Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
6 1989. október 14. H a egy dologról sokan sokat kezdenek beszélni, hamar unalmassá válhat, különösen, ha az a régmúltat idézi fel. Hogy a Ra- kamazról 1945-ben elhurcoltak ügye mégsem az, mutatják a szerkesztőségünkbe érkezett levelek és személyes megkeresések. A palackból a szellemet a Nők Lapjában Kormos Valéria által írott Valahol Oroszországban című cikksorozat szabadította ki. Az eddig titkolt, esetleg disznóöléseken, vagy más családi összejöveteleken emlegetett, a katona- vagy háborús történetek között felhozott eseményeket most egyszerre mindenki el akarja mondani. Hosz- szú, szégyenteljes hallgatás után ország-világnak kikiáltani, hogy ők micsoda rémséges szörnyű időket éltek át. Miért volt eddig néma a száj, vagy pihent a toll? Mitől lett egyszerre sürgős mindenkinek? Bízhatnak-e ezek az emberek valamiben? — az utókor megkésett rahabilitációjában, vagy anyagi, erkölcsi jóvátételében? Kérdések, melyekre csak találgatni lehet a feleletet. írásunk arra próbál választ keresni, hogyan is fogadták az ott élők ezeket a kitörő, vulkánszerű kifakadásokat. • Úgy hiszem, nem kell Raka- mazt bemutatni az olvasóknak. Gazdag községként tartják számon, mely elsősorban az ott lakók szorgalmának köszönhető. Akik itt élnek, mindig nyitottak az újra, s nem sajnálják a testi és szellemi fáradságot. A szép házak. rendezett utcák azt igazolják, hogy régen idetelepült svábok utódai állják az élet kihívásait. S ha a falunak jól megy, jól megy a tanácsnak is. Világhíres szövetkezetei a környék lakóinak megélhetést adnak. Pirint Frigyes tanácselnök büszke is községére. Fiatalember, ő csak hallomásból ismeri a történteket. Úgy sommázta véleményét, hogy: ..lényeges községpolitikai visszhangja nem volt a leírtaknak” — majd hozzátette: — Behegedt sebeket feszegettek. Tudom, lehetne rajta vég nélkül vitázni. Itt mindenkinek elvitték valakijét. Aki ott volt, amíg él nem fogja elfelejteni. A sérelmeiket sokszor elmondták, de csak úgy egymás között. Tragédiák születtek, amelyekben ma már nem lehet igazságot szolgáltatni. A féligazságok pedig nem oldanak meg semmit. Úgy érzem, pénzzel ezt nem lehet megváltani, jóvátenni. — Még azt is nehéz kideríteni, hányán maradtak oda. Volt ugyan egy lista az elhurcoltak- ról, de 1956-ban minden anyag elégett. Nehéz helyzetben vagyunk ma, mert nincs bizonyíték, halotti anyakönyv. így a halottá nyilvánítás sem könnyű. Van olyan esetünk, három évvel ezelőtt kérték a halottnak nyilvánítását, mert hogy eltűnt, azt tudta a család, de a jogi elrendezése csak az örökösödésnél vált fontossá. — Akik hazakerültek betegen, azok közül is sokan meghaltak vagy megrokkantak. Az egészségeseknek is nehéz volt a beilleszkedés. Ma még él a községünkben olyan, aki kiemelt támogatást igényelne amiatt, hogy ott volt Oroszországban. A nyugdíjszámításnál mindenkinek elfogadták ezt munkaidőnek. Hogyan is őrz'i az áldozatok emlékét a falu? A kérdésre az elnök csak annyit válaszol: — A temetőben hősi emlékművet állítottunk a 39-től elesett összes halottnak. Köztük az Oroszországban maradottaknak is. Az embereket kérdezgetve furcsa érzés kerített hatalDankó Mihály: mába. Akit 45 elején elvittek, arra a bizonyos „málenkij robotra” , szívében őrzött „szégyenét” szeretné kiönteni. De sokan felteszik a kérdést: Minek kellett erről újra beszélni? Nem kell arégi sebeket feltépni. Volt, aki másnap visszakérte az ideadott fényképeket. Tabu, agyonhallgatás, félelem. Magyarázat talán rá, az egyik ellesett megjegyzés „ki tudja, mi lesz még?” Mert megtanulta e nép, hogy mindig jobb hallgatni, abból kevesebb baj származhat. Ez a félelmetes kettősség kísért végig a továbbiakban. Muszbek Frigyesné lánya, Eleonóra különösen szerencsésnek vallhatja magát. O ott látta meg a napvilágot, személyi igazolványában születési helyéül Sztalioblasz van megjelölve. Édesanyja ma már feszültség nélkül mesél azokról a szívet szorongató időkről. — Férjemmel együtt hajtottak el, s hiába mondtam, hogy terhes vagyok, pedig még meg is vizsgáltak, nem volt visszaút. Mikor megérkeztünk, beosztottak a szénbányába dolgozni. Szerencsére férjem cipész volt, s elintézte, hogy mellé kerüljek a műhelybe faszeget csinálni. Már a negyedik hónapban jártam, s bizony a koszt burizs, vagy káposztaleves volt csak. S én ezeket nem tudtam megenni. Végül megengedték az uramnak, hogy hozhat be tejet abból a keresetből, amit ott kapott. — A közeli kórházban megszületett a kis Eleonóra. Mikor visszakerültünk a lágerba, még az oroszok is csodájára jártak a pici babának. Elnevezték Ma- ruzának. Hamar megbetegedett a gyerek, 40 fokos lázban égett. Úgy kellett vizesruhába tekergetni. Ez volt az első szülöttem, azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Szerencsére mindig volt segítség. Egész éjjel égett a villany, a poloskák miatt. Egyszer, mikor nagyon be akartunk fűteni, kigyulladt a barak. Menekülés közben a gyerekre esett egy gerenda, melynek nyomait még most is viseli. — Nem volt cifra kelengyéje, rongyokba tekergettük a csöppséget. De hogy mennyire leleményes az ember, mutatja, hogy köteleket szedtünk széjjel, és ebből kötöttünk neki rek- lit és kis sapkát. A hazulról elvitt párna- és dunnahuzatból lettek a pelenkák. Könnyebbséget jelentett, hogy többször kiengedtek a faluba házakhoz segíteni, s ekkor mindig kaptam egy kis kecsketejet, mert a helybeliek is nagyon szegények voltak, s egyedül ez az állat táplálta őket. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a gyerek mindig sírt. Szinte hihetetlen yolt, amikor október 20- án bevagoníroztak bennünket egy vonatra való beteggel, irány haza. Útközben is nagyon sok gyerek meghalt, mert nem volt fűtés, s nem volt élelem. Szerencse, hogy szoptatni tudtam. Hosszan és kedvesen nézett ekkor a mellette ülő lányára, aki már felnőtt családanya, és najelentett Rakamazon az újságcikk. Akik hazajöttek, beilleszkedtek, lehet, hogy magukban „morogtak”, de közülük sokan beléptek a pártba is. Ma már nehéz így, jóllakottam az éhezésről beszélni. anyám súlyos betegen feküdt, rimánkodott, menjek el, mert kiirtják a családunkat. Apám átment a szomszédba, egy „jó emberéhez”. Megkérdezte, mi lesz a gyerekkel. 0 megnyugtatta, lesz ott egy háromnapos program, utána hazaengedik, így kerültem én el önként. Vagy négyszáz társammal együtt. Az iskolából még nyugodtan el lehetett volna szökni. De kéMálenkij robot gyón büszke az édesanyjára. Finom tésztával kínálnak, majd ölébe veszi a kötést, s folytatja a történetet. — November 8-án értünk haza. Az apja még öt évet lehúzott. csak utána láthatta a kislányát. Képzelheti mit élt át, amíg hírét nem vette, hogy szerencsésen hazaérkeztünk. Sok minden szóba került még. Az igaz „meséről” az évek sem tudták lekoptatni a rettegést, az átélt borzalmat, félelmet. A családban sohasem beszéltek a történtekről a gyerekek előtt. A cikk hatására újra kellett élni az egészet. Nehéz volt, mert a férj eltávozott, s elszakadt az a fonal, mely lekötötte eddig az emlékeket... Ennek ellenére szerencsésnek vallja magát. Ha nem jönnek haza, a gyennek biztosan elpusztult volna. A hideg, az éhség, vagy valamilyen betegség végzett volna vele. Stomp László nyugdíjas véleménye röviden foglalható ösz- sze. Szenzációt és újdonságot • Nagyon sok levelet kaptak a szereplők is az írás megjelenése után. Szinte az ország minden tájáról tollat fogtak az elhurcoltak. Ki kedvesen, ki szitkokkal teli hangnemben. Álljon itt egy rövid idézet. „Kedves Mariska! Tisztelem a bátorságodat, hogy a régi fájdalmadat ki merted mondani.” Olvastunk ilyen sorokat is: „Ez már a múlté, a feledhetetlen múlté, nem értjük, miért kellett fiatalon ennyi megpróbáltatáson keresztülmenni.” Tilki János is ott volt az elhurcoltak között. Most 63 éves, a dolgos évek mögötte, ma már nehezebben mozog, érzi a „Dombaszban” töltött napok súlyát. — Hogyan került János bácsi a transzportba? — Önként. Persze ez nem olyan egyszerű. Már vagy három nappal előtte bujkáltam a határban a csutkakúpokban, ■ amikor kidobolták, hogy el kell menni az iskolába. Elfogyott az élelmem, mikor hazamentem, édessőbb, mikor vittek Szerencsre, kétméterenként orosz katona kísért bennünket. Az asszonyok végig sírtak az út szélén, volt aki baltával fenyegette a katonákat. Ok, hogy megijesszék a lázon- gókat, a levegőbe, vagy a fejük fölé lövöldöztek. — Szerencsen mégis megpróbált kiszökni. Miért? — Akkor már sejtettük, hogy ez a program nem három napig fog tartani. Az ipartestületbe szállásoltak el bennünket. Én is megróbáltam a háromméteres kerítésen keresztül meglógni. Beugrottam egy kertbe, de minden háznál azt kiabálták, ide ne jöjjön be, ide ne jöjjön be. Mivel nem ismertem a járást, pont az orosz őrség karjaiba rohantam, visszavittek, puskatussal úgy mellbe vágtak, hogy csak egy óra múlva eszméltem. — Tudjuk, hogy hideg tél volt, hogy bírták az utazás viszontagságait? —- Bevagoníroztak bennünket, s csak Ploestiben nyitották ki az ajtót. Az ablak be volt rá- csozva. A vizünk elfogyott, a deres csavarokat szopogattuk. Aludni nem lehetett, csak ülve. Az egyik társamnak volt két deci benzinje, az öngyújtójába készítette. Annyira szomjazott, hogy ellopta tőle az egyik illető, s szinte az egészet lenyelte egyszerre. Volt olyan, aki útközben kiszedte a vagon alját, s lecsúszott a robogó vágányok közé. Őket észrevették, s rendszerint elfogták. De hallottam olyanról is, hogy lelőtték a szökevényt. — Tudták, hogy hová érkeztek meg és mit fognak csinálni? — Nem mondott nekünk senki semmit. Dombaszba érkezve arról tanakodtunk, hol lehetünk. Mindig sötétben vitték be az újonnan érkezetteket a lágerba. Reggel ijedtünk meg csak igazán, mikor megtudtuk, hogy szénbányák vannak mindenütt. A falun keresztül kellett menni a bányába, az ottani lakosok le- köpdöstek és azt kiabálták, hogy fasiszták vagyunk. Meg kellett tanulni a közlekedést, a liftezést 120 méter mélyre. Öt kilométer volt a vájat, sínpár mellett kellett gyalogolni. Minden vizes és sáros volt. Volt olyan munkahely, ahol 70 centiméteres csíkban kellett a szenet fejteni. Iszonyatosan féltünk. — Hogy emlékszik vissza az ottani életre? Megszokták, vagy beletörődtek? — Minden héten fertőtlenítettek bennünket. Harminckét embert fürdettek egyszerre férfiakat nőket. Megtörtént, hogy a csoport ruháját figyelmetlenségből elégették. A térdig érő hóban csupaszon szaladtak el a barakig, s pokrócokba tekerőzve vártak, míg csinálhatnak maguknak valamilyen rongyot. Egyszer kiszöktem a faluba, kéregetni, de az őrök elfogtak, s belöktek egy 60X60 cm-es bunkerba egész éjszakára. Nagyon megfáztam, ettől kezdve állandóan betegeskedtem. Egy történet jut még eszembe. A szénbányából jöttünk hazafelé, amikor egy kondérban krumplit főztek az egyik háznál. Lehasalva vártuk, míg az asz- szony elmegy, s elloptuk mindet. Úgy forrón leöntöttük a szobánk padlójára és behabzsoltuk. Egyik nagypénteken, az úton hazafelé a bányából, egy öreg néni egy főtt tojást nyomott a kezembe. Csak sírt és simogatta a fejem. Ki tudja, kit gyászolt bennem. Furcsa, itthon tudtam meg, hogy ezen a napon halt meg az édesanyám. — Úgy tudom, elég hamar hazakerült. — A betegségem volt az oka. Mindössze 38 kilót nyomtam. Napokig feküdtem az ágyban, annyira ki voltam éhezve, hogy majd meghaltam, amikor megettem egy szelet húst. — Mi az, ami még most is előkerül ebből az időből az emlékeiben? — Nagyon sok orosz szó. A káposztaleves, a keményre fagyott ruha, a fekete kenyér. Ha eszembe jutnak, elfog a szorongás. A derű és fiatalság segítette át a nehézségeken az akkor még csak 18 éves legénykét. Akarata ellenére „világot látni” vitték egy nagy gépezet láthatatlan mozgatói. A feleség Mariska néni levélben kereste meg szerkesztőségünket, melyben az itthonmara- dottak történelmét írta le. „Tisztelt Szerkesztőség! A Nők Lapjában olvastam a rakamaziakról írott történetet. Nekem sikerült Szerencsről megszökni. Érdekes volt az unokatestvérem esete is. A nagynéném egy kosarat vett a karjára, amit a fiának a kezébe adott, ő avval hátrálni kezdett, az édesanyja pedig szembe állt az őrt álló katonával, az arcát simogatta, s közben' mondogatta neki, haraso tovarís, oroszul, de magyarul csak azt kiabálta, kisfiam eredj, hátra ne nézz. A katona figyelmét így elterelte, aki elérzékenyülve csak annyit mondott, hogy mamka davaj, davaj. Akik itthon maradtunk, sokat sírtunk és imádkoztunk. Nem tudtuk mi van a szeretteinkkel. Mikor meghallottuk, hogy szénbányában dolgoznak, elképedtünk. Hogy bírják majd ki. Édesapám írt egy verset, amit a kultúrházban mondtam el. Egész idő alatt lesütöttem a szemem, nem mertem a közönségre nézni. Májer kántor tanító bácsi a kistemplomban minden alkalommal elénekelte saját szerzeményű énekét,,,Üres fészek visszavárja elvándorolt madarát”—hangzottak a sorok, persze itt sem maradt szem szárazon...” • ' Több napot töltöttem ebben a községben. Sok ember tisztelt meg véleményével. Ezért köszönet nekik. Befejezésül álljon itt egy, Kormos Valériától vett idézet, melyet cikkéből olvashatunk: „Szeretnék bízni abban, hogy sorsuk vállalása és vállalhatósága nemcsak a szenvedők méltóságát és önbecsülését adja vissza, hanem a következő generációnak is példát ad egy nemzet élniakarásáról, ereiéről!” alóságunk k'özelképben II Kelet- «, i i m ■ a rcagpröPSZág hétvégi melléklete
