyszabású szellemi viadalra nem a megye- székhelyen, hanerri Kisvárdán, a Bessenyei Gimnázium dísztermében kerül sor. Itt a rendezők és a védnök-intézmények által felkért szakzsűri értékeli majd a versmondók teljesítményét. A SZABOLCSI VERSEK VERSENYÉN való részvételnek rendkívül egyszerű feltételei vannak. A Bessenyei társaság címén kell írásban jelentkezni, ez év december 16-ig. A versenyzőkre azonban kettős feladat vár. Előbb el kell mondaniuk — ez az ún. „kötelező gyakorlat” — Bessenyei György néhány miniatűr versét. Ezekben az Örömről, a Mordságról, a Szerelemről és a Házasságról van szó. A versek terjedelme összesen sem több, mint 20-25 sor. Nem a mennyiség tehát, hanem a versek hangulatának élményszerű előadása a lényeg. Ezek a miniatúrák bizony kellő mértékben próbára teszik a vérsmondók tehetségét. A következő szám a „szabadon választott” versek bemutatása lesz. A válogatás kereteit azonban az óriási nagy anyag miatt szűkíteni kellett. A rendezők úgy határoztak, hogy ezen az első versenyen — a mintegy félszáz jelentős szabolcsi alkotó közül — öt költőt emelnek ki, s most ezeknek a költőknek az alkotásaiból lehet szabadon választani. Az 1990- ben kiemelt öt költő a következő: Kölcsey Ferenc (akinek abban az évben ünnepeljük születési bicentenáriumát); Váci Mihály (aki éppen 20 éve távozott közülünk); Bory Zsolt (akire most emlékezünk halála 5. évfordulóján); Képes Géza és Ratkó József (akik még nagyon elevenen élő veszteségei irodalmunknak). A fenti öt alkotó közül két költőnek —- bármelyik kötetben megjelent — egy-egy versét lehet előadásra választani. A nevezési levélben ezt a két szerzőt és a két vers címét közölni kell. A versmondók közül az első tíz helyezett részesül díjakban, illetve jutalmakban. ■ A versenyfelhívást a megyei iskolák természetesen időben megkapják, e hírlevél előzetes figyelemfelkeltésre szolgál. Úgy gondoljuk, hogy a versbarát diákok és a versmondásban rejlő esztétikai és erkölcsi erőt felismerő tanárok már most elkezdhetik a felkészülést. A Bessenyei-miniatúrák megtanulása, a Kölcsey, Váci, Bory, Képes, Ratkó kötetek átolvasga- tása, a versmondó egyéniségéhez, adottságaihoz legjobban megfelelő két vers kiválasztása nyilvánvalóan időigényes munka. Ám a tevékenység során a fiatalok — bár lehet, hogy számukra ez csak később lesz nyilvánvaló — olyan szellemi gazdagsághoz és olyan önmegismerési lehetőséghez juthat nak, amelynek hatása egy életen át elkísérheti őket. Bessenyei nemcsak azt kérte költő- és honfitársaitól, hogy „cifra, üres hangon” ne verseljenek, ne beszéljenek, de arra is figyelmezetett máig érvényesen, hogy ne legyünk közönyösek a szellemi alkotások iránt, sőt: magunk is igyekezzünk terjeszteni a kultúra értékeit. S tegyük ezt a munkánkat erkölcsi méltósággal és ambícióval. Akiben ugyanis—valljaa 18. századi filozófus—írónk— „erkölcsi méltóság, vagy ambíció nincs, arról tesz bizonyságot, hogy önmagában semmit sem talál, amit becsülhessen.” Bánszki István
