Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
1989. szeptember 9. 7 „Legyetek tökéletesek" O lvasom az önosto- rozás hangos általánosításait: „végighazudtunk negyven évet”, „meghajoltunk, elgyávul- tunk”, sőt, ilyen elragadtatott öngyalázást: „mindany- nyian kurvák vagyunk”. Ez mind igen megható és látványos is nagyon. Mégis van benne valami álságos, vagy hamis. Azt állítjuk: mindenki! Sohasem, vagy legfeljebb elvétve mondjuk: én. Én hazudtam, én bizonyultam gyávának, kínos nekem bevallani, de én kurvultam el. Bizony, bizony, az önvád ravaszul fogalmazott kiterjesztése az önfelmentés rafinált eszköze. Mindjárt súlya vész a személyes botlásaimnak, ha igazolni tudom, hogy tömegméretű gyalázatok kis osztálytársa voltam. De naponta olvasom és hallhatom is, amint kérlelhetetlen szigorúsággal pálcát törünk és fennszóval hirdetjük ki elmarasztaló ítéletünket: bűnös! Kísérje megvetés és szégyen. És kárhozat. Gyanús nekem ez a kérlelhetetlenség. A mérlegelés és megértő sajnálat, az irgalom és megbocsátás jeleinek hiánya. Hogy semmi bizonytalanság, apró megingás az ítélkezésben. Hogy nyomát sem lelem a beleérzés készségének: mit tettem volna én, ott, akkor az ő, a mások helyében? Mert könnyű utólag a döntés kényszerhelyzetének tova- tüntével bátorságunkról, érinthetetlenségünkről tanú- bizonyságot tenni. Nem tehetek róla, hogy felkérez- kedik bennem valami szomorú kétkedés: nem azért forgatjuk e szélsebesen stig- mákat-bélyegeket osztó vádjainkat, hogy magunk mentségére ne kelljen enyhítő körülményeket keresnünk? Jól teszi, ha a Bibliához fordul néha, aki az erkölcs dolgairól gondolkodik. A hivő a kinyilatkoztatás személyes élethelyzetekre is alkalmazható tanításait, az ateista az emberi bölcsesség teljesítményeit olvashatja benne. A megingathatatlan magabiztosság és a megborzongató vádak mindennapossá vált szertartásaitól gyötörve egyre' többször ötlik fel bennem az Újszövetség egy passzusa: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes”. (Máté 5; 48) Egy állítás: Az Isten tökéletes. Ellentmondás nélküli abszolutum. És egy felhívás: Az ember tökéletlen, híjával van az eszményi teljességnek. Ám mégis erre kell törekednie, anélkül a remény nélkül, hogy olyanná lehetne, mint Isten. Hívőnek, hitetlennek egyaránt elfogadható üzenet: a tökéletesség nem emberi mérték. Időszerű intés. Ha elfogadjuk — (s miért ne fogadnánk el? A hívő azért, mert hisz Isten létezésében, a hitetlen, mert tagadja) — igazságát és magunkra vetítjük, alázatot gyakorolhatunk. Kevésbé vallásos szóhasználattal ösztönzést kaphatunk a becsületes önértékelésre. Szerénységre. Azaz: az önhittség, kevélység, túlzott magabiztosság módszeres, tudatos kerülésére. Az összehasonlításban is. Magunk és mások egybevetésénél! Időszerű a bibliai ige. Mert arra tanít, hogy a könyörtelen erkölcsi ítélkezés abban a meggyőződésben fogant, hogy a bírói talárt magára ötlő ember mindén szeplőtől mentes. E végletes önhittség az oka, hogy nem tud türelmesebb és megbocsátóbb lenni. A tökéletes Istenség sem vindi- i kál magának ilyen jogot a kérlelhetetlenségre. Éppen mert ő az Igazság — az [ Üt és az Élet, csak harmad- és negyediziglen büntet; irgalmasságot viszont ezer- iziglen cselekszik. Hamis tehát számomra a célzatosan, az egyértelmű ítéletek szándékával átrajzot múlt, a felelősséget teljesen egyenlő mértékben szétosztó nagyvonalúság és a megszállottan szélsőséges vad vádaskodás. Hasonlatos Pilátus farizeus gesztusához: „mosom kezeimet” — amivel a történéseket a tömeghangulat hullámzásainak engedte át. Az ember nem szívesen szembesül személyesen gyengéivel. Előszeretettel hárítja át gyarlóságait másra. A körülményekre, az emberekre, akikkel összehozta sorsa. Esendóségünk csodás átváltozások káprázatában igen gyakran fennkölt erénnyé nemesül. „Elárultam volna? Méltán tettem, hisz gonosz volt, ártalmas, bűnös, vagy haszontalan. Egy bűnben voltunk részesek? Bizonyítottam, hogy ő volt a kezdeményező, övé az ötlet, vagy a kivitelezés módszeressége. Magam szinte elhanyagolható szerepet játszottam, ott se voltam. Minden tévedésem, bűnöm látszat csupán, végzetes félreértés.” Ha feketének kontrasztja, a szürke is fehér. Megvádolom a tükröt, hogy torzít. Összetöröm, és addig cserélgetem a cserepeit, míg azt nem mutatják, amit látni szeretnék. Leváltom barátaimat, új ellenfeleket választok. Néhá elég a percnyi időelőny is, hogy elkiáltsam másokra önfelmentő vádjaimat, csava- rintva egyet a valóságon (meg a bibliai igén): Vétkeztél az ég ellen és én ellenem! Elég az is, ha sikerül túlrikoltanom a hangos kiabálókat. Esetleg színpadias gesztussal, széles mozdulatokkal mellébe döfni a másiknak a ráfogásomat: „te vagy a bűnös.” Átkozódva körbemutatni esetleg: az egész univerzum! Mindez olyan tökéletlen. Olyan szánandóan kisszerű. Vele szemben áll ott a bibliai intés: „legyetek tökéletesek.” Ami számomra any- nyit jelent: az embernek ahhoz, hogy erkölcsös lehessen, le kell vetkeznie gyarlóságát. Azt már a meggyőződésen! teteti velem hozzá, hogy csupán az egyedekre. Munkába kell venni a környező világot, ami közvetlenül, a legkézzelfoghatóbban a társadalom-szervezet közösségformáit jelenti. Ezért az ítéleteinknek nemcsak az egyesekre, vagy az emberekre általában, hanem e konkrét formákra kell irányulniok. Hogy az emberek önmaguk lehessenek az általuk létrehozott jobb közösségformában. S ezáltal biztonságosabban értékelhetők. A tökéletesség a bibliai felhívás értelmében olyasvalamit követel — feltételez, ami ellentmond a „természetes” ösztönnek és a „józan” észnek. Azt mondja péládul: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, for- dístd felé a másik orcádat is ... Mert, ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” Ami, ha nem szószerinti értelemben fogom fel ezt a parancsolatot, azonnal leveti a közönséges észjárás számára képtelen és elfogadhatatlan életszerűtlenséget. Megvillan igazi jelentése: erkölcsösnek lenni igen gyakran csak érdek és józan ész ellenében lehet. És hogy ez egyáltalán nem egyszerű bizony. Legalábbis kevésbé, mint erkölcsösnek mutatkozni. Meg, hogy jó okunk van hazugságra gyanakodni, ha rnmduwtialaai tökéletességben voltunk. T úl sok közöttünk az igaz, a hirtelenül megigazult ember. De gyanússá lesz minden fennszóval önmagát reklámozó makulátlanság, különösen, ha csak dühöket szít a bűnök ellen. Pallosjogokkal ruházzák fel magukat, akik a tökéletesség erényének koronáját saját fejükre teszik. Folyamatos, személyes törvénykezéssel születnek elmarasztaló és felmagasztaló ítéletek. De mindig csak mások ellen. Pedig a tökéletesség nem emberi mérték. S ha nem az, akkor csak a hataloméhséget sejthetünk ott, ahol megengedhetetlen előfeltevés birtokában osztanak igazságot. A Bibliában erre is van kádencia: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek... Ne adjátok azt, ami szent az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal és néktek fordulván meg ne szagassanak titeket.” Titeket is. Tehetném hozzá. Túl kellene jutnunk végre kicsinyes, személyes és tömeges bosszúkon. (A bosszúállás is Istené — a Biblia szerint. Nincsenek tökéletes politikai rendszerek, tökéletes politikai pártok, tökéletes emberek. Olyan változásban, amelynek készítői nem a „legyetek tökéletesek!” parancsszavára cselekszenek, gyarlóságaikat megvallva, hanem mindenkor az erényt magukénak tudva, nem lehet bízni! Nem lehet, mert a tökéletesség erénye csak az Istent Illeti. Akár van, akár nincs. Kiss Gábor Vélemények kulturális életünkről Tájhoz, emberhez illesztett művelődés A JÖVÖ RÁNK SZORUL, írja Dobos László. Vitára ösztönöz, mert mindnyájan érezzük, hogy időszerű volna a tettek mezejére lépni egy markáns, csak Szabolcsra, Szatmárra, Beregre jellemző, az itt élő nép arculatára szabott kultúrpolitika meghirdetésével. Változó világunkban, ellenmondásokikal terhelt napjainkban a szándékot nevezhetjük nemesnek és naivnak, a vállalkozást elkésettnek is, meg elhamarkodottnak is. A témát sokféleképpen közelíthetjük meg. Az előíbbrelépésben azonban bizonyos dolgokat tisztáznunk kell. Először is azt, hogy milyen a megye kulturális helyzete, szervezettsége, értékrendje, fejlett- sége? Van-e ennek sajátos táji arculata, avagy alapértékeiben és struktúráiban adekvát a nemzeti kultúránkkal. A felhívás azt sejt- teti, hogy kulturális életünkben nem sikerült a jó értelemben vett provincializmust, a helyi másságot intézményesíteni. Hogy kultúránk is áldozatul esett a rendszer nyomásának, az egység illúzióján szerveződött és működött sematizmusnak. Mindezek megválaszolása, mint napjaink más politikai kérdései is, csak kultúrpolitikai múltunk, történelmünk egyértelmű tisztázása után lehetséges. Ez a szembenézés azonban nem könnyű. Annak megállapítása és kijelentése, hogy a megye kulturális élete is a monolitikus „modell” törvényei szerint (autonómi- a hiány, felülről szervezett centralizált) vezérelt, a maga ellentmondásosságával is nem több, mint agyon ismételt evidencia, amitől aligha leszünk okosabbak. Mai politikai közhangulatunkban ez egy ügyes szlogénné! többet nem ér! Mert az olvasó —, a megye átlagpolgárai — évekig mit hallott, ha nem azt, hogy kulturális életünk, milyen nagyívű utat tett meg. Beszélgetünk kulturális forradalomról, szellemi életünk sokszínű gyarapodásáról. S mit látott, mit tapasztalt? Először is. Még a legelfogultabb szemlélőnek is érzékelni kellett, az intézményrendszer látványos minőségi gyarapodását (színház, művelődési központ, könyvtár, múzeum stb.) Tudnia és tapasztalnia kellett a különböző kulturális mozgalmak, szervezetek létezését, jelenlétét. Megismerhette az e területen elért mind gyarapodó hazai és külföldi sikereket. Ugyanakkor az átlagpolgár helyzeténél fogva azt már kevésbé látta, hogyan pusztul településeink jó részének intézményrendszere. Miért maradtak egyre nagyobb számú közösségek kulturális intézmények nélkül? Az sem vált világossá a tömeg szintjén, hogy a felülről mind szenvedélyesebben deklarált „gyarapodási” folyamatban ö, az egyén, privát művelődési folyamataiban fokozatosan elszegényedett. Hogy a kisközösségeitől megfosztott, önszervező erődben lefolytott gazdasági lehetőségeiben mind korlátozottabb helyzetében kulturális fagyasztása is fokozatosan beszűkül. Másodszor! Az átlagpolgár ha kultúráról hallott, akkor legtöbbször a helyi értékek feltárása, mentése és gazdagítása volt az igehirdetés. Többször és többszinten deklaráltuk, hogy féltve őrizzük és fejlesztjük megyénk művészeti, néprajzi, szellemi, tárgyi stb. értékeit. Hogy van és felvirágzott egy sajátos szabolcsi-szatmári kulturális élet, melyet fokozottan megismer az ország, megismer a világ. Mi hát az igazság? Ta- gadható-e mind ez? Azt hiszem ennek totális tagadása ugyanolyan tévedés volna, mint kritikátlan elfogadása. Mert való igaz, kultúránkat tudtuk reprezentálni, és reprezentáltatni. De az is igaz, hogy a kultúra inkább dekorációs célokat szolgált mintsem a tömegek, tömegszintű igényeinek vállalását. A helyzet ellentmondásosságát érzékelve, már évekkel ezelőtt is többször megfogalmaztuk, hogy baj van a tömegek kultúrájával. Helyesebben azt ismertük be, hogy a tömegek mind kevésbé részesei kulturális életünknek. A témával birkózva nem juthattunk előre, mert egyéb okok mellett én elsősorban azt emelném ki, hogy mi a kultúrát az elmúlt években erősen intézményi, stuktúrá- lis kérdésnek tekintettük. Holott tapasztalnunk kellett, hogy az nagyon is tartalmi, műveltségi kérdés. Vagyis egy táj, egy régió kultúrájában meghatározó az, hogy a köz műveltségébe milyen tartalmakat, ismereteket, készségeket, tapasztalatokat tudunk generációról generációra felhalmozni. Az, hogy a művelődéspolitika milyen értékrendben gondolkodik, egy- egy, jelen esetben a Nyírség, a Szatmár és a Bereg sokszínű világából mit képes feltárni, feldolgozni, megjeleníteni. Ezáltal az emberek tudatába oly módon beépíteni, hogy az hasson személyiségükre. Meghatározó erejű legyen cselekedeteiben, viselkedésükben, emberi, erkölcsi tartásukban. Integrálódjanak az emberek mindennapi kultúrájába, gondolkodásába, általuk velük alakuljon ki a szabolcsi, szatmári avagy a beregi ember sajátos karaktere. ö, csak önmagához hasonlítható tájak embere! Ilyen megközelítésben a sajátos táj kultúra megteremtése döntően ismeret, ha úgy tetszik tudás vagy műveltség kérdése. Közelmúltunk kultúrpolitikájában ennek a helyi tudásnak a fejlesztésében elkövetett mulasztásai a legsúlyosabbak. A TÜLKÖZPONTOSlTOTT ÉS CENTRALIZÁLT oktatás és művelődésirányítás az ilyen tudás termeléséneik és közvetítésének nem kedvezett. Ennek ellenére a helyzet korántsem olyan reménytelen, mint amilyennek látszik. Mert az elmúlt évtizedekben megyénkről, tájainkról, településeinkről megszámlálhatatlanul sok szellemi érték született. Magunkról múltunkról felhalmozódott ismereteink azonban közkinccsé nem válhattak, de rendelkezésre állnak. Mobilizálásuk azonban egyre nehezebb, ugyanis az erre elszerződött értelmiséget, elszegényedése (itt elsősorban szellemi elszegényedésre gondolok) e misszió teljesítésére egyre kevésbé teszi alkalmassá. Véleményem szerint kultúránk egyedi arculatának kialakítása tehát döntően ismeret, műveltség, azaz lényegében tartalmi kérdés. Így sorsa jövőbeli arculatának elválaszthatatlan az oktatástól, iskolarendszerünk tartalmi fejlesztésétől. A hangsúlyt a tartalmira tenném. Ugyanis az eddigi szervezeti próbálkozások döntően a közművelődés intézményrendszere hiányosságait, működési zavarait próbálták mérsékelni. Az iskolában végbemenő változások napjainkban a közművelődés számára is új terepet nyithatnak. A plura- rizmus megjelenése az oktatásban jelentősen megnöveli a rendszer rugalmasságát, és alkalmazkodó képességét. A tantervi alternatívitás és tanári szabadság pedig kibővíti a helyi értékek, ismeretek, tanórai és egyéb feldolgozásának lehetőségeit. A mind egyedibb arculatú iskolák, remélhetőleg éppen ezáltal alakíthatják ki sajátos karakterüket. Diákjaik műveltségtartalma így megfelelően képes asszimilálódni azokat a helyi értékeket, amelyek alapul szolgálhatnak egy lokális kultúra felvirágzásához. Ebből logikusan következik, hogy ha egy egyedi arculatú kultúrpolitikát akarunk felvállalni (amilyet az idézett írásban is meghirdettek), akkor elkerülhetetlen az iskola kultúra- termelő és kifejlesztő funkciónak az újragondolása. Az iskolai kulturális élet tartalmi és szervezeti kereteinek; transzmissziós eszközeinek átalakítása. A két intézmény- rendszer fokozatos közelité- se, iskolapárti kultúrpolitika felelősségteljesebb vállalása. Konkrétan, a köz művelőinek célszerűbben, tudatosabban kell bekapcsolódni az iskolai programok, tantervfejlesztések kimunkálásába, a szabadidős diákélet szervezésébe, a diákmozgalmak és egyesületek irányításába. EZEK SIKERES ELÖBB- REVITELÉHEZ meg kell változtatni azt a gyakorlatot, hogy az iskola menjen a kultúra (intézményei) után. A kultúra elsőszámú műhelyévé az iskolát kell tenni, mégpedig oly módon, hogy azt a gyerek szinte észre se vegye. Ebből a szempontból az iskolákban végbemenő reformfolyamatokat Ígéretesnek tartom, de koránt sem ilyen egyértelműek a kultúrában bekövetkezett változások. Félő, hogy-e lehetőséggel nem lesz erejük élni! Akkor pedig a nemes szándék, — a megyei arculatú kultúra megteremtése — alighanem még igen hosszú ideig várat magára. Kuknyó János y Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Tiszafák jégben. (Márgittai Jenő tusrajza)
