Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

1989. október 14. U Kólót- 9 A ™3^3rOPSZ3f! HÉTVÉGI MELLÉKLETE Hatvan éve született Galambos Lajos „ A munkát tartottam mindig az élet értelmének...” Galambos Lajos (1939—1986) Mindig talpon... N egyvenhat esztendő telt el azóta, hogy a Nyírség közepén, Kótaj községben megszülettem. A leg­mostohább világból s legnagyobb szegénység hazájából indultam nincstelen szülők harmadik gyermekeként. Olykor döbbenten veszi észre az ember az évek számát. A lélekben még nem tudatosult, hogy túlléptem jóval az emberélet felét. A test persze ingatagabb; jobban érzi a küzdelmekben kapott csapásokat, mint a szüntelen megújulni kész lélek. Nem kaptam az élettől semmit ingyen. Leszámítva az ön­tudatlan gyermekkort. A felhőtlen boldogság napjait az elmúlt negyvenhat esztendőből a két kezem tíz ujján megszámlál­hatnám. De minek? Elvárásaim senkitől nincsenek, arra születtem, hogy én adjak. A munkát tartottam mindig az élet értelmének. Tizenhárom éves koromban már kepésbandá- ban arattam, aztán az iskolák után voltam riporter, filmdrama­turg, katona, újságíró, mindig talpon, sose nyugalomban. Filmjeim, drámáim, regényeim, novelláim számát a biblio­gráfusok tartják nyilván, én aligha. Munkáim minden jelentős európai nyelven megjelentek, orosztól a spanyolig. Sőt a Keserű lapu című kisregényem japánul is. Tulajdonképpen azt hiszem, ezután "kellene majd kezde­nem mindent; higgadtan és bölcsen. Holnap talán? Holnapu­tán? Megengedi ezt a sodró élet? (Az író önvallomása a Diagnózisok című kötet beköszön­tőjében —1976.) Miért jöttem haza? N ézegetem a munkakönyvem lapjait. A köny­vecskét 1949- ben állították ki, s azóta nem volt a kezemben. Miért I is lett volna, hisz szinte j önálló életet élt. Nem volt : sok dolga velem. Át kellett i mennie olykor a Rádióba, a Filmgyárba, de végül is ott 1 kötött ki, ahonnan elindult, I a sajtónál. Arra, hogy nél- j küle mit dolgoztam, ez a I könyvecske nem figyelt, ; nem is volt kötelessége, í Nem figyelte, hogy írtam ! huszonöt regény-és novel- láskötetet, hogy gazdája munkái minden kultúrnyel- j ven megjelentek e világ- | ban, nem volt kötelessége j filmjeim, novelláim, színda- | rabjaim számontartása, hiszen ez az esztéták, biográfusok, irodalomtör­ténészek dolga. Maga a te­remtő, alkotó ember sem j figyel oda, nem lenne kü­lönben ideje szüntelen új ' és új hajóra szállni. Három évvel ezelőtt Bu- ! dapest nagyvárosi bűzé­ben, tavaszidőn el kezdett j fájni a vállam. Az anyafű kaszálásának ideje volt ez. Menj és menj, mondotta a vállam, kaszára vágyói te, nem erre a nagyvárosi szennyre. Tiszta munkára vágyói te, nem pedig presz- 1 szók bűzére. Bejártad a hazát jó autókon, bejártad ! a világot jó repülőgépeken, I ami tapasztalat elég a meglett embernek, meg- I kaphattál mindent. Kaptál szerelmeket és rettenetes nyűgöket, kártyáztál és ittál tudósokkal, államférfiakkal I és politikusokkal. Jártál j kocsmákban, megismer^ hetted a cél nélküli élete­ket, megtapasztalhattad a I nagyratörő „megszállot­tak “ életútjait is. • Mi várhat még rád? Csak a munka. Méltóan befejezni az | életutat. Megírni az össze- I foglaló, nagy regényt. Eh­hez a szülőföld szaga kell, az itt élő emberek lelkének még mélyebb ismerete. S a nyugalom a munká­hoz, amelyet itt remél meg­kapni újra az alkotó ember. Ezért jöttem haza. Végre haza. (1982) (Galambos Lajos hagya­tékából) Az (ró kézjegye G alambos Lajos a hatva­nas években indult és kiteljesedett prózairó nemzedék — Szako- nyi, Gerelyes, Csurka, Moldova, Szabó István — tagja. Ezeknek az éveknek gyors változá­sai új írói feladatot jelentenek: meg- - mutatni, milyen folyamatok zajlanak le az egyes rétegekben, hogyan ala­kul át az életmód, a gondolkodás. A „valóságirodalom” újbóli megélén­külésének időszaka ez: Csák Gyula, Végh Antal a vidéki társadalom, Gáli István, Baráth Lajos, Kertész Ákos a munkásrétegek, Rákosy Gergely, Jókai Anna az értelmiségi és a kis­polgári rétegek életmódját, gondol­kodását faggatják. Érdekes, hogy a szociografikus szemlétettől jó ré­szük a későbbiek során sem tudott megszabadulni, annak ellenére, hogy az epikus kifejezésmód a het­venes—nyolcvanas években jelen­tősen átalakult. Galambost jellegzetes írói maga­tartása korán kiemelte társai közül. Konok következetességgel fordult mindig a legforróbb társadalmi, poli­tikai, morális problémák felé. A tár- sadalmi jelenségek, gondok iránti ér­zékenységében nincs semmi mester­kélt, írásait nem árnyékolja be a sematizmus. „ Kétszeresen elkötele- zett — írja róla Farkas László már 1965-ben — a vele egysorsúak, a a falusi szegénység iránt; osztálya, fajtája, emlékei iránt; erős kötöttsé­gét világnézetén is, tematikáján is látni. De fajtája sorsát, problémáit magasabb szintről tudja szemlélni, új társadalmunk egyetemesebb vilá­gában látja és ítéli meg. Másrészt minden írásából látni, hogy hisz az írói hivatásban, akciónak, eszköznek tartja az irodalmat, s láthatóan nem is szégyellj azt. Van abban valami népmeséi hősiesség, ahogyan— né- hányadmagával — a formai kísérle­tek divatjának korában, e kísérlete­zők gyűrűjében politizálni merészel. A társakat is úgy választja meg, ver­seikből úgy választ mottót novellái elé, ahogy e kétféle elkötelezettség szerint rokonának érzi őket: Benjá­min, Garai, Juhász, Kassák, Sinka, Váci. De jó, hogy ez az írói világné­zet és program nemcsak a társak és példák nevével, s nemcsak nyilatko­zataiban . fogalmazódik meg így, hanem műveiben elsősorban. Egysé­ges, erős vonásokkal rajzolódó vi­lágszemlélet ez, minden állásfogla­lása egy tőről fakad, mindig egyfelé, a társadalmi érvényű igazság, a kö­zösség emberi berendezkedése, las­san emelkedő fajtája felé fordul. S a novellákban, regényekben fogalma­zott nézetei összetartoznak, egymást kiegészítik, hitelesítik, támogatják. Könnyű megállapítani, milyen indu­lat mondatja ki vele a legkeservesebb igazságokat is. Első írói sikerét a Gonoszkátyú (1960) című regényével aratta, s ettől kezdve gyors egymás utánban jelen­nek meg novellái és regényei. A Hideg van tegnap óta (1961), Isten őszi csillaga (1962), Mostohagyere­kek (1963) című regényei a falusi életet faggatják. Nem idillikusán mutatják ennek a világnak a változá­sait, inkább a régi és az új közötti harc drámaiságát jelenítik meg. A Zsilipek! 1965) a felszabadulás falu­si eseményeit, az új hit első mozdula­tait veszi szemügyre, s az erkölcsileg magasabbrendű mellé áll. Galambos Lajosra jellemző az erős indulati, érzelmi viszony, amely tárgyához köti. Erős műveinek a lírai töltése, vonzódás, vagy gyűlölet köti hőseihez, átéli az eseményeket, és állandóan ítélkezik, olykor didakti­kusán. Ezzel magyarázható az is, hogy műveiből pontosan kirajzolódik az író személyisége, temperamentuma, egyénisége. Nagyon gyakran önma­gát írja. A bevezetésben sokszor megjelenik önmaga, műveiben sok az önéletrajzi helyzet, környezet, figura. Pl. visszatérő környezet a szabolcsi porták, a kubikusélet , az igénytelenség — sokgyermekes ku­bikoscsaládokból származik. Keser­ves körülmények között tanul, bejár a városi gimnáziumba: a lenézett kis bejáró parasztdiák több írásában is felbukkan. A paraszti sorsból kie­melkedett diplomás gyakran szere­pel, a falut járó úságíró is, ezek szin­tén az ő adatai. Galambos csak olyasmiről ír, amit ismer. Megrajzolja szereplői belső világát, cselekvésük indítékait, észjárásukat. A hitelességről nagyon gyakran úgy gondoskodik, hogy ri­portnak, megtörtént eseménynek álcázza a történetet. Ritkán fordul elő vele, hogy lemond a beszéd való­diságáról, nem szereti a lelkizést, nem kedveli a szenvelgő önvallomá­sokat. Figurái között sok az aktív, alkotó hős. Érős realitásérzékével szemben működik Galambosban egy erős sti­lizáló hajlam: úgy rugaszkodni el a valóságtól, hogy annak magasabb érvényű kifejezőereje legyen. Az 1976-ban megjelent Diagnózis harmincnégy novellája jellemző képet rajzol az íróról. A négy rész — Fidem pro fide, Etel, Végleges állományban, Fényámyék, — elkülönítése tudatos szerkesztés­re vall. Az élen álló novellák megad­ják a részek alaphangnemét. A Fi­dem pro fide önéletrajzi emlékeket dolgoz fel. Turóczi Sándor plébános sokat tesz azért, hogy a hívők otthon­ra leljenek a templomban. Példamu­tató az, hogyan fáradozik az épület (és a hit) helyreállításán. A Széna a jászolban főhőse gyer­mekkori ismerős. Csordás Barnáék a vályogvető gödrök szélén laktak. A legkisebb fiú szakmát tanult: „Mondhatom, nekem ebben az élet­ben minden sikerült. A tanulóévek után mindjárt idekerültem. Bádo­gosnak lenni nagyon nagy dolog. “ Galambos szociografikus részletes­séggel mutatja be a lakatos életútját. A Hajsza eleven, aktuális problé­mát feszeget. Cégény Imre azért, hogy a család életszínvonalán javít­son, mérnöki munkája mellett egy bisztróban is kiszolgál. Amikor azonban választani kell a több kere­set és a hivatás között, az utóbbit választja. Igaza van Illés Lajosnak, amikor Galambosról írva a követke­ző megjegyzést teszi: „ Galambos társadalmi fejlődésünk legfőbb mo­torjának az új és a régi harcát látja napjainkban. Aszerint lesz valakiből a ma forradalmi szellemű közösségi embere, hogy vállalni tudja-e az újat, mely az író felfogása szerint mindig a szocializmus fejlődését, a nép javát szolgálja.“ A Párkereső és az Amikor a lovak elragadnak hősei vérbő férfiak, akik ősi temperamentummal szereznek maguknak asszonyt. A Végleges állományban egy hősi helytállás tör­ténete, a Hegyközség ismét riport. A Törpeharcsa című írás a magas fokú erkölcsiséggel párosult hivatástudat apoteózisa. A negyedik rész kötetcímadó írása Móricz Barbárok című novellá­jának világát idézi. Ihász Máté orvos. A karjaiban halt meg a tizennégy éves Ozsgyán Kati. Az orvost mé­lyen lesújtotta a tragédia, nem hagyja nyugodni az eset. Meglátogatja a kislány szüleit. Megdöbbenten ta­pasztalja, hogy számukra egyáltalán nem jelent tragédiát kislányuk el­vesztése. A „létszám" hamarosan teljes lesz, mert állapotos az asz- szony. Az is kiderül, hogy a kislány halála voltaképpen az emberi felelőt­lenség következménye, de a szülők nem képesek felfogni felelősségü­ket. A Lm című novella a női eman­cipáció zászlaját lobogtatja. Az úté­pítésen dolgozó Lu minden csábítás­nak ellenáll, önálló, kezdeményező, aki — ha ez szükséges — testi erejé­vel is meg tudja védeni magát. A Magnó egy fiatalember identitásza­varáról beszél nagyon hatásosan. Út­keresésének kudarca még sokáig ott rezeg az olvasóban. A Diagnózis novellái tíz év alatt születtek. Feltétlen erejük a valóság­közei iség. A tényanyag feldolgozása azonban rendkívüli módon egyenet­len szívonalú. A kötetben alig talál­ható igazi novella. A legtöbb írás riport vagy önéletrajzi elemekkel tűzdelt történet. (Fiden pro fide, Ősz van, Kegyetlen levét, Gábris, Fényárnyék stb.) Ritka az olyan írás, mint a Diagnózis vagy a Magnó, amelyekben a visszafogott feldolgo­zásmód a témában rejlő gondolatisá­got is a felszínre segíti. A drámáknak ugyanúgy megvan a saját sorsuk, mint a könyveknek. Az elkészült mű gyakran kalandos utat tesz meg, amíg a színpadon is meg­szólalhat. Galambos Lajos Szerel ­mes égitestek című drámája a Móricz Zsigmond Színház megnyitása al­kalmából meghirdetett pályázatra született még 1981-ben. Díjat is kapott, de színpadra nem került csak 1986-ban — Budapesten. Két egy­mást keresztező életút története a darab. Blaskó Imre Brünnben végez­te a mezőgazdasági akadémiát, ott védte meg a doktori disszertációját is. Vele szemben Lelesz Géza „ megyei “ ember, gyáva, akamokfé- le. A Szerelmes égitestek nem igazi dráma. Kétpólusú játék: az első fel­vonás Blaskó monológja, a második Lelesz önvallomása. Mindkettőt Janicskó Gábor újságíró ritka kérdé­sei szakítják meg. Múltbéli esemé­nyekről értesül így a néző, az olvasó, eleven konfliktusokról, amelyeket az emlékezet csak kissé halványított el. Blaskó drámai útja az emberi­erkölcsi felemelkedés, Lelesz Géza egyre mélyebbre süllyed. A dráma a magyar értelmiség ötvenes évekbeli konfliktusairól, a társadalomba való beilleszkedéséről is szól, a hatalom­vágyról és a kiszolgáltatottságról. Az 1976-os Diagnózis óta nem jelentkezett új művekkel az író. Fel­számolta budapesti életét is: haláláig visszavonultan élt szülőfalujában, Kótajban. A kényszerű, vagy önként vállalt „száműzetés“ a készülődés lehetőségét is kínálta, ennek azon­ban kevés jelével lehetett találkozni. Időről időre feltűntek rövidebb írá­sai, „forgácsai“ a Kelet-Magyaror- szág hasábjain — ahol egy ideig főmunkatárs is volt — de nagyobb lélegzetvételű munkát már nem le­hetett olvasni tőle. Nagy István Attila Vallomás a szülő­faluról K ótaj nagyközség Szabolcs megyében. Nem mindig hívták így. Hiteles iratok szerint ezen a néven 1823- ban említik először. Azelőtt, mész- szi időktől Keresztút volt a neve. A település rajza ma is olyan, mintha egy kereszt lenne. 1873-tól szere­pel a térképeken Kótaj néven. A név eredetére vontakozóan két verzió tartja magát. A törökidőben, amikor ez a terület Partiumkórtt Erdélyhez tartozott, a portyázó ka- tonák olyan rossz vizet találtak itt, hogy ráragasztották a vidékre: kút- alj. Ebből módosult volna Kótajjá. Az élet furcsa játéka, hogy ma innen kap vizet — az ország talán legkiválóbb vizét — egész Nyír- egyháza, s azt tervezik, hogy a bő­vizű kótaji kutak adjanak majd életet Debrecennek is! Áldás len­ne. A másik verzió szerint Mária Terézia idejében a helységet „Sher Kotik“ (sok, nagy sár? ) né­ven említik, és ebből módosult volna a nép nyelvén Kótajjá. Le­hetséges, hogy van benne valami, hiszen a berceli Bessenyei is így említi; Jókai azonban, akinek megállapításait persze nem kell mindenkor történelmi értékűnek venni, a Kárpáthy-regényekben csak mint a Törik-Szakad Csárda helyéről emlékezik meg. A Kárpá- thyaknak — azoknak-e, akikről Jókai ír? — valóban volt itt birto­kuk, miként Kunmadarason, s ha érzéseim és kutatási anyagaim nem csalnak, Törik-Szakad Csárda pontosan azon a helyen állt, ahol most az édesanyám háza van. A csárdáról sok legenda él ma is a környékünkön. S a legenda is közel járhat olykor az igazsághoz; egy­részt, mivel valahányszor a kertet szántottuk apámmal, tágladarabo- kat emelt ki az eke; másrészt a harmincas években kidűlvén a házunk egyik oldala, a mesterek felfedezték, hogy a házunk nagyon rossz helyen épült, mert itt volt valamikor a Csárda hirhedett jég­verme, ahol nemcsak jeget tárol­tak, de emberek is eltűntek ott a napvilágról örökre. Nekem ezzel kapcsolatban két személyes élményem van. Egy ízben, tavaszi szántás ide­jén, apámmal együtt találtunk két kicsi cserépkancsót, de olyan fi­nom, filigrán kis jószágokat, hogy szinte elvesztek a nagy, nehéz te­nyerünkben. Apám utasított, hogy vigyem be őket a nyíregyházi Jósa András Múzeumba. Nos, a két kis kancsó azóta is ott van. A másik: gyermekkoromban, játék közben, a kert elején, ahol a feltételezés szerint a csárda udva­rának kellett lennie, találtunk egy Napóleon-aranyat. Az arany két hétre megoldotta akkor a család minden élelmezési gondját. A község mai napig is két rész­ből áll. Az ősi mag a Bánomvára; a többi mind új település. A Lónyai- csatorna, amely átszeli a falut, még inkább hangsúlyozza ezt a helyze­tet: határt von az ó és az új falu között. Teljesen más emberek él­nek lent és fent. Más a gondolkodá­suk, más a vérmérsékletük. A bá- nomváriak büszkék ősiségükre és nemességükre; nem szívesen en­gednek be maguk közé újfalusit; mert bár a település szegényebb része volt mindig, a messzi idők­ben Szabolcs vezér mégiscsak itt építette fel földvárát, s amikor az elnyomott szlávok lerombolták azt, Szabolcs vezér így kiáltott fel: „ Bánom, hogy a várat felépítet­tem!” így lett volna hát a Bánomvára. A falu más részeinek nincs múltja. Legendában sem. Nincs. (Részlet a Diagnózis című kö­tetből)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents