Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-09 / 213. szám

10 1989. szeptember 9. Odisszeusz unokája Rekviem egy moziért A KM vendége ezúttal éppúgy vendég volt, mint e sorok írója. Egy kis üdülőben töltötte az „évi rendes szabadsá­gát” az Égéi ten­ger partján, egy Leptolkaria nevű falucskában. Aki azt hinné, hogy egy hajóskapi­tány leginkább tengeri medve ki­nézetű, szakállal, bajusszal, pipával és aranysujtásos egyenruhával, im­bolygó léptekkel, nos, annak a kép­zeletében csak romantikus olvas­mányainak hőse él még. Éliás Is- saakidis semmi­ben sem különbö­zött a többi pi- hengető család fe­jétől. Hasonlítani annál inkább ha­sonlított: néhány nap alatt őt is négerré sütötte a nap, és elandalította az a béke és nyugalom, ami a kedves kis hely jellemzője. ★ Történt egy nap, hogy a klasszikus arcéit viselő tu­lajdonos, Vlahosz szólt: a Kapitány lánya három esz­tendős, és ebből az alka­lomból elvárnak a nagy pla­tánfa alá minden hasonló korú gyereket és szülőjét. Így aztán délután az apró­ságok már együtt dalolták a Happy Birthday-t Teodórá­val, és segítettek elfújni a három szál gyertyát. Az ün­neplés után a görögök szét­széledtek, a Kapitány és én maradtunk. Én tágra nyi­tott szemmel figyeltem őt, hiszen nem minden nap lá­tok negyedmillió tonnás tankhajón járó első embert, ő pedig engem. Mivel so­sem beszélt még „vasfüg­gönyön túlról jött” újságíró­val. . Miután kölcsönösen meg­szoktuk egymás sajátos an­golját, állandóvá váltak esti beszélgetéseink, sőt utóbb napközben is együtt ment el a két család arra a bizonyos helyre, ahol a legízletesebb éti kagylót lehet gyűjteni. Ez utóbbiról majd később, következzék előbb Odisz- szeusz unokájának néhány kalandos útja. — A mai tengerészt legke­vésbé a viharok, és a ten­ger teszi ki veszélyeinek — mesélte egy éjfélbe hajló estén. Nyolcéves fiam tá- tott szájjal hallgatta a he­venyészett fordítást. — A tankhajóval nem nagyon bír a legnagyobb hullám sem. Egyszer, talán nyolcvanban, vagy nyolcvanegyben Viet­namba vittem egy szállít­mány kerozint. Saigon előtt lehorgonyoztunk, a kikötői hatóság egyelőre nem adott behajózási engedélyt. Vártuk a „new ordért”, az új ren­delkezést. Napok telnek így el, különösen nagy forgal­mú kikötőknél. Egy ködös hajnalon az ügyeletes tiszt riasztott: két bárka közele­dik rengeteg emberrel. A lélekvesztőkön nem kevesebb mint 2400 ember szorongott. Azok a bizonyos „boatman- ek”, a csónakos menekülők lepték el a tanker környékét. Mint kiderült, egyik öt nap­ja, a másik egy hete hajó­zott, hogy Tajvanra jusson, de navigációs tapasztalat hí­ján tulajdonképpen Saigon előtt köröztek. Na: yen ki­merültek voltak, akadt kö­zöttük szülés előtt . ö nő Mi a fedélzeten tunk csak hús. : mt, igaz több havi élelemmel. Az angolul tudó' it.< ku: egy bizottságot ;to és feljöttek. Azt hí t rn fa gyalhatok velük, azonban az egyik meggyújtott egy összesodort újságot, és a tar­tályfedelek felé rohant. Vagy felveszünk mindenkit, vagy felgyújtja a hajót. Kü­lönben is felvettük volna őket, mert a nemzetközi ha­józási jog erre kötelez min­den hajót. A baj csak az volt, hogy megjött a távirat, a behajózási engedély. Oda nem mehetnek, mondták, mert valamennyiükre inter­nálás vár. Távirat haza a Tengerészeti Minisztériumba, nincs válasz. A külügyben úgyszintén. Végül is lehajóz­tam velük a szingapúri fel­ségvizekig, ott pedig hajóik­kal tovább indultak. Az ENSZ menekültügyi főbiz­tossága itthon magas kitün­tetést akasztott a mellemre. ★ — A viharok? Nékem még sohasem volt velük ba­jom. — Ilyenkor mifelénk lekopogják az asztal alatt felfelé babonásan. — A Ka­pitány egyszerűen szeren­csésnek nevezi magát, és derül azon, hogy mindenkép­pen szeretnék egy olyan történetet kicsikarni belőle, ahol a tengerészek harcol­nak a fedélzeten átcsapó hullámokkal, vijjog a szél, meg ilyesmi. Ahogy azt Jules Verne olyan szemlé­letesen megírja a Tizenöt­éves kapitányban, a Kétévi vakációban. — Egyszer futottam bele egy akkora tájfunba, ami utóbb ciklonná nőtt — ta­lál mégis valami kedvemre valót. — Kanadából vittünk nyersolajat Bangladeshbe. Japán magasságában járhat­tunk, az első tiszt hozza a műholdképet: tájfunhoz kö­zeledünk. Elemeztük a hely­zetet. Ilyenkor csak arra kell ügyelni, hogy a közepét, a néhány kilométeres magját elkerüljük. Ott tényleg dü- höngenék az elemek. A hiba, amit elkövettünk, az volt, hogy nem ismertük fel: a képződmény növekvőben van. Igaz, hogy a meteoro­lógiai előrejelzésekben sem olvashattunk ilyesmit. De hát azért van a szatellita, hogy magunk is következtet­hessünk a közeli időjárásra. Ami igiaz, igaz: az évnek ab­ban a szakában, tehát a nyár és a tél váltásakor gyakorta bukkannak fel ilyen kontinentális méretű légör­vények. A nagy hajózási központok , ilyenkor figyel­meztetést küldenek, és elke­rülő útirányok adatait. Mi belementünk, öt-hatszáz ki­lométerre navigáltunk el a mag mellett. De semmi nem történt... Rossz idő volt és kész. Megerősített ügyeletet tartottunk és figyeltünk. Másnap már verőfényes déli vizeken jártunk. — Ma kagylót gyűjtünk, tartsanak velünk — aján­lotta a Kapitány egy reggel. Ettől az ajánlattól tartot­tunk, amióta láttuk, hogy a görögök kosárszámna hord­ják fel a vízről a fekete hé­jú éti kagylót. Távol a hely­ségtől meglehetősen népte- len partrészen vertünk ta­nyát és következett a víz alatti vadászat. Uszony, szemüveg és légzőpipa — no meg egy kis kurázsi, amelyből nem kevés kell. A két-három méteres part- szegélyi vízben szőnyegsze- rűen borítja a „black schell”, a köveket. Elég nehéz őket leválasztani, úgy odanőttek. A Kapitány felesége,-' Rena asszony mutatta be miként kell a frissen szétnyitott még élő kagylót, egy csepp citrommal kiszürcsölni. Ten­gernélküli ország fiának csak ott a parton lehet be­bizonyítani, ' hogy ezt meg lehet enni. Meg aztán mit szóltak volna a görögök ... Persze ők se nyersen eszik meg mind, álljon itt a Ka­pitány receptje: — Alaposan megmosni még itt a tengerparton, és leszedni róla mindent, ami hozzá tapad. A bezárult kagylóban annyi víz marad amin 1 napig még éléi. Tó vább azonba eltenni nem sza­bad. Egy nagy tálban fülleszt- jük lassú tűzön, akkor a hé­jak kinyílnak, és a víz kifo­lyik tíz percig ebben párol­juk, majd lehűtjük, és egy kanállal kifordítjuk mind­egyikből a húst. Innen kezdve mi magyaro­san, pörköltnek csináltuk, és állítjuk, hogy fenséges. Ök valami paradicsomos mártást főztek hozzá, és olaszos ma­karónival tálalták. ★ Elias Issaakidis kapitány­nak azóta szintén letelt a szabadsága, pontosabban az a része, amit üdülésre szánt. Ugyanis hónapok óta szá- ' razföldön van, mert a mat­róznak nyolc hónap, egy év folyamatos „marineservice”, azaz tengeri szolgálat után egyben adják ki a szabad­ságát. Jobb-e így vagy nem? Lehet rajta gondolkodni. Hajóséknál mindenesetre ez járja. ök is hazautaztak, csak éppen délnek fordítot­ták Peugeot-jukat, mi meg északnak a Wartburgot. Pi- reusban élnek, amely már egybenőtt Athénnal. A ha­józási társaság, amelynek alkalmazottja, ott bérel egy darabot a kikötőből. Érde­kes szisztéma: annak is volt már vezetője, „port cap- tain”-ként. Merre megy leg­közelebb, milyen hajóval, családdal, anélkül? Erről ér­deklődtem búcsúnk előtti esténkén. — Nem tudom melyik ha­jóval, nem tudom merre... Attól függ milyen üzletet szerez a társaság. A felesé­gem és Teodóra kéthónapi utat követően jöhet utánam a hajóra. Élünk is ezzel a lehetőséggel, így ő is bejár­hatja a világot. Legutóbb éppen Kínába kísért el, ott szép utazást tettünk a szá­razföld belsejébe is. Nekem már kevésbé érdekes, inkább csak munka. Jártam a világ minden részében életem fo­lyamán, de például Magyar- országra még nem jutottam el. •» Nem mindig a Kapitány mesélt, szívesen * hallgatta azt is amit mi mondhattunk hazánkról. Szilárd elhatáro­zásává vált, hogy nagy út­jait kiegészíti egy száraz­földivel is Kelet-Európába. Esik Sándor Rugalmas visszavonulás — ezt a kifejezést a második világháború végére pontosan megismerte a közvélemény. Olyan hadműveletek minősí­tésére használták a hivata­los sajtóban amelyek kény­szerű lépések voltak ugyan, de a hangulatot nem akar­ván rontani, ' úgy tüntették fel, mintha ezek egy, már korábban elhatározott takti­ka szerves részei lennének. Nem lennék meglepve, ha a rugalmas visszavonulás fo­galmával újra találkoznánk magyar kultúra jelenlegi helyzetét tagláló írásokban. Magyarázatnak ugyanis tet­szetős lenne, néhányan talán be is dőlnének neki. és hát szükség is van arra, hogy va­lamiképpen tartani lehessen a lelket azokban, akik szá­mára fontos a kultúra ügye, mert az látható, hogy ezen a fronton újabb és újabb híd­főállások feladására kerül sor. , Abban sem lehet tisztán látni, hogy vajon ezek az ál­lások csak a kényelmesség avagy a kényszerűség követ­keztében maradnak védtele­nek. Az üzleti szellem kímé­letlen előnyomulásának az idei nyáron áldozatául esett a budapesti Filmmúzeum, a filmműveltség védelmének utolsó bástyái közül az egyik. Kedves mozirajongó, aki Pesten járván néha betért az Astoriával átellenben. a Dob utca sarkán álló, kellemes hangulatú vetítőterembe, hogy megnézhess egy-egy olyan alkotást, amelyhez se­hol másutt nem juthattál hozzá, ezentúl '.áshová szer­vezz programo:! Ha eszedbe jut Oskar Matzerath bádog­Szakonyi Károly ahhoz a hatvanas években pályáját kezdő írónemzedékhez tarto­zik, amelynek jórészt gyer­mekkori emlék a háború. Ez azonban nem tette köny- nyebbé az indulást, hiszen eszmélkedő diákként sokan szembesültek közülük a személyi kultusszal, majd az 1956-os eseményekkel. En­nek a nemzedéknek a tagjai magukévá tették a szocia­lista társadalom ideáljait, s azon munkálkodtak, hogy ezek a gyakorlatban is mi­nél előbb megvalósuljanak. Szakonyi egyetemi tanul­mányainak félbemaradása ütáh textil-, illetve faipari munkás volt. Élményei no- vellásköteteiben emlékezetes írásokban jelennek meg. (Középütt vannak a felhők, 1961; Túl a városon, 1964). Jellemzi a morális érzékeny­ség, kedveli az önmagukat, az emberi hivatásukat kere­ső hősöket. (Férfiak, 1965; Porcelán baba, 1967; Fran­cia tanya, 1969). Ismert drá­maíró. Adáshiba, Honkongi paróka, A hatodik napon című színműveiben groteszk eszközökkel a kispolgári gondolkodásmód továbbélé­sét, annak veszélyeit mutat­ta be nagy sikerrel. Bolond madár című új re-’ gényének mottója Jules Re- nardtól való. „Képzeletem emlékezés.” Az emlékek olykor valóban meghalad­nak minden képzeletet, pláne, ha olyan Sors­fordító esztendőkben „szer­dobjának pergése, ha visz- szaemlékezel arra, mit mond Eiji Okada a felejtésről a Szerelmem, Hirosimában, ha vissza tudod idézni Páger in­dulatát a Földindulásból, vagy ha visszacseng füledben Jeanette MacDonald és Eddy Nelson dala az Orgonavirág­zásból, legyints egyet, hiszen ősztől már a Dob utca sar­kán is James Bond és Piedo- ne osztja a pofonokat, zsa- rükkal lesz tele a vászon, miként az ország szinte min­den mozijában. A Filmmú­zeumot eladta a gazda, a Magyar Filmintézet. Ősztől hiába keressük a nagy, sárgaréz betűkből ki­alakított címeket a bejárat felett. A név helyén pedig ez áll majd: Broadway. Ez lesz a mozi neve, mivelhogy egy­koron így hívták ezt a vetí­tőhelyet, s az új divat szerint vissza kell keresztelni min­dent az eredetire. Népköztár­saság útja helyett Andrássy utat mondunk (vajon miért nem Sugár utat, hiszen leg­korábban így nevezték?), s mióta .Andrássy Katinkából A vörös grófnő lett, azóta el­gondolkodhatunk e család szerepe és történelmi lecké­ink bonyolult összefüggése­in, valamint egyre nehezeb­ben igazonunik ki a színek­ben^ Szóval Broadway lesz újra a boldog emlékezetű Film­múzeum, s ne meditáljunk azon, miért nem akad édes anyanyelvűnkben egyetlen megfelelő név sem, amely a keresztszülőnek megtetszhe­tett volna, s még csak ne is emlegessünk ostoba hagyo­mányőrzést, hiszen ebben a moziban, miként a többiben is, ugyanazok a filmek men­zi be” őket az ember, mint az ötvenes évek. Sámson Tamás 1952 őszén — egyetemi tanulmányok helyett — egy vidéki kisvá­rosba kerül, hogy a telep­hely raktárában a könyvelé­si feladatokat megoldja. A fiatalembert természetesen megtalálja a szerelem, még akkor is, ha a tragikus és talányos sorsú Bellával nincs szerencséje. A lány élete csupa titok, talán a hatalom beépített embere, az a feladata, hogy segítse a bizalmatlanság légikörének kialakulását. A raktáros Kulcsár nem kevésbé titok­zatos: a munkáját elhanya­golja, vadászgatni jár mun­kaidőben is. Nagyon tájéko­zott, sokféle embert ismer „fentről”, úgy látszik, a keze njesszire elér. ö is hozzájá­rul a „mindenki .mindenkit ellenőriz” elvének (és gya­korlatának) a megvalósulá­sához.. A Bellában lappangó titkot Tamás nem tudta megfejteni, mert visszaren­delték az anyavállalathoz és felmondtak neki. Ismét segédmunkás lett belőle. Amíg Bellával kapcsolat­ban még csak erejét próbál­gatta a szerelem, addig Bu­dapesten valóban rátalál az igazi érzelem. Valival a munkahelyén ismerkedik meg. Az asszony rossz házas­ságban él, mégsem könnyű zsákmány. Mindkettőjüknek fel kell nőniük ehhez a kap­csolathoz. De Vali nem mer nek majd, amelyek valóban az igazi Broadwayn kezdték kö­zönségámító sikersorozatukat. Meg is érdemelte a Film­múzeum a sorsát! Nem átal­lott a Patyomkin páncélos, a Ködös utak mellett olyan fil­meket játszani, mint a Halá­los tavasz meg az Elfújta a szél. Hogy szegénynek el kel­lett tartania önmagát, meg a tulaját, a Magyar Filminté­zetet is? Hát Istenem! Ügy hírlik, vannak országok, ahol az értékőrző intézmények fenntartása, támogatása úgy történik, hogy a szórakoz­tatóipar jövedelmének meg­felelő hányadát kapcsolják le és használják fel ilyen célra. Erre a megoldásra nálunk nem sikerült rájönni. Támo­gattuk a szórakoztatóipart a mozikban, a Filmintézet pe­dig tarthatta el önmagát, ve­hetett néha egy-két filmet, főként abból a jövedelemből, amit a filmmúzeum hozott Számára. Ügy hírlik, a Filmintézet helyet ke-es ahol — egy ki­sebb moziban — folytatódna az archívumában őrzött ér­tékek vetítése. Sovány vi­gasz, ha lesz egy száz körüli nézőt befogadni tudó vetítő­hely. Törzsközönséget elve­szíteni könnyű, de újat kiala­kítani csak úgy lehet, ha a programban megfér egymás mellett a régi filmek közül az autonóm művészi értéket képviselő azokkal, amelyek a szórakoztató-művészet köré­be tartoznak, mert a filmtör­ténetnek ugyanúgy része Hyppolit, a lakáj, mint a Tü­relmetlenség még akkor is, ha nem azonos minőséget képviselnek. (nein akar) elválni a férjé­től, így egy idő után bele­fáradnak, beleszürkülnek az eevmásért vívott küzdelem­be. Hosszú hónapok telnek el. Ötvenhat októberében ta­lálkoznak újra. Vali elvált, egyedül él. Sodródnak a tö­meggel, a Parlament előtt, aztán a rádiónál. A nagy zűrzavarban elveszítik egy­mást. Tamás megsebesül, hosszas lábadozás követke­zik. Ezalatt Vali elhagyja az országot, de szétszéled a kö­zös ismerősök egy része is. Vali disszidálása nem követ­kezik az egyéniségéből, mint ahogy ötvenhat közvetlen előzményeinek, illetve az ok­tóber 23-i eseményeknek a megmutatása is magán viseli a divat jegyeit. Szakonyi re­gényében nem szervesül a történelem a hősök sorsába, hiányzik a tetteket hitele­sítő történelmi atmoszféra. Szereplői egy-egy erkölcsi magatartás következetes képviselői, minvégíg kitarta­nak elveik mellett, de eset­leges bukásukban nincs sem­mi megrendítő. Személyisé­gükből hiányzik a mélység, úgy tűnik, mintha nem len­ne döntéseiknek tétje. A Bolond madár nem mi­nősíthető csupán művészi ujjgyakorlatnak. Nyári ol­vasmány, minden bizony- nyál felejtésre ítélve. (Magvető,1989) Nagy István Attila Hamar Péter Könyrespolcunk Bolond madár PHm: || Kelet­a magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE aKM vendége L

Next

/
Thumbnails
Contents