Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
1989. szeptember 30. 11 A z úton nagy volt a forgalom. Pótkocsis teherautók mellett haladtunk el, rajtuk fel- tomyozva az alma és szemben is hasonló járművek jöttek, de ezek ládákba csomagolt almát szállítottak. A vajai termelőszövetkezet előtt, az út mindkét oldalán kocsisorok kígyóztak bebocsátásra várva. Vasárnap reggel volt, pár perc híján nyolc óra. Ahogy tovább haladtunk, a nyüzsgés egyre inkább alábbhagyott és pár kilométerrel odébb templomi csend borult a tájra. A kis zöld Trabanttal lassan gördültünk végig Kántoijánosi főutcáján és úgy tűnt, egyedül mi képviseljük az emberiséget. Sehol egy teremtett lélek, a kapuk, a házak ajtaja zárva, üresek a kertek előtti kis- padok. A vasárnapi csendbe hirtelen belekondul a református templom harangja, ami tovább fokozza azt az érzésemet, hogy egy hatalmas templomba érkeztem. Mátészalkától alig tizenöt kilométerre található ez a közel kétezer-ötszáz lelket számláló község, Kántoijánosi. Mint sok más település a megyében, ez is „közösködik” másik kettővel, Hodásszal és Nyírkátával. Hodász lett a közös tanács központja 1970. július elsejétől és a termelőszövetkezet is hasonló sorsra jutott. Több került ezzel a közös kasszába, de a nagyobb lélegzetű fejlesztéseket nem a kisközségekben hajtották végre, bár ide is csurrant-csep- pent. Felépült egy új csecsemő- és terhességgondozó a faluban, van három vegyesbolt, és végigsétálva a főutcán néhány újabb cégtáblát is felfedeztem: fodrász, magánkereskedő. Elér ide a Patyolat hozom—viszem akciója, bár nem sokan élnek a lehetőséggel. Nincs azonban gyógyszertár és a boltok ellátása is akadozik. Reggel megérkezik a tej, ami már a délelőtt folyamán elfogy és utánpótlás ritkán várható. A kenyér minőségét két szóval jellemzik a jánosiak; kritikán aluli. A lakosság ott segít magán, ahol tud, a kertekben termő zöldség, gyümölcs, a tartott állatok, csirke, disznó, mind-mind a jobb ellátást szolgálja. A központosítás egyik negatív eredménye az volt, hogy egy réteg, nevezhetjük úgy is, hogy a szakembergárda, kivonult a faluból. Maradtak a pedagógusok, hiszen az iskolában valakinek gondoskodni kell az utánpótlás neveléséről. Az első utamba kerülő gyerektől — aki ismeretlenül is előre köszönt nekem, idegennek — az iskola igazgatója felől érdeklődöm. Az útbaigazítás szerint elindulok megkeresni a házat, az elágazásnál, a kúttal szemben. Miért kell a kutat külön hangsúlyozni? Mert a házak jó részében még ma sincs ivóvíz, vödörrel viszik a vizet a mosáshoz, főzéshez. Tavaly fejezték be a vezeték építését, ez telkenként húszezer forintba került, de a bekötés és annak költsége még hátra van. Az iskola ügyes-bajos dolgairól Bakos Károlynétól kapom meg a felvilágosítást. O az igazgató 1980. óta, félje a termelőszövetkezet föagronómusa. — Itt a kis eredmények eléréséhez is nagy erőfeszítésekre van szükség. Evről-évre változik a tanári gárda, a fiatalok jönnek- mennek, nem vonzó számukra itt tanítani. Az idei tanév kezdetén hét állást hirdettünk meg, két végzős hallgató érdeklődött, de a pályázatot már be sem adták. Főleg szakos nevelőkben van hiány, bár javított a helyzeten, hogy Romániából áttelepült egy kolléganőnk, ő kémiát és fizikát tanít. A szaktanárok hiányát és az állandó tanárváltást elsősorban a gyerekek sínylik meg, főleg azok, akik jobb képességűek, mint a többiek. Az utóbbi három—négy évfolyamból többen mentek gimnáziumba, szakközépiskolába, s nekik bizony némi hátránnyal is meg kellett küzdeniük. — A gond a szülőkkel tartott kapcsolatban is jelentkezik, mert a tanulók több mint fele cigány. Kevésbé hálás feladat tehát pedagógusnak lenni itt, és sajnos annyi pluszt nem tudunk adni, amiért többen jönnének. A bér nem rossz, lenne illetményföld is, de a szolgálati lakásokkal hadilábon állunk. Ezek elég rossz állapotban vannak, pénz kellene a felújításra. A tanult fiatalok nem jönnek vissza a faluba, hiszen nincs hol elhelyezkedni, munkalehetőség alig akad. Apránként az ipartelepekről, az ország különböző tájairól visz- szaszállingóznak az emberek és egy ilyen kis községben annak a 20 embernek az elhelyezése sokkal nagyobb gondot jelent, mint mondjuk Ózdon 100 dolgozóé. Mennének Mátészalkára, de ott is leépítés van. Sok az ingázó, ők csak aludni járnak haza. A termelőszövetkezet sem tud mindenkinek munkát adni. Részművelésre adnak ki területeket, ahol almát, dohányt termelnek, de ez nem jelent mindenki számára megoldást. Olyan ipart kellene hozni a faluba, amit gyorsan meglehetne tanulni. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra. Idő kell ahhoz, hogy a kezdeményezés jövedelmezővé váljon. Már az is nehéz dolog, hogy a falu lakosságának közel felét kitevő cigányságot a rendszeres munkára rászoktassák. (Tisztelet a kivételnek, mert van köztük rendes, becsületes ember is szép számmal.) A nagy többség azonban alkalmi munkából máról-holnapra él. Maradjunk még a munkalehetőségnél. Mi a helyzet a nők foglalkoztatásával? Amíg fiatal valaki, könnyen vállalja az ingázást, a legtöbben Hodászra járnak be a termelőszövetkezet varrodájába. Aztán jön a család, a gyerekek és ilyenkor már képtelenség vállalni a napi utazást. Próbáltak bőrdíszmű üzemet telepíteni a faluba, de a tanulmányi idő alatt Nagykálló- ba kellett volna utazni minden nap és a jelentkezők nagyrésze ezt az egy hónap ingázást sem tudta vállalni. Munka tehát főleg a ház körül akad, így nem csoda, ha sokan elvándorolnak, másutt próbálnak elhelyezkedni. Ez a jövőre nézve egyáltalán nem biztató, hiszen pont azok mondanak búcsút a falunak, akik még bírnak dolgozni. Az is elgondolkoztató, hogy sokan vannak, csökkent munkaképességűek. Most itt élnek, itt kell megoldani az egészségügyi ellátásukat, foglalkoztatásukat. Másutt termeltek, de a leszázalékolásuk után hazajöttek. — Nem lehet mindenki portás, vagy éjjeliőr. Én állattenyésztő voltam, itt dolgoztam a termelő- szövetkezet telepén, de már leszázalékoltak. Itthon tehenet tartunk, kertben termelünk ezt-azt, kijárunk az almásba. Dohányt az idén nem fogtunk, nem volt kire. A feleségemmel azt már nem bújuk. Három lányom van, közülük egy lakik csak Jánosiban, neki is megvan a maga baja. Bizony, ha most lennék harminc éves, nekem se kellene kétszer mondani, hogy vegyem ki a földemet a tsz-ből. De kétszer harmincévesen már nem nagyon búja az ember. — mondja beszélgetésünk során Pali bácsi, aki néhány perc pihenőt engedélyezve magának kiült a kispadra a ház elé. Tőle tudtam meg azt is, miért olyan kihalt a falu, hiszen már dél felé jár és csak a templomból hazaindulók hoznak némi változatosságot az addig néptelen utcán. — Kinn szedik az almát a kertekben. Ez, a szinte nyári idő kedvez a szüretnek, így aki teheti, összegyűjti a barátokat, rokonokat és vasárnap ide vagy oda, folyik a munka. Tuzsérra viszik innen az almát, úgy látszik, most kedvező áron veszik át a szovjetek. Menjen ki a kertekbe, ha nyüzsgést akar látni, ha találkozni akar az emberekkel! Elindultam hát a megadott irányba, és a kövesutat elhagyva bizony meg-meg pördült a süppedő homokban a kocsi kereke. A faluban rengeteg földút, a kiépített kövesút hossza alig éri el a 3 kilométert. Mesélik, hogy egy tavaszi olvadáskor olyan sártenger keletkezik itt, hogy az autótulajdonosok kénytelenek a kövesút mentén lakó ismerőseiknél hagyni a kocsit éjszakára. Most kezdődött az útépítés két irányba, Nyírbátor és Baktalórántháza felé, ez talán könnyít az áldatlan állapotokon. Az építés lelkes szervezője, szorgalmazója a helyi római katolikus lelkész, Szabó Sándor, aki maga is aktív építész. Keze munkáját dicséri a hodászi, nyírderzsi, flóratanyai és ajánosi templom is. Zötykölődve a homokon elhaladunk a ravatalozó mellett, mely nemrég épült. Sok társadalmi munka és a helyi lakosok ötszáz forintjai mind-mind benne vannak ebben a kis épületben. Kinn az almásban nem kell sokat kóborolni, könnyen rábukkanunk egy ládák körül sürgölődő csoportra. Csomagolják, válogatják a termést, nemsokára jön a kocsi, indul Tuzsérra az alma. — Mi egy sort vállaltunk, így hatvan—hetven fáról kell leszedni a gyümölcsöt. — mondja Szkab- lé Ferencné, akinek két fia segít a munkában. —Nézze meg, milyen szép ez az alma, csak az a baj, hogy kevés van a fákon. Odébb vannak rosszabb fák is, a mienk az idén kiadja a 350 forintos napszámot. Az, hogy mennyit kapunk, függ attól, hogy vészi át a szovjet az almát. A fiam tagja a tsz-nek, és mint minden tagnak kötelező valamennyit vállalni, de úgy látszik meg is éri. Alig egy kilométerrel odébb újabb, az előzőnél népesebb társaságra akadunk. — Három család együtt szedi most az almát. — kezdi a beszélgetést Szabó Ferencné, akinek édesanyja nyugdíjas tsz-tag. — Már csak a válogatás és a csomagolás van hátra, leszedtük a tizenkét sort. Ha ezzel elkészültünk, azt ígérték, foghatunk még sort. Már négy éve ezeket a fákat gondozzuk, most jár le a szerződésünk, de szeretnénk továbbra is e területen maradni. — Az idén már átadtunk 499 láda fehérárut és azt jó minőségben vették át, de szerintem ezzel a mostanival sem lesz baj. Egyszerűen gyömyörű! —- szól közbe az édesanya és már nyújtja is felém a szinte teljesen piros, teniszlabdánál jóval nagyobb gyümölcsöt. Dologgal telik a jánosiak életében a vasárnap is, ha nem az alma, akkor a jószág, a dohány vagy a házkörüli teendők elvégzése ad munkát. Mindez azért, mert annak ellenére, hogy a kereset kevés, valahogy mégis boldogulni kell. Szilágyi Zsuzsa Fotó: Elek Emil Vasárnap Kántorjánosiban Barangolás- ns*. i a Magyarország hétvégi melléklete | Kelet
