Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
1989. október 14. ■I KeletA roSOPrOTS/Sí) hétvégi melléklete 5 Amióta társadalmak léteznek, s egy-egy központban csoportosulnak a gazdasági, a szellemi javak, újra és újra felvetődik a vidék helyének, szerepének problémája. Magyarországon némiképpen sajátos a helyzet: egy városú országnak is szokták nevezni, mert egészen az utóbbi időkig minden lényeges döntés Budapesten született. A vidék szorításában élő értelmiségieket kérdeztük arról, hogyan látják ők az ország mai helyzetét, s benne a vidéken élő értelmiségiek szerepét. A beszélgetés résztvevői: Dr. Telkes László főorvos, Bajkán Barna középiskolai tanár, Tóth Tibor, a helyi művelődési központ igazgatója. Mindnyájan Mátészalkán élnek. Szerkesztőségünket Nagy István Attila képviselte. A vidéken élő értelmiségiekről Dr. Telkes László Tóth Tibor Bajkán Barna Nagy István Attila Kell-e szellemi oxigénsátor? N ádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála. Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belőle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térből és az időből, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve. (Blaise Pascal) K.M.:—A vidéken élő értelmiségieket gyakran vádolják azzal, hogy elvesznek a kiskert, a hátsó udvar világában. Nem képesek kilépni a saját létfenntartásuk köréből. Mi a véleményük erről? T.T.: — Az értelmiségi munka leértékelődéséről sokat lehetne beszélni. A felszabadulást követő évtizedekben közutálatnak „örvendett” a nyakkendős ember. De ma is gyakran találkozom értelmiségiellenes megnyilvánulásokkal. B.B.: — A presztízsveszteség szembetűnő. Az életszínvonal megőrzése érdekében az értelmiségiek sok olyan tevékenységbe kezdtek, amely nem tartozott a szakmájukhoz. A főfoglalkozásból és a mellékfoglalkozásból állandó stresszállapot eredt. Ennek számtalan betegség lett a következménye. T.L.: — Ostorozzák a lakosságot, mert úgymond a betegségbe menekül, s ezzel a munkából való távolmaradását próbálja igazolni. Magyarországon a 35- 55 év közötti korosztály halandósága az első helyen áll. Hozzáteszem, hogy ezzel a világranglistát is vezetjük. Éppen ez a korosztály dolgozik a legtöbbet. Szabad-e megkérdőjelezni a táppénzre menekülés jogosságát, amikor az illetők halálozása az első helyen áll? Azért halnak meg ezek az emberek, mert indokolatlanul többet vállalnak, s azért vannak keresőképtelen állapotban, mert valóban betegek. A halottak száma bizonyítja, hogy ez a korosztály lényegesen nagyobb súllyal van terhelve, mint a többi. De miért? Van egy „sunyi” gondolatom: a megbélyegzett értelmiség, amely megtűrt rétege a termelő, a dolgozó társadalomnak, nem hajlandó kijelenteni, hogy nem bírja tovább. Számára nem megoldás, hogy ezt mondja: beteg vagyok, félreállok. Inkább „beledöglik”, de nem hátrál meg. B.B.: — Az értelmiségiek sokat tudnának önmagukon segíteni. Harcolniuk kellene a stressz ellen. T.T: — Bocsásson meg, de ez képtelenség! Az értelmiségiek nem tudnak önmagukon segíteni. Ez kormányzati probléma. Sok minden nincs beépítve a fizetésünkbe: a lakás, az idősekről és az utódokról való gondoskodás, az anyagilag nyugodt élet feltételei. Hiszem, hogy nem öncélúan pusztítja magát egyetlen értelmiségi sem! Valamit el akar érni, vagy amit elért, meg akarja tartani, nem szeremé a víz alá kerülni. B.B.:—Nem lehet mindig felfelé mutogatni! Valakinek el kell kezdeni, hogy stressz nélkül megy be a munkahelyére. Szükség van az önfeláldozásra is. Nem tartom ezt olyan borzasztónak, mert huszonöt éve csinálom. Nem érzem úgy, hogy az életemet elfecséreltem. Szívesen tettem, függetlenül attól, hogy ennek anyagi és erkölcsi megbecsülésben nem volt meg a háttere. Magamban nézve azt mondhatom: én mindent megtettem. K.M.: — A vidéki életmód, a nagyobb lehetőségektől való távolság mennyiben befolyásolja az önmegvalósítást? T.T.: — Úgy gondolom, hogy az az értelmiségi, aki komolyan veszi a küldetését, a kulturális „vízfej” ellenére sem nyugszik bele a helyzetbe. Piroska Zsolt és Telkes Laci nem törődtek bele, hogy Mátészalkán nincs hely, ahol a barátaikkal találkozhatnak. Egy volt tanácsi irattár pincehelyiségét rendberakták. így jött létre az „Open” klub, ahol nagyon komoly szellemi élet zajlik. Nyitottságot jelent a klub neve, mert nem ragadtak le a szűk értelmiségi problémáknál. Sok vendég megfordul náluk. Vagy az utóbbi néhány évben éppen az orvosi körökben szellemi pezsgés indult meg. Hat megye nőorvosai találkoztak Mátészalkán, és tudományos előadások, értekezések hangzottak el. B.B.:—Elfogadjuk vagy sem, tény, hogy a tudományos cselekvés elismerése Budapestcentri- kus volt és maradt. Nagy hibának tartom, hogy aki konstruktív, csak Budapesten érvényesülhet. T.L.: — Lehet, hogy nem válaszolok azonnal a kérdésre, de fontosnak tartom megfogalmazni: Magyarországon van ma egy nagyon divatos kifejezés, a „maradékelv”. Ez országos szinten úgy jelentkezik, hogy szükséges rossznak tekinti a kultúrát, az oktatást, az egészségügyet. Azt cipeli kölöncként, ami a továbbélés, a fennmaradás alapja. A fenti elv vidéken kicsiben megint érvényesül. Úgy, hogy a fővárosnak csillognia kell, ami azon kívül marad, a vidéké lehet. A saját lehetőségeket elszippantja a központi költségvetés, a visszajuttatás a maradékból történik. Mi lesz a következmény? A régi épületek, a perifériára szorult értelmiségiek, a tudománytól, a szellemi értékektől való eltávolodás. Maradnak a személyes kapcsolatok, a szervezettség teljes kizárásával. Ha vidéken akar valaki elérni valamit, annak kötődnie kell a szak- tudomány fellegvárához, vagy pedig személyes kapcsolatot kell szereznie. B.B.: — Óriási gond, hogy a túlterhelés miatt nincs idő a lépéstartásra a szakirodalommal. Például az óvónők heti kötelező óraszáma megegyezik a munkaidejükkel. Pedig közismert, hogy a legkisebbekkel a legnehezebb bánni. Azt sem mondhatjuk el, hogy megbecsültek lennének. T.L.: — Arról nem esett még szó, hogy vidéken az értelmiségiek létszáma nagyon kevés. Különösen egy-egy munkahelyen. Ha onnan hiányzik valaki, a többiekre sok feladat jut. Nem marad más, mint a leginkább szá- monkérhető feladat elvégzése. A havi 700 órából 350 foglalt a munkahelyen. De ezzel csak a munkahelyi kötelezettségének tudott eleget tenni az ember. Ezen kívül csupán arra jut idő, hogy átfussa a napi sajtót, belenézzen egy-egy tévéműsorba. Az újonnan megjelenő könyvekkel sem egyszerű a dolog. Ha színházba, moziba akar menni, akkor az már komoly egyeztetést igényel a munkahelyen. A szakmában visszakell tartania magát, a felvetődött problémákat nem ő oldja meg, bár képes lenne rá, hanem magasabb, szintre utalja: megyei, országos vezető kórházakba. A létszámprobléma nem engedi meg, hogy az illető szabadon gazdálkodva az idejével, fel tudja venni a versenyt egy nagyobb városban élőnek a lehetőségeivel. Nyugodtan kijelenthetem: a fővárossal és a nagyobb városokkal szemben is kimutathatóan hátrányos a helyzete annak, aki nem azokban él. S ebben a legkevésbé a 200-300 kilométeres távolság a ludas. B.B.: — Azok a gondok, amelyekről a főorvos úr beszélt, a családnevelésben is jelentkeznek. A gyerekek elfáradt, megfáradt szülőkkel találkoznak. Ehhez még hozzájön az is, hogy az iskolák követelményei nagyon gyakran irreálisak. T.T.:— A távolságok valóban fontos szerepet játszanak. Szabad legyen egy példát említenem: a szálkái színházi életet. A kívülálló el sem tudja képzelni, milyen nehézségeket kell legyűrni a program kialakításához. A korrumpálás enyhe módozatait is igénybe kell venni... A szabolcsi alma, a panyolai szilvapálinka megteszi a magáét. De ez az élet minden területén így van, a munkás, a szántóvető ugyanezt mondaná. Leginkább a nyugodt élet feltételei hiányzanak — nem csak az értelmiségi körökben —, ezért törvényszerű, hogy a hobbiból, a passzióból a létet megtámogató tevékenység lett. Úgy gondolom,"hogy a főállású munka nem jelent olyan megterhelést, mint gondoljuk, de a polgár fáradtan érkezik a munkahelyére Nem piheni ki magát. A szalkaiak is szedik az almát, törik a kukoricát, szüretelnek. Pedig az emberek inkább szórakozni szeretnének, mint a szabad idejükben dolgozni. Több nyugalomra lenne szükség. Lehet, hogy éppen ennek hiánya jelentkezik a magyarok rosszabb munkateljesítményeiben. T.L.: — Szerintem nagyon fontos, hogy minősíti a társadalom az értelmiségi munkát. Nagy kérdés, mivel lehet a vidéken élők helyzetét javítani? Szerintem a maradékelv megszüntetésével, az önkormányzat megteremtésével. Ne a központi, a kormányzati akarat, elképzelés ítélje meg azt, hogy melyik vidéken, hol szorít a cipő. Az adott településre kell bízni, mikor van szükség a kórház rekonstrukciójára, mikor kell lakóházat építeni, telefont fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha a település lakói által befizetett összegeket is helyben használják fel. Egyébként az egész névtelenné válik. Minden központi adomány lesz, személyes kapcsolatok szükségesek a fejlődéshez. Ennek függvényévé válik minden: a kultúra, a tudomány, az egészségügy, az oktatás. B.B.: — Fontosnak tartom, hogy ma még nagyon gyakran éppen azt a kollektívát nem kérdezik szakmai szükségleteiről, amelyik az adott tárgyi feltételek között tevékenykedik. Lényeges kérdésekben vagy csak egy személy, vagy csak egy szűk vezetői kör dönt. K.M.: Van-e kapcsolat a Mátészalkán élő értelmiségiek között? T.T.: — Az elmúlt negyven év nem nagyon kedvezett a kapcsolattartásnak. A mostani helyzetben pedig mindnyájan a maguk -— egyre nehezedő — helyzetén akarnak javítani. B.B.: — Szerintem van kapcsolat, igaz, hogy ez eléggé felszínes még. Igazi, tartalmas kontaktus valóban nincs. T.L.: — A vidéken élők talán többet tudnak egymásról, mint a nagyvárosokban élők. Ennek számos oka van: a közelben lakás, a gyermekek egy iskolába vagy osztályba járása, betegségek által kialakult kapcsolatok. Tizenhét évig laktam, dolgoztam nagyvárosban, mégsem tudtam mélyebben élni az életet, mint itt. Tehát ha arról beszélünk, kapcsolódnak-e az értelmiségi rétegek egymáshoz, igénylik-e egymás támogatását, erre azt kell válaszolni, hogy a közelség, a szükség, a kisebbség jobban segíti ennek a megvalósulását, mint egy nagyobb városban. Ilyen szempontból én a kisvárost nem tekintem hátránynak. A kultúra, a művelődés szempontjából már nem ez a helyzet. K.M.: — Lódítsuk meg egy kicsit a fantáziát. Milyennek képzelik a vidéki értelmiségi életmódot? T.T.: — Azt szeretném, ha ezt a kisvárost is szellemi oxigénsátor venné körül. Egy kis túlzással: el kellene érni, hogy minden értelmiségi egy-egy szellemi műhellyé váljon, akik között mindig van valamilyen konstruktív mozgás. Ebből jöhet létre a fent említett oxigénsátor. B.B.: — Úgy gondolom, annak, ki milyen anyagi háttérrel rendelkezik, semmilyen szerepet nem kellene játszania egymás tiszteletében, megbecsülésében. Az elért eredmény legyen a döntő. T.L.: — Annyiban különbözünk a többi embertől, hogy lehessen időben, anyagi lehetőségekben könnyebben, lazábban élni. Ennek két szempontból lenne jelentősége, ha könnyebben, szebben élek, akkor követésre méltó vagyok. A környezetemben felvetem annak a lehetőségét, hogy érdemes tanulni, magasabb szintű tevékenységet folytatni. Ez nem feltétlenül anyagi pluszt jelent, de azt igen, hogy a munkaszüneti napon, a munkaidő végeztével ne kelljen robotolni. A létemmel szeretném sugallni, hogy érdemes volt sokat tanulni, érdemes tudni, nor- málisabban élni, gondolkozni, értelmesen szórakozni, gyermeket nevelni. B.B.: — Fel kellene szabadítani az értelmiségieket, hogy azzal tudjanak foglalkozni, amire rendelte őket az élet: tanítással, neveléssel, gyógyítással, alkotó munkával stb. T.T.: — Percek óta Nagy László jár az eszemben. Igen, ki viszi át a szépet, az igazat, az értékeset a túlsó partra, ha nem kap lehetőséget az értelmiségi az önmegvalósításra? Meggyőződésem, hogy az értelmiségi — atlétikai példával — nekifutás nélkül nem képes nagyot ugrani. Hagyni kellene olvasni, publikálni, úgy menjen be a munkahelyére, hogy felkészült a megoldandó feladatokra. T.L.: — Mindenki akkor lehet csak terjesztője és előrevivője a magyar társadalomnak, ha ideje, lehetősége, méltósága van arra, hogy a környezetét egy kicsit emelje, művelje, egy kicsit változtasson rajta. A szellemnek ez a függetlenséggé nevelhető magárautaltsága az, amiben a vidéki értelmiség nemcsak méltóságot, de hivatást találhat ma is. Én ennek az áldását másokban élveztem, a vidéken élés másik előnyét magamban fedeztem fel. Mert hisz én is voltam vidéki író, nemcsak azért, mert öt évet vidéken töltöttem, de mert azalatt vidéken adódó feladatokat oldottam meg. A provincializmus igazi korlátái, a nehézkes tájékozódás, a serkentő ingerek hiánya ma egyre kevésbé falazhatja be, ha maga nem segít neki, a vidéki írót és olvasót, aki magyar nyelvű könyvekben az egész világot megkaphatja, s a megsokszorozott értelmiségben vita- és informáló társakat lel. De talán épp ez a bekapcsoltság feledteti el sokszor, hogy a provincializmus nemcsak korlátot jelent, lehetőséget is; azt, hogy az embernek provinciája, tartománya van. (Németh László) C sak ott tanulhat beszélni az ember, ahol nem a szót kérik számon —akkor se ha nyers —, hanem a sunyító hallgatást. Ahol van párbeszéd: az emberek tudják, hogy hozzájuk intézik a szót, tőlük kérdeznek és nekik válaszolnak, ahol a dobogón beszélők szava sem „égi hang”, mert azzal bizony nehéz dialógusba kezdeni. S ahol nem szállnak el a szavak, de nem is jegyzőkönyvek lapjain porladnak el, hanem aki megszólalt, megélheti, hogy valóságának bármilyen szerény, bármilyen csekély, de tényleges változásából visszaolvashatja egyszer — a valóságban kinyomtatva, hogy inkább belenyomtatva — saját szavait. (Ancsel Éva) Nyíl, V ita
