Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
1989. október 14. 8 || Kelet a IflagyarorszáQ hétvégi melléklete lonesco-bemutató „Mindent merhetünk a színházban...” Nyolcvan éve történt Nyíregyházán Benczúr Gyula, a szülőváros díszpolgára Peremartoni Krisztina, Keresztes Sándor, (Balázs Attila felvételei) A mikor a színpad kivilágosodik, puritán, dísztelen díszletet látunk. Kétoldalt fehér falak, a teret lezáró elemek. Fekete-fehér mozaikkövek, amelyek az igennem válaszlehetőségeit sugallják. Két fehér pad látható még a színen. Mindez a gondolkozás szükségességére figyelmeztet. Fel kell mérnünk önmagunkat, helyünket a világban. Merész vállalkozás Merész vállalkozásba kezdett a Móricz Zsigmond Színház, amikor elhatározta, hogy színpadra állítja Ionesco Az orrszarvú (Le Rhinocéros) című darabját. Az abszurd színház a gazdagabb színházi hagyományokkal rendelkező városaink közönségének sem mindennapi esemény. A kilencedik évadját megkezdő nyíregyházi színháznak még nem nagyon volt arra ideje, hogy olyan drámai kifejezési formákat mutasson be, mint amilyenekből Ionesco darabjai is építkezik. Amikor a szervező — azóta már drámatörténeti jelentőségűvé vált — A kopasz énekesnő című drámáját 1950-ben bemutatták, a nézők értetlenül fogadták. Hiányzott a darabból minden, amit eddig megszoktak: a címszereplő, a logika, a lineáris drámai építkezés, a lélektani megokoltság. A kopasz énekesnő meg is bukott a színpadon. 1957- ben, amikor felújították a darabot, Ionesco azt írta: „Hét éve mutatták be első darabomat Párizsban. Kis bukás volt, közepes botránnyal. Második darabom már nagyobbat bukott, a botrány is valamivel nagyobb méreteket öltött... Harmadik, negyedik, ötödik... nyolcadik darabomnál a kudarc hétmérföldes léptékkel növekedett, a tiltakozás átcsapott a La Manche-csatornán, áttörte a Pireneusokat, átterjedt Németországra, elérte Spanyol- országot és Olaszországot, majd hajón Angliát. A mennyiség átcsap minőségbe? Úgy gondolom, igen, mivel a mostani sikert tíz sikertelenség váltotta ki. Ha balsikereim így folytatódnak, ez már valóságos diadal lesz.” Ionesco négy évtizedes drámaírói munkássága az élénk és olykor nagyon heves viták ellenére fel tudja mutatni azokat az értékeket, amelyek beépülhetnek az ember gondolkodásába. Erről győzhet meg a nyíregyházi bemutató is. Miről szól a Rinocérosok? Egy városka lakóit titokzatos kór keríti a hatalmába: a rinoceritisz. Egyre többen és többen arra kényszerülnek, hogy átváltozzanak orrszarvúvá. Hasonulnak egymáshoz, mentalitásban, szándékokban. Végül a csoda megszállja a várost. Csak Bérenger, a leikével a világ, az emberek felé forduló kishivatalnok őrzi meg ember- mivoltát. A darabban az ő küzdelmét látjuk a morál megőrzéséért a dzsungel törvényeivel szemben. A dráma az ő lázadásával végződik, az ő hangját halljuk az elsötétült színpadról is: nem adom meg magam! Nem adom meg magam! „Nem adom meg magam...” Érdemes idézni Ionescót: „a darab olyan képek szervezett egymásutánja, amelyek osztódás útján szaporodva keletkeznek egymásból, és csakhamar betöltik a színpadot. És a produkció sikere független attól a mesétől vagy parabolától, amit valaki a darabban esetleg lát. Sikere a történeten belüli dinamikus kombinációk művészi ábrázolásától függ. Egy remekmű fennmaradását az dönti el, hogy a művész olyan autonom egyetemességet alkotott-e, amelyet saját törvényei és saját logikája irányítottak és amely a maga életét éli.” Vagyis a darab szövege csak keret, amelyet a rendezés, a színészi játék „öltöztet” fel. Alain Timar színpadi álma a parabola tiszta formáját állította a játéktérre. Lehetőség lett volna arra, hogy erőteljesebben megjelenjen az a gondolat, mely szerint le kell leplezni mindenfajta totali- tárus diktatúrát, hiszen napjaink nemzetközi politikai tapasztalata erre is lehetőséget kínált volna. A. Timar azonban elkerült minden aktualizáló szándékot, meghagyva a néző számára a parabola értelmezésének változatait. A rendezői elképzelés megvalósulását tekintve a két felvonás élesen különbözött egymástól. Az elsőben már széteséssel fenyegetett a játék, parttalanná, értelmetlenné váltak a „dialógusok”. Túlságosan hosszúra nyúlt az expozíció. A színészek nem találták a helyüket, a megdöntött színpadon arra figyeltek, hogy el ne essenek. A második felvonás tovább szűkülő színpadi tere fokozta a bezártság-élményt, a lélek kiüresedését, vagy magányba szorulását. Ebben a játékrészben felejthetetlen drámai küzdelmet láthattunk önmaga megőrzéséért Földi Lászlótól, s igazi mélységet kapott Keresztes Sándor alakítása is. Megrendítő pillanatok Az utolsó jelenetben magára marad a szerelem. Már csak két ember él a városban, akiket még nem fertőzött meg a kór. Ők ketten még tenni akarnak valamit az emberekért. Ezekben a pillanatokban eltűnik az abszurd dráma távolságtartó racionalizmusa, a kitakart emberi lélek keresi megmaradásához az erkölcsi támaszt. A szerelem megszüntetheti a szorongást, a rémképeket. Daisy (Peremartoni Krisztina) passzivitása („Nem bántunk senkit, minket se bánt senki”) nem elegendő az értékek megőrzéséhez, ezért szükségszerű, hogy Daisy is rinocérosszá váljon. Az első felvonás nem emelt ki egyéniségeket, az együttes játék volt a fontos. A másodikban megrendítő pillanatoknak lehettünk tanúi. Igazából nem az abszurd színház közvetítette itt a gondolatokat, hanem a közönséghez, az érzelmek hullámain eljutó drámai színház. Abszurd és szürrealista az a látomás, ami a színpadról sugárzik. Nagy próbatétele ez a színészeknek is, a közönségnek is. Nagy István Attila A XIX. század utolsó harmada a magyar művészet nagy korszaka. A kimagasló mesterek ekkor jelölték ki a magyar festészet útját, s rakták le külföld előtt való elismerésünk alapjait. Ehhez a vezető gárdához tartozott Benczúr Gyula is, reprezentatív történeti festészetünk egyik legnagyobb alakja. BenczúrGyula 1844. január 28- án született Nyíregyházán. Még kétéves sem volt, mikor atyja — Benczúr Vilmos — eladta gyógyszertárát Nyíregyházán s családjával Kassára költözött, ahol hivatalt vállalt. Ezután a kis Benczúr megfutotta a magyar zseninek azt a csodálatos útját, mely mindenkit elkápráztatott színei gazdagságával, művészete pazar pompájával. Mindenki meghódolt előtte és iri- gyei száma is egyenes arányban növekedett. De Benczúr megmaradt annak a jólelkű embernek, aki örül az örvendezőkkel s aki ellenségeire sem tud haragudni. Mintaképe volt a kötelességteljesítésnek és szakadatlanul dolgozott. Hatvanöt éves korában, dicsősége tetőpontján kerül aztán ismét Nyíregyházára a mester, 1909. október 17-én. Feleségével és fiával együtt látogatja meg szülővárosát, amely meleg szeretettel fogadja őt. A látogatás alkalmául az szolgált, hogy ekkor leplezték le a szülőházon elhelyezett emléktáblát, a nagy festőt a város díszpolgárává választották és a Nemzeti Szalon itt tartotta XXXIX. vidéki kiállítását. Benczúr Gyula meglátogatta az evangélikus templomot, ahol keresztelték, az evangélikus főgimnáziumot, a vármegyei közkórházat. A korabeli krónikás ezt írja róla: ,,A mester megtestesülése a tiszteletreméltó jó embernek. Ez hozta őt közelebb szívünkhöz, mikor már egészen meghódította lelkünket jeles társai közül is messze kimagasló művészetével.” Kíséretében eljöttek a szülővárosba a mester iránti barátságból és ragaszkodásból: Riedl Frigyes, Zala György, Kézdi Kovács László, Róna József, Déri Béla, Rubo- vics Márk, Markó Ernő, Orbán Dezső, Bachnann Károly, Bruck Miksa, Ujházy Ferenc, Eder Gyula, Cserna Rezső, Nagy Vilmos, Vesztróczy Manó, Keményffy Jenő, Istók János. Délelőtt volt a Nemzeti Szalon tárlatának megnyitása a vármegyeháza nagytermében, Benczúr jelenlétében. A kiállítást a Bessenyei Kör rendezte és a főispán gróf Vay Gábor, mint a kör elnöke nyitotta meg. Délben a nagy művész szülőházában ebédelt, a Kis-koro- na vendéglőben, családjával, a főispánnal és a polgármesterrel együtt. Benczúr a Jósa András Múzeum mai állandó kiállításán A képviselőtestület és a tanács küldöttsége ugyanezen a napon délután adta át Bogár Lajos főjegyző vezetésével Benczúrnak a díszpolgári oklevelet. Nyíregyháza város a díszpolgárságot nehezen osztogatja és a város életében Benczúr Gyula a negyedik. Az oklevél szövege ez: „Mi, Nyíregyháza szabad és kiváltságolt rendezett tanácsú város képviselőtestülete, adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy városunkat érdeklő ügyeinknek elintézésére 1909. évi Mindszent hava első napján közgyűlésre összejővén, ezen közgyűlésünkön méltóságos Benczúr Gyula urat, a Szent István-rend kis- keresztesét, a Ferenc József-rend lovagját, a budapesti m. kir. festészeti mesteriskola igazgatóját, az osztrák—magyar „Művészet és Tudomány” díszjelvényének tulajdonosát, a müncheni és bécsi képzőművészeti akadémiák tiszteletbeli-, a magyar főrendiház örökös tagját stb„ városunk szülöttjét, aki a festőművészet terén világhírű és örökbecsű művészi alkotásaival nemcsak magának, hanem hazájának és szülővárosának is elévülhetetlen dicsőséget szerzett, egyhangúlag és közlelkesedéssel városunk díszpolgárává megválasztottuk és őt mindazon jogokkal, amelyek városunk polgárait törvény szerint megilletik, felruháztuk.” Később óriási embertömeg gyűlt a szülőház köré, akik mind Benczúrt szerették volna látni az emléktábla leleplezése alkalmából. Geduly Henrik, a Bessenyei Kör alelnöke mondotta az emlékbeszédet. Majd a polgármester vette gondozásba az emléktáblát, amelyet megkoszorúztak a kormány, Szabolcs vármegye, a város, a képzőművészeti társulatok és a magyar irodalom nevében. A márvány emléktábla szövege a következő: „Itt született Benczúr Gyula, a magyar festőművészet halhatatlan mestere 1844. június (Téves dátum!) 28-án. A Nemzeti Szalon XXXIX. vidéki kiállítása alkalmával ezt a helyet Szabolcs vármegye, Nyíregyháza város és a Bessenyei Kör örökre megjelölték 1909. október 17-én.” — Az emléktáblát Kozák István tanár tervezte. Este a Korona-szálló dísztermében hangverseny volt, amelyen Kacziány Géza beszélt a magyar történelmi festészetről és Vietórisz József adta elő a mesterhez intézett költeményét, amelyben a többek között így szól: „Boldog Te, hogy ily nagy harmóniába / Fűződött élted és művészeted: / Sem átok el nem űze a világba, / Sem csalfa lény el nem szédíthetett! / És boldogok mi, hogyha nem hiába / Ébresztgetéd e fásult nemzetet, /Se föld, elédbe szórván szép virágit, / Boldog, hogy egykor bölcsőd ringatád itt!” Benczúr Gyula életében többé nem is volt szülővárosában, csak halála után vonult be ismét nagy pompával, amikor 1921. június 19-én Benczúr-kiállítást és ünnepet rendezett a Bessenyei Kör a Képzőművészeti Társulattal együtt. Földi László, Keresztes Sándor Szombati galéria Kiss Benedek: KÉSÖ-INDIÁN-NYÁR Gesztenye gurul, mint a nevetés: Puttó-hasát csiklandozza a fény. ( Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén. Szüreti idő, késö-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló csepje — akácfalevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig! Tengerek hava szakad ránk nemsokára, jég-fog őröl majd, zabái a fehér . De most még késö-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén. S gesztenye gurul, mint a nevetés. Orosz Szilárd Horváthné Német Katalin alko tása
