Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
10 1989. szeptember 16. Aki megmenti a múlt értékeit A messzi időkbe nyúlik vissza Csenger történelme, legalábbis, ha hiszünk a tárgyak nak. Márpedig a város és Pátyod között egykor virágzó település, Csengerjánosi földje „kincset” rejt. Megszállott embernek kell lennie, aki a szabad idejében, a kereső foglalkozása mellett akár saját anyagi erejét is latba vetve, ásni kezdi a lepusztult falu feltételezett helyét. Ilyen ember Fábián László, aki állítja, hogy egy egész temető rejtezik a föld mélyén. Okfejtése bizonyítékául egyebek közt aranyozott fátyoltűket mutat a tárlóban... Rozsdás lakat lóg a helytörténeti kiállításnak otthont adó ház kapuján. Veszettül csahol a házőrző, ám amint megjelenik a gyermekcsoport élén Fábián László rajz-földrajz szakos tanár, megjuhászodik a kutya. Szemében ugyanis nem ritkaság, hogy a verőfényes őszi napon az udvaron rajzolgatnak, festegetnek az iskolások. Vgn is mit festeni! Köcsög a kerítésen, gémeskút, nyitott szín, szekér és még kimondhatatlanul sok régi tárgy vonzza a tekintetet. A szakavatott pedagógus hamar felfedezi a lehetőséget: a természet, a táj, az ember és eszközei harmonikus egységére irányíthatja a figyelmet. A kiállítási termeket járva kiderül, itt nem szednek belépti díjat, nincs teremőr, a leletek gondozása, a raktár, az irattár vezetése, a látogatók fogadása mind-mind Fábián Lászlóra vár. Aki ha kell, muzeológus, ha kell, gazdasági szakember, ha kell, pedagógus. S mindezt ötvözi egy olyan menedzser legjobb tulajdonságaival, aki bizton tudja, milyen módon óvhatja meg Csenger és környéke kincseit, hogyan hasznosíthatja ezt az utókor javára. S külön személyes vonzalom fűzi az itt látható tárgyakhoz, mert ezek nagy részét még a nagyszülei használták, vagy a tágabb családtól szerezte meg. A kalmárszellem először akkor érintette meg, amikor az 1848-as szabadságharcban forgatott huszárpisztolyért egy anyanyulat kínált cserébe. A 12 éves fiúcska szentül meg volt győződve, hogy ragyogó üzletet kötött. Pedig egy anyanyűi bő húsz esztendeje is nagy értéknek számított, a társai úgy vélték, kár volt a pisztolyra cserélni. Talán ez a réges-régi eset indította el azt a gyűjtőszenvedélyt, ami hosszú ideje meghatározza Fábián László életét. Ikertestvérével Bélával — aki magyar — földrajz szakos a gimnáziumban — éjt nappallá téve hordta össze a padlásokról, a pincékből a régiségeket. Előbb csak otthon tárolták, később már olyan hatalmas anyag verbuválódott, hogy bűn lett volna nem bemutatni. Ezelőtt öt éve a helyi tanács fantáziát látott a gyűjteményben és egy régi házat átengedtek a helytörténeti kiállításnak a központban. Fábián László a megyei múzeumi igazgatóságtól kiselejtezett tárlókat kapott. Fivérével újította fel ezeket a valóban kimustrált tárlókat. Gondoskodtak a tárgyak megvilágításáról, vásznat feszítettek a hátoldalához és a valóban múzeológusi feladatra most kerülhetett sor. Apjuk, idős Fábián László, a gimnázium nyugdíjas igazgatója is bekapcsolódott és hármasban rendezgették a kiállításra váró fotókat, tárgyakat, iratokat-. Miért nem múzeum a múzeum? — töprengek a nyilvánvaló ellentmondáson. — Azért helytörténeti kiállítás, — világosít fel az igazgató —, mert nincs állandó nyitvatartási idő, nincs belépőjegy, nem tartozunk a megyei mú- zeúmok igazgatóságához. (Rossz nyelvek szerint addig jó a csengeri tárlatnak, amíg a maguk urai.) Ennek persze számos hátránya van. Hiába jönnek messzi földről az idegenek, ha nincs, aki szakszerűen kalauzolja őket, ha nincs itthon Fábián Lás_zló. Kellene valaki, aki a kutatással, ásatással, gyűjtéssel foglalkozna, rendezgetné a raktárai, naprakésszé tenné az irattárat, netán kapálná az udvart és rendben tartaná a színt. Most. mindent a Fábián család vállalt magára. A kilenc éves Emese régésznek készül és úgy mossa a koponyát a sípcsontot, mint más a konyhában a piszkos edényt. A három éves Ákos egyelőre szájtát- va hallgatja a szebbnél szebb irfeséket apjától. Például arról mesél az apa, hogy az ő gyerekkorában a kastély alatt a srácokkal felfedeztek egy alagutat és egy tyúklétrán leóvakodtak. A gyermekek fantáziájában egy hatalmas alagútrendszer élt, amely behálózta egész Csengett. Csak később derült ki, hogy a kastély pincéjét „fedezték fel”. Még arra is vállalkoztak, hogy összetörtek egy karácsonyfadíszt, elásták a kertben és társaikat arra buzdították, kezdjenek „ásatást” á jól körülhatárolt helyen... A látogatók dicsérő sorait olvashatjuk az emlékkönyvben. Ám a legjobban annak a mondatnak örült, amikor az egyik múzeumigazgató valódi múzeoló- gusnak nézte őt. Az irattárban megsárgult okiratok egy letűnt kor minden bűnét tudomására hozzák az utókornak. Dr. Osváth Ferenc főszolgabírót például egy cselédje házába költöztette a hirtelen magas polcra jutott pártvezér. Aki egyébként helyesírási hibáktól hemzsegő, primitív levélben közölte a köz- megbecsülést élvező főszolgabíróval a „párt” döntését, amely ellen fellebbezni nem lehetett, a végrehajtásra egy hetet adott. Nemrégiben halt meg a főszolgabíró özvegye és gazdag hagyatékot, korabeli frakkot, szmokingot, hatósági és családi iratokat, bútort ajándékozott a csengeri múzeumnak. Meggyesi Erzsébet, az idős boltos hagyatékában régi bolti eszközök, könyvek, iratok szerepelnek. Honfoglaláskori lovassírra bukkantak, s ebből kengyel, zabla, katonagomn és díszveretek kerültek elő. Őrzik a csengeri népviselet egyes darabjait. Számos emléket a gyerekek gyűjtöttek össze, így aztán se szeri, se száma a mozsaraknak, mángorlóknak. Fábián László szerint felesleges lenne valamennyit kiállítani, hiszen egy gyűjtemény értékét nem az adja, hogy minél több tárgy porosodjon a tárlókban. S ráadásul ezeket az eszközöket nem a zsibpiacon szerezték be, hanem valamennyihez történet fűződik, hiszen Csengerben bukkantak rá a szorgos gyűjtők. Olyan tiszteletdíjas múzeumigazgató megyénkben Fábián László, aki időt és pénzt áldoz hobbija művelésére. S teszi ezt mások szellemi gyarapodására, Csenger sokkal szegényebb lenne a múltját híven megörökítő gyűjtemény nélkül. Tóth Kornélia Film: SZÍNES TINTÁK IGÉZETÉBEN Értékveszítő időket élünk, holott soha még nem volt annyira szükségünk világos, egyértelmű tájékozódási pontokra, mint manapság. S amíg az idő ki nem vajúdja azokat az új értékeket, amelyek révén világosabbá válik a horizont, marad az egyetlen lehetséges megoldás: megkeresni a közelmúlt olyan elemeit, amelyek időállónak bizonyultak; azokat a műveket, amelyek erkölcsi tisztaságuk révén túlemelkedtek napi szempontokon, ideológiai hátterű megrendeléseken. De mert a gépezet ontja (itthon csak csepegteti) az újabb és újabb filmeket, hajlamosak vagyunk megfeledkezni ezekről, ezért főként az évfordulós alkalmak vetnek fénycsóvát reájuk. Most ismét ilyen alkalomhoz érkeztünk. Ha élne, a napokban lenne 70 éves Ranódy László, akinek a sors viszonylag rövid életpályát engedélyezett: 1983-ban, alig túl a 60-on szólította el a halál, s vált befejezetté egy kevés, de zömében fontos filmből álló életmű. Nem tartozott a divatos rendezők közé. Nem keletkezett művei nyomán látványos vita, hangos leiken íezés, s néha még az elismerés is, melyet joggal kiérdemelt, halkra sikeredett. A közönség jobban szerette filmjeit, mint a kritika. Ha fellapozzuk a nézőszámra vonatkozó statisztikákat, akkor mai körülmények között megvalósíthatatlan adatokra bukkanhatunk: a Hintónjáró szerelem (első önálló filmje 1954-ből) csak a magyar mozikba több mint 5 millió (azaz öt millió, nehogy valaki nyomdahibára gyanakodjon) nézőt vonzott, s a Légy jó mindhalálig látogatószáma is jócskán felül van a 3 millión. Hogy mi adja Ranódy munkásságának változatlan érvényességét, azt egy színészi vallomás világítja meg a legtisztábban, Biliary Józsefé, aki szinte minden filmjében játszott: „Mindig úgy éreztem, hogy van valami közös a gondolkodásunkban, rokon a szellemi irány: a nép nevében szólni és a magyarság legfontosabb dolgait bogozni, az értékeket fölmutatni. Ranódy olyan témákhoz nyúlt, amelyek a legelesettebb néprétegek mondandóit hordozták magukban, mégpedig nemcsak magyar, de egyetemes érvénnyel”. Tisztelgő ünneplés Hétfőn bensőséges ünnepség keretében a sóstói múzeumfaluban köszöntötték a hatvanadik születésnapját ünneplő Erdész Sándort, aki szeptember elsejével nyugállományba vonult. Ezúttal a szakma jeles képviselői méltatták érdemeit. Jelen volt Balassa Iván, a Néprajzi Társaság elnöke, Gunda Béla professzor, Újvári Zoltán, a debreceni egyetem néprajzi tanszékének vezetője, Erdész Sándor tisztelői és barátai. Bevezetőjében Gunda Béla professzor elismerően szólt a megyében folyó néprajzi kutatásokról, amelyeknek eredményei túlterjednek a megye határain, beépülnek az egyetemes néprajztudományba. — A sóstói szabadtéri múzeum — mondta —- Erdész Sándor tevékenységének hű tükre. A magyar néprajztudomány büszke lehet erre a múzeumfalura. A továbbiakban országos intézmények képviselői, a szomszédos megyék múzeumainak munkatársai idézték fel egy-egy emléküket, s mondtak köszönetét Erdész Sándornak gazdag életművéért, közismert szerénységéért. A Jósa András Múzeum -— születésnapra megjelent — Évkönyve Erdész Sándor előtt tiszteleg. Ennek bevezetőjében úja az ünnepelt: „a Sóstói Múzeumfalut kicsit a gyermekemnek érzem, s ettől nincs feleme- lőbb érzés... És most, 60 éves koromban nem tudom eldönteni magamban, hogy mi is vagyok: múzeológus-e vagy folklorista? Hiszen a köztudatban a két munkakör nem fér össze. Azt tudom, hogy bennem a két munkakör összefonódott.” Az évkönyv ismerteti Erdész Sándor szakirodalmi munkásságát. Ebből kiderül, hogy hallatlanul gazdag már eddig is ez az életmű. Kiemelkedő teljesítménye Ami Lajos meséinek három kötete, a Nyíregyháza néprajzáról szóló dolgozat, a Kígyókultusz a magyar néphagyományban című könyv. A múzeumfalu igazgatója szeptember elsejétől Páll István lett. (n. i. a.) Ranódy szobra a filmgyár udvarán. (Morell Mihály alkotása) Ez az egyetemes érvényű- ség főként Ranódy legjobb filmjében, az Akiket a pacsirta elkísér-ben teljesedik ki, hatódik át férfias lírával, különös érzelmi gazdagsággal. Méltatlanul kevés szó esett erről a filmről a szakirodalomban, pedig ott a helye a magyar filmművészet kalsszikus darabjai, a Talpalatnyi föld, a Körhinta, a Tízezer nap mellett. A fdm akkor jár a maga útján (s nem az irodalomén vagy a színházén, amelyek mindig felkínálják számára az idegen ösvényt), ha a történet úgy bomlik ki, hogy a látványvilág, miként a jó festmény, többletjelentést hordoz, s ezt a képi kompozíció teremtheti meg. A metafora és a szimbólum a legtermészetesebben filmi eszköz is, s ezt Ranódynál pontosabban senki nem tudta hazai rendezőink közül. Az Akiket a pacsirta elkísér hihetetlen gazdag tárháza az ilyen megoldásoknak s ezek az eszközök kifejezői annak a szeretetteljes viszonynak, amely a rendezőt az ábrázolt világhoz fűzi. Ranódy egész pályája során megmaradt a rangos irodalom vonzásában. Megannyiszor visszatér kedves szerzőjéhez, Kosztolányihoz, akivel összeköti a szűkebb szülőföld, a Bácska. Ennek az élményvilágnak köszönhető az életmű másik csúcsteljesítménye, a Pacsirta. Ez a film hozza meg Páger Antal számára legnagyobb személyes sikerét, a cannes-i nagydíjat a férfialakítás kategóriában. Ez utóbbi jelzi egyébként, hogy Ranódy milyen biztos kezű színészvezető. Ugyanezt igazolja, hogy gyerekszínészei mindig hitelesek, gondoljunk csak Czinkóczi Zsuzsa szívbe markolóan szép Árvácskájára. Ugyanez a biztonság jellemezte színészválasztását is. Az nem lehet véletlen, hogy ő adott először nagy feladatot olyan színészeknek, mint Bara Margit, Tordy Géza, Moór Mariann, Pap Éva, Nagy Anna. Kései interjúi egyikében így vall a művészetről: „Segít megismerni azokat a félelmetes ösztönöket, amelyek cselekedeteinket irányítják... És amelyeket csak akkor tudunk önmagunkban megváltoztatni, ha felismerjük őket, s a fölismerésen keresztül munkára tudjuk finomítani”. Aktuális program ez a mára szólóan is. Hamar Péter a KM vendége y Kelet a maf/srország hétvégi melléklete m
