Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
10 1989. szeptember 30. aKM vendége: a manöken Hivatása a szépség F* ilm F elnőttbetegségek A tetszeni vágyás a nők egyik erénye. Ez talán így természetes. Külföldön az a hír járja rólunk, hogy a magyar nők szépek, igyekszik is mindenki annak látszani. Az ősember kétféle okból hordott ruhafélét. Először is védeni akarta testét az időjárás viszontagságaitól, másodszor, ha erre nem 'volt szükség, ékességnek borította magára az elejtett vadbőrt, virágindát, kagylót. Ruházkodásunkat ma is a célszerűség és a díszítés vágya határozza meg. —De mi a véleménye erről egy olyan nőnek, akinek hivatása a csinosság, s szép, ápolt külső? — kérdeztem meg Laczfi Ági budapesti manökent. — A divat az emberi élet természetes kísérő jelensége — mondja. — Az ízléses öltözködés utal az ember belső tulajdonságaira, egyéniségére. Néha túlzásokba esünk, eltorzítjuk a természetes tulajdonságainkat. Színekben sodrán nem gondolkodnak, nem hangolják össze ezeket. Fölvesznek csicsás, rikítós holmikat, ami sokkal többe kerül, mint egy-egy ízléses, szolidabb darab. Nyáron például rendkívül szúrta a szememet, hogy mindeki magára húzta a fekete harisnyanadrágot. Azután nagyon csúnya látványnak tartom, amikor molett nő két évvel korábbi ruhájába gyömöszöli magát. Én a fiatalos cuccokat kedvelem, az „ápol és eltakar” elvet a divat területén sajátomnak érzem. Tetszik például a most menő, bő szárú szoknyanadrág. Nem szeretem a tapadós, szűk ruhákat. Ha néha fel is veszem, olyankor úgy érzem, mintha meztelen lennék. Azokat a nőket, akik a vonalaikat erőteljesen hangsúlyozzák, a barátnőimmel „mucisoknak” szoktuk nevezni. A sejtelmes, laza, lágy öltözékek szerintem sokkal vonzóbbak, mint a testre szabottak. Igaz a divatban is, hogy a kevesebb néha több. — Azért valljuk meg őszintén, hogy az impozáns megjelenés, elegáns, ápolt külső nemcsak jó ízlés kérdése, hanem sok pénz is kell hozzá. Az pedig külön előny, ha valaki szépnek születik. Úgy érzem, hogy igazán ebben a szakmában nem kell nagy erőfeszítéseket tenni, hiszen a saját adottságait használja ki az ember... — Lehet, hogy kívülről könnyűnek tűnik, de a felkészülések, próbák nagyon igénybe veszik a manökent. A másik dolog pedig az örökös bizonytalanság, amiben élünk, mivel alkalmi szerződéseket köthetünk. S mi van, ha nincs a munkádra szükség? Ezzel azért nem könnyű együtt élni. Kiszámíthatatlan, hogy mikor és hol kell fellépni. Előfordulhat az is, hogy végig kell házalni több céget, míg munkát kapsz. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig kaptam meghívásokat. Különböző cégeknél léptem már fel, így a SKÁLA, a Magyar Divat Intézet, az OKISZ Labor felkérésére és most a BUDA- PRINT-nél a PERFEKT reklámiroda szervezésében. A legtöbb manöken álma, hogy külföldön is szerepeljen. A HUNGAROTEX keretén belül több ilyen lehetőséget kaptam. Manapság az igazán sikeres lányok nyugati cégekkel szerződnek. —ABUDAPRINT divatbemutatóján volt egy hölgy, aki nyitott kivágású ruhát mutatott be és a háta nem egyenletesen volt lebarnulva, ugyanis kiviláglott a fürdőruha pántja. Ez szerintem nem illik egy manökenhez. Rendkívül vékonyak és magasak voltak a lányok. A propagandaosztályon Laczfi Ági adatai: mellbőség 90 centiméter, derék 62, csípőbőség 93 centiméter, a magassága pedig 173. Ilyen lenne az ideális női alkat? — Én folyton elégedetlen vagyok magammal, az ember mindig tökéletességre törekszik. A jó az lenne, ha egy kicsit mindenből kevesebb volna. A magasságomhoz viszont kellene vagy 5 centi, csakhogy van egy barátom, aki éppen ennyivel magasabb tőlem, így pontosan egymáshoz illünk és nem is akarok magasabb lenni. — A nemrég megjelent ,,Pesti Divat” újság címoldalán a következőt olvashatjuk: „Ez egy kurvás szakma — egy manöken naplójából." Mi a véleményed erről az írásról? — Rendkívül sértőnek, bántónak tartom, és a kolléganőim nevében is messzemenőkig visz- szautasítom. Egyébként nem tudni, hogy kinek a naplójáról van szó, s egyelőre az újságíró neve is ismeretlen. Felháborítónak tartom, hogy éppen egy divattal foglalkozó lap ilyen cikket megenged magának. Látod, itt kezdődik ennek a pályának a nehézsége. Sok intrikát és megjegyzést ki kell védeni. A férfimanökeneket meg homoszexuálisoknak tartják. Végül is, mi azzal keressük a kenyerünket, hogy fellépünk, bemutatunk ruhákat, csinos, jó külsővel. Ha ezt normálisan elfogadtatja magával és környezetével az ember, semmilyen megjegyzés nem érheti. — Beszélgetésünket egy fiatal srác kérdése szakítja meg: ,Agi, estére jössz?" Kiderült, hogy csütörtökönként jónéhány fiatallal együtt hittanórára járnak. — Azt nem mondanám, hogy bigott vallásos lennék, de nagyon közel érzem magamhoz a vallás tanításait. Sokat beszélhetünk például az erkölcsről, szerétéiről. S ez jó. Egyébként római katolikus vagyok. Mai társadalmunkban, úgy érzem, a vallást, a templomba járást sokan egyfajta demonstrációnak szánják az elmúlt évtizedek történései ellen. De ez bizonyára lehiggad és azok maradnak, akik valóban hisznek. — Több mint öt éve dolgozol ebben a szakmában. Vannak sikereid, jó lehetőségeid, 24 éves korában ezzel elégedett lehet egy ember. De ez a foglalkozás nem tűnhet egy életre szóló hivatásnak... — Soha nem gondoltam, hogy egyszer manöken leszek. Mindig állatokkal. szerettem volna foglalkozni, az volt a tervem, hogy lótenyésztőként keresem a kenyerem. Az általános iskola után 3 évig Görögországban éltem. Csodálatos hely, szívélyes nép , de nekem túl hangos, temperamentumos volt az ottani élet. Nagyon szeretem viszont az angolokat, az életmódjukat, tradíciójukat, ehhez nagymértékben hozzásegített angol nyelvtudásom. Angolból/é/.vö- fokú nyelvvizsgát tettem és megszereztem az idegenvezetői képesítést is. Az ember minél idősebb, egyre több ismeretre tesz szert. S most igazán nem tudom eldönteni, hogy valójában mit is szeretnék csinálni. Minden évben legalább négyszer elhatározom, hogy abbahagyom. De azért még szívesen csinálom. Bojté Gizella A GYERMEKI NAIVITÁS és a felnőtt bumfordiság oly közeli minőségek, hogy nem túl nehéz megtalálni számukra a közös nevezőt. Mindkettőnek megvan a maga sajátos bája, amely részint sebezhetőségükből fakad, másrészt abból, hogy képviselőik gyanútlanul fogadják el igaznak a látszatot is. Kardos Ferenc új filmjének, az Iskolakerülőknek azok a felejthetetlen pillanatai, amelyekben egybesimul e két minőség, mert ilyenkor elemelkedik á történet a mindennapiság talajáról. Ám ahol ez nem sikerül, ott földhözragadt marad, s a főgond az, hogy azok a jelenetek vannak túlsúlyban, amelyekben a művészi átlé- nyegítés különféle okok miatt nem sikerül. Kardos Ferenc a pályája kezdetén Rózsa Jánossal elkészített egy máig felejthetetlen gyerekfilmet, a Gyermekbetegségeket, amelyben sikerült végig fenntartani azt a különös lebegést, való világ és mese között, amely a legújabb munkájában csak itt-ott valósul meg. Az Iskolakerülőkben talán nem is az a hiba forrása, hogy a natura- lisztikus-realista cselekménymondó jelenetek váltakoznak olyanokkal, amelyekben nyilvánvaló a stilizáló szándék a jelképes tükrözés szabályai szerint, vagy a mesei- szürrealisztikus irányába, hanem minden bizonnyal az, hogy ezek között nincs meg ez az átmenet, amely kizárná, hogy kölcsönösen megkérdőjelezzük egyiket a másik rovására. ÉGETŐ TÁRSADALMI GONDJAINK KÖZÖTT is kiemelkedően jelentős az iskolás korosztályok ezernyi ellentmondás közepette alakuló életútja. Hogy Kardos Ferenc egyáltalán felvállalta ezt a közeget az ábrázolás terepéül, az önmagában is dicsérendő. Örvendetes, hogy elkerülte azokat a túlzásokat, sarkító közelítésmódokat, amelyek e témában másoknál lépten-nyomon tapasztalhatók. S ami a legfontosabb: nem kizárólag iskolai problémákként jelennek meg nála a vizsgált élethelyzetek, hanem egy társadalmi erőtér részeként, azaz a gondok megoldásának módját sem gondolja csak iskolai keretek között elérhetőnek. Történetének nincs egységes cselekménye, epizodikus mozzanatok láncolata a film, egy általános iskolások számára fenntartott bentlakásos intézmény keretei között. Ma, amikor a hollywoodi filmek divatja dúl, amelyben a hagyományos szerkesztésmód a feszültséget folyamatosan emelő egységes cselekményt követeli meg, merész dolog ezzel ellentétes megoldásra vállalkozni, de ez divat kérdése, nem művészi probléma, s ha sok fenntartásom van is Kardos filmjével kapcsolatban, ezért nem kárhoztatom. AZ ELLENDÜLÉS A FÖLDTŐL azért nem sikerülhet igazán és tartósan az alkotók számára, mert az adott élethelyzet jellemző alapösszefüggései nincsenek kidolgozva. Volt kritikus, aki szerint ilyen intézmény, amit a film ábrázol, nincs is. Van, de lehetetlen elképzelni, hogy ilyen kevés, ráadásul széles életkori skálán mozgó gyerekkel s öt fős tantestülettel rendelkezik. Hogy kevés az igazán egyénített gyerekarc. az szinte már mellékes az előbbihez képest. S aztán az a vihar, amely árvizet okoz az épület minden szintjén, oly mértékben rugaszkodik el a realitásoktól (jelképesnek végképp nem értelmezhetem), hogy kezdünk kételkedni még az igaz mozzanatok valódiságában is. A felnőtt szereplők közül a Csőrös tanárurat megformáló Eperjes Károly kapta a legtöbb játéklehetőséget. Úgy tűnik (legalábbis utóbbi filmalakításai alapján), hogy nem igazán átlényegülő, sokarcú színész (s ez nem elmarasztalás, hiszen péládul Gabin vagy Páger sem volt az), de ha az egyéniségéhez illő szerepet találnak számára, akkor tökéletes. Az Iskolakerülőkben is ilyen. Örömmel fedeztem fel az igazgató szerepében Kisfalussy Bálintot, akit nem is olyan régen még a szatmári Északi Színház színpadán láthattam az Egy pohár vízben. Kitűnő művész, jelentősebb feladatok megoldására avatott. A legnagyobb csalódás Bánsági Ildikó tanárnője. Már a Csók, anyu!-ban játszott tanárnő figurája sem tetszett (bár ezzel a véleményemmel eléggé magamra maradtam), de ennyire buta libára venni a figurát legfeljebb egy bohózatban lehetne, itt semmiképp. MA, AMIKOR ÍNSÉGES IDŐKET ÉLÜNK a filmművészet területén is, örülnünk kell a részeredményeknek is, s ezeknek nincs híjával az Iskolakerülők. Hamar Péter Az én XX. századom címmel vetítik az egyik legújabb magyar filmet. Rendezte: Enyedi Ildikó. A főszerepeket Dorotha Segda, Oleg Jan- kovszki, Paulus Manker, Máté Gábor és Andorai Péter játszák. ISkönyvespolcunk Scientia Sacra A mai, marxizmuson iskolázott értelmiségi vajmi keveset tud a misztikáról, a szellemtudományokról, mint ahogyan sokáig semmit nem tudott Hamvas Béláról sem. Erről persze a legkevésbé maga az író tehet, aki Karnevál című regényével valósággal berobbant az irodalmi életünkbe. Azóta (1985) amolyan tájékozódási pont lett ez a megállapíthatatlan műfajú könyv. Jobb meghatározás híján nevezik regénynek, mint ahogyan az alapművének tekintett Scientia Sacrát vallástörténetnek. Nem véletlenül emlegetem föl a marxista iskolázottságot,amely a vallást ■— „mint olyant” — szinte napjainkig olyan történelmi képződménynek tekintette, amely ahogyan keletkezett (mert történelmi szükséglet hozta létre) el is hal. Hogy mennyire korai és botor volt ez a vulgáris materializmus, világértelmezés, arra napjainkban kell rádöbbennünk. Korunk emberének éppen az az alapélménye, hogy a világ zűrzavaros, érthetetlen és értelmezhetetlen, mert jószerével „nincs áru az ideológiai piacon”. Természetesen ez — így — sommás túlzás, maga is válságtermék. Az is igaz, hogy az emberiség nem először éli meg, — át ezt a válságot. A módszere — ezt választja Hamvas Béla is — ilyenkor az, hogy visszanyúl az eredethez, keresi azt a pontot, ahol utat tévesztett. Hamvas Béla 1943—44- ben írott könyve meghökkentően eredeti, egyedülálló magyarázatot ad. Értelmezése szerint az emberiség, az ő megfogalmazásában: a nép — valamikor Krisztus előtt a hatodik században lépett ki abból az aranykorból, amelyben még szinkronban volt önmagával és a világgal. Az európai racionális gondolkodásból kiábrándult Hamvas az ókori keleti, s egyáltalán a történelem előtti vallásokban, világértelmezésekben leli meg azt a magyarázatot, amellyel az emberiség útja, tehát a történelem is értelmezhető. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, mi az ember létezés, s egyáltalán a történelem értelme a történelemből ismert filozófiákban, kultúrákban nem talál magyarázatot. Pontosabban a választ a már említett ős — vallások tanításaiból vezeti le. Az ős-bűn az individuum, az ÉN kiszakadása a népből, abból a világból, amelyben az egyén, közösség, a természet, az istenek, az édeni törvények még harmonikus egészet alkottak: az Egyet, a teljességet és a harmóniát. Mióta az ember kilépett ebből az aranykorból, minden összezavarodott. Az idő foglya lett, anélkül, hogy célját, értelmét látná. Hamvas Béla könyve igen bonyolult, nehéz olvasmány. Olyan vallástörténeti, kultúrhistó- riai és filozófiai ismereteket feltételez, amelyekkel éppen a már említett marxista iskolázottság miatt csak igen kevesen rendelkeznek. Mégis magával ragadja a türelmes olvasót az a teljességélmény, amelyet csak a nagy szellemekkel való találkozás ad(hat). Ez az élmény természetesen nem egyértelmű, mert vitára is ingerel. Európai észjárásunk tiltakozik az ÉN értelmezése ellen, hiszen éppen ezt: az individuum felfedezését, kiteljesedését, tiszteletét tartjuk kultúránk fundamentumának. Olyan értéknek, amelyért, amelynek a jegyében a történelem is történül. Ez a kultúra is ismer célképzetet, hiszen az aranykort a jövőbe helyezi, feltételezi, amikor majd a keserves kínok, küzdelmek árán megszerzett tudás éppen ezt, az ÉN, az ember üdvét fogja szolgálni. A lényeget tekintve azonban ez is egyezik Hamvas felfogásával, aki úgy véli, hogy még visszatalálhatunk az aranykorba, ha megismerjük, újra elsajátítjuk az őskor emberének a világképét, azaz újra kiküzdjük, megszenvedjük a már elveszített harmóniát. Ez a harmónia spirituális, azaz misztikus, de gyönyörű, mint egy álom. Mindez persze így már-már a neveletlenség határát súrolja, mert a recenzensnek sem felkészültsége, sem szellemi ereje nincs a vitához. Borzongó tisztelettel hajtja be a könyvet,—a szent tudásét —, annál is inkább mivel a materialista világértelmezések még nagyobb hiányérzetet, szellemi éhséget hagynak maguk után. Hamvas Béla ideálja, idealista világképe ugyanis éppen azt adja vissza, amiből a legnagyobb hiányt szenved századunk: hitet az emberben, a világ értelmezhetőségében, azaz — indirekt módon — annak megváltoztathatóságában. Mert noha recept, megoldó képlet nincs, mégis él bennünk a nosztalgia, a vágy az egyszer már volt, de elveszített aranykor iránt (Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető Kiadó, Budapest) Horpácsi Sándor I A fcyW'Wmi HÉTVÉGI MELLÉKLETE
