Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
1989. szeptember 16. II Keleta Inaprorszai hétvégi melléklete ii Árad a Tisza. A balsai kompot sűrű, zavaros lé nyaldossa, s azon tűnődöm, hogy jutok én át ezen a vizen a Bodrogközbe. Mert ha nem megy a komp... Hát akkor tekereghetek. Fel egészen Sárospatakig, hogy ide szembe, Kenézlőre, s Zalkodra eljussak. Őszül a folyópart, kevesen járnak már ilyentájt erre. A kompon is hárman állunk csupán. A révész, egy ünneplőbe öltözött aktatáskás civil, meg jómagam. Sik- lunk a vízen, nézzük a sárguló nyárfákat, mikor az idegen megszólít: nem vinném-e át Kenézlőre. Kazincbarcikáról jön, ott dolgozik egy ércválogató üzemben, s már reggel óta úton van. Amúgy zalkodi, s a közös tanácson, Kenézlőn van valami dolga. Nézek rá értetlenül. Barcika is, Zalkod is Borsod-Abaúj- Zemplénben van, mit keres hát itt a szabolcsi oldalon!? Fáradtan legyint. Mert még mindig egyszerűbb, ha a miskolci, rakamazi utat választja, mintsem Sárospatakig kerüljön. Zalkod, Kenézlő, Viss — három falu a Bodrogköz délnyugati csücskében, melyekről ma már csak kevesen tudják, hogy valamikor szabolcsi települések voltak. 1950-ben, a tanácsok megalakulásakor kerültek át a szomszédos megyéhez, s az ott élők között azóta is élénk a vita, jól jártak-e vajon? Ez a három település nem volt igazán otthon se Szabolcsban, se Borsodban — mosolyog kesernyésen a közös községi tanács elnöke, Szabó Imre. —Szabolcsban úgy tekintettek ránk, mint a Tiszán túliakra, a borsodiak pedig, miután hozzájuk csatoltak bennünket, mintha továbbra is Szabolcshoz tartoztunk volna. Vencsellőn, Balsán, Gáván már jó tizenöt éve bevezették például a vizet, mi csak most jutottunk el idáig. De nem is ez fáj az ittenieknek. Hanem a kisvasút... hogy felszedték a talpfákat. Pontosan tíz esztendeje döntöttek úgy az okosok, hogy semmi szükség a bodrogközi kisvasúira, menjen az itteni ember busszal. Túlságosan nagy észre nem vallott ez a határozat, hiszen akkor már jócskán az olajválságban jártunk, dehát közismert, a magyar falvak sorsát székesfővárosunkban milyen előrelátó szakemberek intézték. A kenézlői tanácselnök asztalán egy gépelt levél eredeti példánya. Követelik a kisvasút visz- szaállítását, most kezdik az aláírásokat gyűjteni. Nem nehéz megjósolni. ezt a levelet a három településen még azok is aláírják majd, akik egyébként legfeljebb csak a kereszt rajzolására képesek. Persze, ha egyáltalán vannak ilyenek, mert igencsak felvilágosult, szókimondó emberek élnek erre. Minden összehasonlítás sántít, de ha már mindenáron párhuzamot keresünk, akkor a beregi enjber a lelki rokona a bodrogközinek. S mintha a két táj is csak édestestvér lenne. Erdőfoltok, fasorok, legelők, s vadvizek mindenütt. Szürke gémek, fekete gólyák lépkednek a szántásokon, jégmadarak zúgnak át a holtágak fölött. Alig hogy beérünk a három volt szabolcsi falu legkiseb- bikébe, Zalkodra, máris egy derék gátba ütközünk. A kíváncsi ember felkaptat a töltés tetejére, s megrökönyödve nézi, hogy hévül, az ártéren is vígan sütkéreznek a piros cserepes házak. Pedig a Tisza itt ballag a kertek alatt, az udvarok meredeken szaladnak le egészen a holtágig. Igaz, most nincs abban egy kanálnyi víz sem, sással vegyes káka veri fel a kiszáradt medret. A szélső házak egyike előtt idősebb férfiak kóstolgatják a pumpakút vizét, jut az idegennek is egy kannafedéllel. — Nem volt itt árvíz, csak hetvenben — mondja Csicsek Bertalan, aki belülről támasztja a kerítést, s nézi, komái hogyan pumpálják a vizet. — De akkor becsületes ár volt. Megyek át a szomszédba, hát látom, hogy a disznók mind két lábon állnak támaszkodva az ól falának. A portát már teljesen elborította a víz. A másik szomszéd meg arra ébred, hogy az ágy a padlón fekszik. Úgy felázott a föld, hogy az ágy lába nyakig elsüllyedt. De 1970. másról is nevezetes a zalkodiak életében, akkor egyesült a három falu termelőszövetkezete. — Kijött hozzánk az utolsó zárszámadásunkkor a kenézlői elnök, s kérdi tőlem, no, mennyi volt a fizetés? Úgysem hiszi el senki, mondtam, s azzal elővettem a borítékot. Több mint háromezer forint volt benne...! Csicsek Bertalan mondja ezt is, de ha már a szövetkezeteknél tartunk, érdemes a testvérbátyjának, Csicsek Mihálynak is visszaadni a szavait. Mert tud ő különb történetet is! — Volt itt nálunk korábban, negyvenkilencben is egy kis téesz. Nekem pont abban az időben volt a lakodalmam, s tőlük kértem fogatot, hogy szekérre ülhessen a násznép. Megvolt a lakodalom, s rá néhány napra viszem fel a pénzt, a tartozásomat. Kint a telepen, egy nagy ganécsomó mellett kártyázott a tagság fele. Nem voltak sokan, tízen ha lehettek, ott üti a bankót a főkönyvelő is. Odaadom neki a pénzt, volt nála egy rossz harisnya, vag.y kendő, abba volt bekötve néhány forint, a téesz teljes vagyona. Tenné be az én pénzemet is a főkönyvelő, áldott jó ember volt különben, de a többiek rámórdul- tak. El ne tegye...! Jó lesz az kártyázni. Rég volt, messze volt, ma már csak kacagunk rajta. Nem úgy a kisvasúton, mely nincs olyan óra, hogy az itteniek beszélgetésében szóba ne kerülne. Most például Dubin Béla nyugdíjas téesztag morgolódik ekképp: Bent Újhelyen, a városi urak nem tudtak aludni a vonatfüttytől, azért kellett felszedni az utcájukban szaladó síneket. Hogy az isten...! Ha a parasztember eldolgozza magát, az bezzeg nem panaszkodik a zakatolásra! Alig várja, hogy letehesse a fejét. Most aztán mehetünk busz- szal... csak legyen aki megfizeti. S avval is csak Patak felé. Ha a Nyírbe, vagy a Hajdúságba mennénk, hát gyalogolhatunk. Csicsek Mihály, s Bertalan meséli, hogyan ragasztgatták össze a régi világban a zalkodi kisgazdák a néhány holdas saját birtokukat. Hajdúnánás környékére jártak az apjukkal bikaborjakat venni. Mikor az üzletet megkötötték, az öreg Csicsek felült a vonatra, s a két fiú meg gyalog hajtotta hazáig a borjakat. Mikor felhizlalták, Erdélyben adták el őket. — Volt úgy, hogy apánk egyszerre hat tinót is eladott. Hétezer öl földet vett belőle! Amúgy picike volt mindig a zalkodi határ, nehéz volt földhöz jutni. Azért ha nem is fényesen, megélt belőle a zalkodi ember. Mert ahogy az itteni öregek állítják, a Bodrogköz volt az ország igazi búzatermő vidéke. A Bácska, meg a Jászság se kutya... de a Bodrogköz! Ám jött a tiszalöki erőmű, s megnőtt a talajvíz. Annak előtte a Tiszán nyári időben még vígan át lehetett lábalni, most próbálná meg valaki...! Sás veri fel a legjobb földeket, keseregnek, s még az sem vigasztalja őket, hogy — mint később megtudom — a közös téesz az utóbbi időkben kimondottan jó éveket zár. De megtanulhattuk volna már, a múlt általában mindig szép, ha egészséges az ember. S Dubin Béla, Zajkod hajdani első vőfélye hál’ Istennek makkegészséges. Tán azért is, mert egykor nem múlt el lakodalom itt nélküle. Vőlegény, menyasszony, ha adott magára, csak őt, s kebelbarátját, Batta Bandit — „meghalt már szegény, Isten nyugosztalja” — kérte fel, hogy hívogassa össze a násznépet. S ők ketten szépen kiöltöztek, rozmaring — most kapott egy tövet, azt hiszik megfogant? — a kalapon, a szalagon, s nyakukba vették ők ketten a falut. Mezősi méltóságos urat a világ összes kincséért sem hagyták volna ki. Megesett, néha kétszer is betértek hozzá. Köszönöm a meghívást, most pedig mit isznak fiaim!? így szólt az öreg agglegény, mert mindenkinek megadta a tiszteletet, senkit le nem tegezett volna, s már szedte is elő a pálinkát, a poharakat. Igaz, a poharak parányok voltak, mint úri helyen általában, de az idős méltóságos ismerte az illemet. Háromszor töltött, s újból megköszönte a meghívást. Mezősi urunk már rég az árvácskával, borostyánnal befutott temetőben pihen, mely ma is oly csendes lenne, mint a fellegek árnyéka, ha nem vemé fel nyugdíjas mozdonyvezetők, napbarnított kőművesek, s piros arcú segédek hangja. Márpedig a zalkodiak nagy munkába fogtak, ravatalozót építenek társadalmi munkában. Közvetlen mellettünk megszólal egy rádió, delet harangoznak. Az önkéntes brigád kerékpárra száll, indulnak ebédelni. Természetesen ki-ki haza, mert ebéd nem jár, hiszen azért önkéntesek. Csak Gulácsi András, az elöljáró, s egyben boltvezető, meg Lingvai Bálint bátyánk marad a magasódó falak között. Nem azért, mintha a tolvajoktól féltenék a téglákat, csupán azért, hogy megosszák reménykedésüket e sorok írójával. Hogy elmondják: igaz, hogy fogy, egyre kisebbedik falujuk, de ők hiszik, Zalkod megmarad. Hogy lesznek mindig, akik kitartanak. Hogy újból gyökeret ver a rozmaring. Balogh Géza Elöl a parókia, hátul a templom. A parókia már üres, de a templomban még dicsérik az urat Rozmaringos Zalkod Barangolás
